Storm of Emotions - 16.fejezet

V

asárnap délután Kate vitte a húgát a meccsre. Így beszélték meg, hogy kettesben tudjanak autókázni és beszélgetni. Habár előző nap is egy órát beszéltek telefonon miután véget ért Liz aznapi utolsó edzése.

- Mindenki ott lesz? – kérdezte izgatottan Liz.

- Mindenki. – bólintott mosolyogva Kate.

- Huhh...még sosem szurkoltak értem ennyien.

- Pedig még Kevin és Jenny is rögtön igent mondtak – Beckett arra utalt, hogy a férfi nem igazán volt oda a jéghokiért, de könnyen beadta a derekát, amikor megtudta, hogy csupán a lelátón kell erősítenie a csapatot.

- És...tudod...ő is ott lesz? – kérdezte kissé elkomolyodva a lány.

- Apára gondolsz?

- Igen. – Furcsa volt még neki „apának” szólítani valakit, de ez nem Jim személye ellen szólt.

- Ott lesz. – bólintott Kate és befordította a kocsit a csarnok hátsó parkolójába. – Ha szeretnéd, meccs után eljöhet ő is. – vetette fel a lehetőséget Kate. A mérkőzés utánra Castle meghívta az egész csapatot egy hamburgerbárba. – De, csak ha készen állsz rá.

- Oké. – bólintott, majd eszébe jutott valami az apjukkal kapcsolatban. - Tudod, azon gondolkodtam, hogy vicces, vagy inkább ironikus, hogy az apánk téged tanított hokizni, de belőlem lett hivatásos játékos. – nevette el magát Liz.

- Erre még így nem gondoltam! – nevetett vele Kate is.

Liz már kinyitotta a kocsiajtót és készült volna kiszállni, amikor Kate még megállította egy pillanatra.

- Figyelj csak, Beth!

- Tessék?

- Mit mondott neked Castle? – bökte ki a kérdést, ami már a veszekedésük óta fúrta az oldalát. – Amikor...tudod...

- Tudom. Amikor rájöttem, hogy tesók vagyunk. – vigyorodott el Liz, de Kate inkább csak elhúzta a száját. Neki nehezebben ment, túltennie magát a saját bűnén.

- Igen.

- Azt mondta, hogy kivételes ember vagyok – kezdte Liz, mire Kate elmosolyodott. – pont, mint te. – erre már felkapta a fejét. – A múltban történt dolgok miatt félsz szeretni, de ha egyszer szeretsz valakit, azért bármit megtennél. Tudta, hogy meg akarlak majd ismerni, de azt tanácsolta, hogy tegyem, amit én jónak látok. – Kate elképedve figyelte az elhangzottakat. – Figyelj, Kate! Castle nagyszerű fickó. – Liz kajánul elmosolyodott. – Remélem rám is rám akaszkodik majd egy ilyen író, ha nyomozó leszek.

Kate lelkét elöntötte a boldogság, hogy az ő írója nem ellene hangolta a húgát, hanem fontos dolgokat tanított neki. Nem is értette, hogyan hihette róla, hogy bármi rosszat mondana a háta mögött. Kezdte elszégyellni magát, de ez csupán addig tartott, amíg el nem ért a tudatáig húga utolsó mondata.

- Fenéket leszel te nyomozó, Kishölgy! – mondta. Ezzel lezártnak tekintette a témát és kiszállt a kocsiból.

- De most miért? – Liz is kiszállt és a vállára akasztotta a sporttáskáját.

- Nem vagyok hajlandó vitát nyitni erről. – Kate megtartotta az ajtót a lánynak és beengedte maga előtt. Az öltőzők felé vették az irányt.

- Pedig ez még nincs lejátszva. – jegyezte meg morcosan Liz.

- Hogy lehetsz ennyire makacs?! – tárta szét a kezeit nevetve Kate.

- Ja, igen! – fordult vissza a lány. – Castle ezt is mondta! – elvigyorodott.

Az öltöző ajtajában megálltak és Beckett megölelte a testvérét.

- Ügyes legyél!

Nyílt az ajtó és Holly lépett ki hangosan kacagva, de amikor meglátta a nyomozót elkomolyodott és elővette ijesztően gyilkos tekintetét. Kate csak nyelt egyet.

- Liz? – kérdezte Holly türelmetlenül. – Igyekezz már!

A lány hátranézett, majd vissza a nővérére és mire az halkan odasúgta.

