A 11.fejezet Tortilla közreműködésével és - az egész fic az ő - lektorálásával készült.
Köszönöm neki!
________________________________________________________________________
M
|
ásnap reggel Beckett és Castle egyszerre értek be a
kapitányságra. A liftbe beszállva csatlakozott hozzájuk egy idős egyenruhás.
- El kell mondanod neki! – bökte ki Castle, ami már azóta
zavarta, hogy odaadta Beckett-nek a papírt.
- Castle ez...
- Gyávaság! – vágott közbe a férfi. – Kate, ezzel nem őt
kíméled, hanem saját magadat!
A levegő forrt, és az éppen közöttük, de néhány lépéssel
előttük lévő tiszt kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, és idegességében
az egyik lábáról a másikra állt, miközben azt várta, hogy végre kinyíljon az
ajtó…
- Castle, ebbe most tényleg ne üsd bele az orrodat! Most
ne...
Végre megállt a lift, és a tiszt szinte már menekült, amikor
elhagyta azt az első emeleten kiszállva. Tipikusan az a fajta volt, aki fánkkal
tömi magát az autóban és mostanra már nehezére esik fellépcsőzni akár egy
emeletet is. De valószínűleg átgondolja a lépcsőzés egészségre gyakorolt
pozitív mellékhatásait.
A lift közeledett a szintjükhöz, és Beckett automatikusan a
liftajtóhoz lépett. Castle továbbra is a lift falának támaszkodott.
- Piszkosul meg fogod bántani, ugye tudod? – mondta Rick a
nő hátának. – Csalódni fog, és nem fogja érdekelni, hogy neked így volt
könnyebb. Darabokra hullik majd az a kép, amit felépítettél benne. – mondta
teljes őszinteséggel, de már több célzás sikerült bele, mint azt szerette
volna. Talán azért is ment ennyire könnyen a vallomás, mert nem kellett a nő
szemébe néznie.
Kate is érezte a hangsúlyt, és már kezdett elege lenni a
semmitmondó célzásokból. „Ha
mondanivalója van számomra, akkor mondja” – gondolta dühösen, és rácsapott
a lift gombjai alatt virító nagy piros STOP feliratú gombra, és elé állt, hogy
még véletlenül se tudja rajta kívül más is újra elindítani.
- Miről beszélsz? – fordult szembe a férfival karba tett
kézzel.
Castle meglepődött, legfőképp a nő dacos tekintetét látva.
- Semmiről Kate, az ég egy adta világon semmiről. – itt és
most semmi kedve nem volt ehhez a beszélgetéshez. – És ha most megnyomnád azt a
gombot – mutatott a lift újra elindításához szükséges gombra – Azt igencsak megköszönném.
- Ahogy akarod – tett eleget Beckett kérésnek – Kérlek –
ismételte meg, majd még egy karmozdulatot is tett, mondván „fáradjon ki, kérem”
és hátrált egy lépést, miközben Castle előre jött a lift ajtajához.
- Köszönöm – a válaszban legalább annyi gúny rejlett, mint
Kate mozdulatában.
- Jellemző – szúrta még oda Beckett, csakhogy övé legyen az
utolsó szó – Mindig meghátrálsz…
A férfit elöntötte a pulykaméreg, és most rajta volt a sor,
hogy rávágjon a STOP gombra, mire lift ismét huppant egyet, és megállt. „Ezek szerint beszélgetni szeretne?!
Helyes… Úgyis elegem van a
mellébeszélésből...ebből a macska-egér játszmából...túl sokat nyeltem és néztem
el.” – gondolta.
- Úgy hazudsz annak a lánynak, mint nekem! – vágta Kate
arcába. – Szemrebbenés nélkül.
Kate nyelt egyet és elborította a hidegverés. Castle sosem
beszélt vele így. Annyira ridegnek és határozottnak tűnt, amilyennek eddig
elképzelni sem tudta.
- Igen – vett vissza a hangnemből az író. – Tudom, hogy
hallottad minden szavam, mikor meglőttek. Szeretlek. Emlékszel, azt mondtam,
Szeretlek!
.- Honnan…? – kérdezte Kate inkább csak, hogy időt nyerjen.
Kezdte megbánni, hogy ennyire erőltette a mostani beszélgetést.
- Hát tudod, jobban kellene vigyáznod, hogy milyen
élettapasztalatokat osztasz meg egy gyanúsítottal. Főleg akkor, ha fogalmad
sincs, ki állhat a tükör másik oldalán.
Castle a nő arcát fürkészte, várva, hogy milyen hatást kelt
az újbóli színvallással. Kate csak elkapta a tekintetét a férfiról, majd
hátralépett a lift falához.
Kate végre megkapta az utolsó puzzle darabkát is, és most
már összeállt teljesen a kép. „Szóval
ezért változott meg?!” – futott át az agyán, miközben megfelelő indokot
keresett arra, hogy miért titkolta mindezt a férfi előtt – „Ezért volt az a sok nő…” Az egyik fele repesett, hogy talán még
van remény, a másik viszont rettegett, és éppen ettől a beszélgetéstől…
- Időre volt...
- ...szükséged, tudom! – vágott közbe Castle. – Mert ugye
négy év nem volt elég. – váltott át gúnyosba. – Neked azért még kellett idő,
nehogy elveszítsd a kontrollt. Mert mi lenne, ha Kate Beckett valamit végre
gondolkodás nélkül megtenne? Persze, a hazugságon kívül!
- Castle, hagyd abba! – emelte fel a fejét Kate. – Ez
igazságtalan. - A szemébe könnyek gyűltek, de erőt vett magán.
- Még csak most fogok belejönni, figyelj! – jött a válasz a
dühös írótól. – Engem boldoggá tett...mit beszélek? Te tettél boldoggá minden
egyes nap, amikor bejöttem ide. Hogy elfogadtad a kávét, hogy ugrattál, hogy...