- Holly nehezen felejt, mi? – kérdezett rá a nyilvánvalóra.

- Na igen...olyan, mint egy elefánt. – Liz jól szórakozott a dolgon.

A nyomozó otthagyta a lányokat, hogy csatlakozhasson a lelátón már összegyűlt szurkolócsapathoz. Lesietett a lépcsőn és egy öleléssel köszöntette a legalsó – kispad mögötti sor szélen álló apját. A mögöttünk lévő sorba ült Espo egy Eagles mezben és Kevin egy sasos plüss sapkában, mellettük pedig Lanie és Jenny, akik csak szolidan szurkoltak két piros-fehér zászlócskával. Kate ellépett apja mellől és a következő szék előtt álló íróhoz húzodott, kezeivel körülfogta a férfi nyakát. Félig nevetve félig pedig csodálattal fürkészte Castle arcát.

- Mi az? – kérdezte Rick. Nem értette, miről van szó, de nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a nő mosolyát.

- Semmi...csak nem is tudtam, hogy mekkora kincsre bukkantam. – mondta halkan és megcsókolta szerelmét.

A közönség skandálni kezdett, majd dudák szólaltak meg minden felől, amikor a csapat a pályára lépett. Castle a csókból kibontakozva, kivette a piros-fehér sas emblémás sálat a nyakából és Kate nyakába tette át. Elővette a kisfiús mosolyát és lassan egy dudát emelt fel, ami eddig a zsebében lapult. Kate a fejét rázva felnevetett, majd mindketten a pálya felé fordultak.

~ VÉGE ~

Köszönöm, hogy olvastad a történetet! :)

P_Zso0

Storm of Emotions - 15.fejezet

B

eckett nem sokat aludt az elmúlt éjszaka, de úgy vélte, hogy ettől rosszabb nem lehet. Míg el nem nyomta az álom csak arra az elmúlt pár nap eseményeire tudott gondolni. Újból és újból sorba vett mindent. Egész addig, amíg másnap reggel meg nem látta az asztalán felhalmozódott papírmunkát. „Ez is egy módja a gondolataim elterelésének.” – törődött bele az előre láthatólag hosszúnak tűnő napba. Az ügyet lezárták, elkapták Brooke apját, aki vallomást tett és együtt működik a rendőrséggel a tárgyalása során.

Kate csapatából egyedül ő volt bent. Ryan és Esposito előző este egy délutánig tartó alvást és esti sörözést terveztek. Még Gates sem volt az irodájában, a rendőrség költségvetési konferenciájára volt hivatalos, így teljesen csendben és nyugalomban dolgozhatott. Nem ült mellette senki, hogy legalább nézze őt, és jelenlétével erősítse. Nagy sóhajt követően leült a székébe és próbált rendet varázsolni a káoszba. Teljesen átpakolta az irathalmokat, fontossági sorrendben felülről lefelé. Levette a legfelsőt, fáradtan megdörzsölte a homlokát és belekezdett. „367. számú gyilkossági ügy NYPD/12th ~ Ügyért felelős nyomozó: Kathrine Beckett, Jelvényszáma: 41319...”

Néhány óra és annál több kávé után Kate megkönnyebbülve nézett rá az utolsó asztalon lévő aktára. Megfogadta, hogyha végez, hazamegy és egy meleg fürdő után, ráveszi magát az alvásra. Kinyitotta az utolsó mappát, átnézte, hogy megvannak-e a szükséges jelentések és vizsgálati eredmények. Azonban a boncolási jegyzőkönyvről hiányzott Lanie pecsétje, anélkül pedig nem hivatalos és egy ellenőrzésnél elég nagy bajt okozhat. Kate az órájára pillantott. Pár percen belül négy, ha siet még lent találja Dr. Parish-t. Felpattant hát és szerencséjére kifogta, hogy a lift azon az emeleten is kinyílt, pont amikor odaért.

Lanie-t már nem találta meg, de a bonctermi asszisztens meghagyta, hogy szól majd a doktornőnek az ügyben és felküldi a nyomozóhoz. Kate megköszönte a segítséget, majd eljött. Nem igazán bánta, hogy nem tud belekezdeni az ügy iktatásába, mert így akkor mára végzett is és már csak a cuccaiért kell felmennie. A visszafelé úton nem volt szerencséje, hosszú percekig kellett várnia, már éppen elindult volna a lépcsők felé, amikor a lift csengetve megérkezett. Belépve megnyomta a kapitányság emeletének gombját és hátrébb lépett. A tiszt – aki néhány nappal korábban tanúja volt a Castle-el való veszekedés kibontakozásának – ismét belépett a liftbe. Biccentett a már bent ácsorgó nyomozónak, és hátat fordítva neki, megnyomta a kívánt emelet számát. Már éppen csukódott a lift ajtaja, amikor egy kéz nyúlt be, és állította meg azt. Amikor a két szárny újra kinyílt Castle jelent meg. A pocakos tiszt azonnal elsápadt.

- Igen! – bólintott Castle. – Jobban teszi, ha a másik lifttel megy. – vágta oda mogorván, majd eszébe jutott valami hatásosabb. – Vagy tudja mit?! Inkább lépcsőzzön egyet, magára fér!

- Castle, mit képzelsz? – kérte számon a nyomozó a hallottakat, miután a rendőrtiszt kedveszegetten, az ingjét igazgatva elkullogott a lépcső irányába.

- A kérdés inkább az – vágott vissza a férfi válaszra nem méltatva a kérdést. – hogy te mit képzelsz?! – amint becsukódott a lift ajtaja, azonnal megnyomta a Stop gombot. – Mégis mit gondolsz, ki vagy te? Hogy jössz te ahhoz, hogy megszabd, kivel járjak, és kivel nem?!

- Castle, örülnék ha nem állítanád meg állandóan a liftet, ha beszélni szeretnél velem. – sóhajtott a szemit forgatva Kate.

- Te kezdted! – Rick körbenéz a liftben. – És itt legalább nem tudsz faképnél hagyni. De ne térj el a tárgytól! Miért érzed tisztednek, hogy beleszólj, kivel járok?

- Oh szóval én szólok bele az életedbe? – vágott vissza most Kate. – Ha már itt járunk! Neked sem volt több jogod, hogy beszélj a húgommal!

Castle arca kisimult, ahogy visszagondolt arra a beszélgetésre a parkban, de ez csupán néhány pillanatig tartott és újra bekeményített. Beckett kihasználva ezt az alkalmat a férfi mellé lépett és elindította a liftet.

- Az istenért, Kate! Sírva hívott fel! – tárta szét a kezeit. – Mit kellett volna tennem? Hagytam volna magára?

- Nem. – bizonytalanodott el Beckett. – Persze, hogy nem.

- Te viszont kutakodtál, felkerested a barátnőmet és szimplán közölted vele, hogy jobb, ha távol tartja magát tőlem. – közölte felháborodva a férfi. A lift mindeközben felért és az ajtók kinyíltak mellettük. Castle kilépett, de folytatta mondanivalóját.

– Tudtommal nem vagy...nem vagy senkim, hogy megmondhasd, kivel járjak és kivel nem!

- Te tényleg azt hiszed, hogy veled olyan könnyű? – folytatta a civódást a nyomozó. – Szerinted mi az istenért szakítottam Demming-gel...vagy Josh-sal? Mert egyikük sem... – ha már belekezdett folytatnia kellett, nyelt egyet. – ...te voltál... – halkult el a hangja.

Az író döbbenten torpant meg. Kellett néhány másodperc, mire eljutott a tudatáig Kate szavainak értelme... Amint tudatára ébredt a szavak jelentésének, felcsillantak a szemei, és nagy önuralomra volt szüksége, hogy elrejtse önelégült mosolyát. Lassan megfordult.

- Hogy mondod, Kate? – hajolt közelebb. – Nem értettem semmit a motyogásodból.

Beckett vetett egy lesújtó pillantást a férfira. Természetesen nem hitte el, hogy nem hallotta őt.

- Annyira... – kezdte Kate, de elhallgatott. Legszívesebben valami olyasmivel folytatta volna, hogy „...idegesítő vagy!” vagy „...egy öntelt kisfiú tudsz lenni!”

- Hallgatlak, Kate! – Castle élvezte a helyzetet, hisz teljesen tisztában volt vele, hogy a nyomozó is érez iránta valamit, és ha ezt ennyire nehéz kimondania, akkor az bizony komoly lehet.

- ...szeretlek!

Az író először megdöbbent. Ma nem úgy kelt fel, hogy Kate Beckett szerelmet vall majd neki, ha bejön a kapitányságra. De a kezdeti döbbenetét, végtelen öröm váltotta fel.