– elhallgatott egy percre. – Hogy láttam, az esélyt a közös jövőre. De tudod,
mit gondolok, Kate? Gyáva vagy! Félsz attól, amit érzel. És ne mondd nekem,
hogy idő kellett. Ez nem kifogás! Csupán azt hiszed, hogy így irányíthatod az
eseményeket. Pedig ha jól látom, épp most csúszik ki minden, amid lehetett volna,
a kezeid közül.
Kate csak állt megrendülve, nekidőlt a lift falának, majd
arra eszmélt, hogy itt nem csak ő a bűnös.
- Ha már a hazugságoknál tartunk! Miért nem mondtad el, hogy
tudod? – kérdezte felháborodottan.
- Minek? Alázzam meg magam még ettől is jobban? Mit vársz
még tőlem?
- Tudod, azért veled sem egyszerű! – kezdte most már Beckett
is egyre dühösebben. – Jópofát kellett vágnom, hogy a nyakamba sóztak, aztán
miután feltúrtad anyám ügyét, amihez amúgy nem volt jogod, az arcomba vágtad,
hogy szeretsz. Még gyorsan, mielőtt meghalok, hogy azért a te lelkiismereted
még tiszta legyen!
- Igazad lehet… Talán találhattam volna jobb időpontot is… –
egy levegővételnyi szünet – De ha már itt tartunk! Mondd csak lett volna
egyáltalán ilyen alkalom?
Kate erre tényleg nem tudott hirtelen mit mondani. „Tényleg lett volna?”
- Rendben, Castle – vett egy mély levegőt Kate.
Úgy vélte a legjobb védekezés a támadás. Csak azzal nem
számolt, hogy ezzel akár minden hidat felégethet maga mögött.
- Én talán gyáva vagyok – folytatta – de te pedig egy önző
disznó! Csak magadra gondolsz, és nem számít, kin gázolsz át, akkor is csak
mész előre!
- Így gondolod?
- Így! Mi a fenét akarsz még hallani?
- Semmit, csak hogy egyenesen a szemembe mondd, hogy az ég
egy adta világon semmit nem érzel irántam.
- Sajnálom, Castle, de én ezt nem csinálom tovább. Engedj
oda! – Kate közelebb lépett, megpróbálta kikerülni a férfit, hogy az
indítógombhoz jusson.
- Nem! – Rick megfogta Kate vállát, és nem engedte a
gombhoz, mire a nyomozó újból hátralépett.
- Rendben, Castle. – Kate felnézett. – Nem érzek irántad
semmit. Elindítanád végre azt a rohadt liftet?
Castle erőből rácsapott a gombra, úgy, hogy még Kate is
összerezzent.
Az író ökölbe szorított kézzel fordított hátat a nőnek, és
várta, hogy végre felérjenek. De egyre csak azon járt az esze, hogy megint
alulmaradt. Megint Becketté lett az utolsó szó. „Szóval azt mondod, nem érzel irántam semmit” – csapott ismét a
STOP gombra – „Lássuk, igazat mondtál-e”.
- Mi a fene?! – nézett Kate az éppen akkor ismét vele szembe
forduló férfira. Az elszánt tekintetet látva önkéntelenül is hátrált egy
lépést. Pontosabban hátrált volna, ha nem lett volna már így a lift falán.
Castle a bal kezét a lift falának támasztotta, és olyan
közel hajolt Kate-hez, hogy az arcukat csak néhány centi választotta el.
Kate a férfi közelségére azonnal reagált. Gyorsabban szedte
a levegőt, a pulzusa az egekbe szökött. Próbálta elrejteni az érzéseit, de nem
sok sikerrel járt. Ehelyett csak lesütötte a szemét, és megpróbált kioldalazni.
Ezzel viszont csak azt érte el, hogy a férfi még közelebb húzódott, és most már
esélye sem volt, hogy elmeneküljön.
Castle a helyzet minden egyes percét próbálta kiélvezni, ami
kissé nehezen ment, mert közben tudta, hogy ezzel a saját szívét is tövestől fogja
kitépni.
- Sajnálom – súgta érzéki hangon, miközben lágyan felemelte
a nő fejét, hogy a szemébe tudjon nézni – Igazad van, el kellett volna
mondanom, hogy hallottam a vallomásod a kihallgató szobában – lassan kisimított
egy hajszálat a nő arcából – Tudom, hibáztam... – hajolt még közelebb, és most
már csak egy hajszál választotta el az arcukat.
Kate a férfi szemébe nézett. Bármennyire is dühös volt rá,
egy dolgot nem tagadhatott le. Még pedig azt, hogy szereti őt. Önkéntelenül is
megnyalta az ajkait, majd ösztönösen közelebb hajolt az íróhoz, érezvén, hogy a
férfi meg akarja csókolni…
Castle csak erre várt. Amint látta, hogy a nő önként
csókolná meg, hátrált egy lépést.
- A francokat nem érzel irántam semmit. – vágta a nő szemébe
az igazságot, majd ismét megnyomta a liftet elindító gombot.
Beckett szóhoz sem jutott a döbbenettől, csak tátogott, mint
egy partra vetett hal. Soha nem hitte volna, hogy Castle képes lenne vele így
játszadozni.
A lift kinyílt, mire a férfi gyors léptekkel – hátra sem
nézve – mindenkit félrelökve, hagyta el a „börtönüket”, és ahelyett, hogy
Ryan-hez ment volna, a lépcső felé vette az irányt.
Kate leforrázva állt a liftben, és még csak észre sem vette,
hogy emberek veszik körül, és újra becsukódik a lift két szárnya…
 |
| 12.fejezet ~ 03/01 |