- Na mi van, most nincs egy frappáns visszavágásod sem? – kérdezte sértődöttséget színlelve Kate, hiszen ettől azért több reakciót várt volna.

- De van! – mélyen Kate szemébe nézett, kezével végigsimított a derekán így húzva közelebb magához és megcsókolta. A csók elsöprő erejű volt. Két olyan emberé, akik már évek óta ismerik és szeretik egymást, de amit még önmaguknak sem mertek beismerni. Eddig a pillanatig. Most, hogy végre mindketten felvállalták érzéseiket, felszabadultan fedezhették fel a másikat. A szenvedély, ami fűtötte őket, a legkevésbé sem emlékeztetett arra az első "csókra", amit korábban átéltek figyelemelterelés gyanánt. Az ehhez képest csupán ártatlan puszinak volt nevezhető, függetlenül attól, hogy azóta jó néhány alkalommal okozott álmatlan éjszakát mindkettejük számára.

- Khm... – köszörülte meg a torkát a liftből nemrég kilépő lány.

Kate elhúzódott a férfitól és a hang irányába nézett.

- Beth! – lepődött meg, de ez boldog meglepődés volt. Nem hitte, hogy a húga ilyen hamar keresni fogja őt.

- Kate! – biccentett a lány, majd Rick-re mosolygott. – Castle!

- Te jó ég, de örülök neked. – Beckett ha akarta volna se tudta, volna leplezni boldogságát. Ahogy korábban a baj, úgy most az öröm jött csőstül. Észre sem vette, hogy a csókból kibontakozva, a keze automatikusan összekulcsolódott az író kezével.

- Csak beugrottam! – magyarázta Liz. – Moziba indultunk Liam-mel és gondoltam odaadom ezeket. – egy borítékot nyújtott át nővérének.

- Liam? – Kate csak ennyit hallott meg az egészből.

- Majd elmesélem. – mosolyodott el Liz és oldalazva elindult a lépcső felé.

- Feltétlen. És addig is vigyázz magadra!

A lány még egy utolsó huncut mosolyt lőtt Castle felé, majd eltűnt a lépcsőfolyosó ajtajában.

- Mit kaptál? – fogta körbe a nyomozó derekát Rick.

- Jegyeket – Kate megfordította az eddig fejjel lefelé tartott belépőket. – a vasárnap délutáni meccsre. – elmosolyodott, majd újra megcsókolta szerelmét.

16. (utolsó) fejezet ~ 03/05

Storm of Emotions - 14.fejezet

B

eckett döbbenten meredt a húga után, aki ismét faképnél hagyta, már nem először a mai nap folyamán. És nem is a lány volt ez egyetlen, aki megtette.

- Kate. – szólította meg a felé lépő Ryan, de a nyomozó csak megrázta a fejét.

- Ne most! – vágta rá, és a húga után eredt. Először még úgy gondolta, hogy hagyja elmenni, de most már inkább úgy érezte, hogy hiba lenne. Meg kell magyaráznia, a húgának pedig meg kell értetnie, hogy miért tette, amit tett. Felkapta a kabátját a székről és a lépcső felé rohant. Remélte, hogy még időben eszmélt.

Az előcsarnokba érve ide-oda kapkodta a fejét, de már nem találta a lányt. Kilépett a verőfényes napsütésbe. Kellett pár pillanat, amíg szeme megszokta a fényt és szét tudott nézni jobbra, balra, majd újból megismételte, de sehol nem látta Liz-t. Jobb híján autóba szállt és sebességbe kapcsolt.

Mindeközben Liz – aki az előcsarnok egyik oszlopának dőlve állt, úgy hogy az eltakarja őt – azt figyelte, ahogy nővére utána rohan.

- Látod, Kate! – mondta halkan, majd ellökte magát az oszloptól. – Az a legnagyobb gond, hogy mindig azt akarod, hogy a tiéd legyen az utolsó szó...

Kate mereven figyelte az utat, de a gondolatai teljesen máshol jártak. Először az apja, aztán Castle, most pedig Liz. „Egyáltalán mit gondoltam, mit fogok neki mondani, ha netalántán mégis utolérem?” – vetette fel magában a kérdést. Szorosan markolta a kormányt, mintha csak azon múlna, hogy ne sírásban törjön ki. Egy könnycsepp gördült le az arcán. – „...hogy ez sokkal bonyolultabb?” – és ekkor elszorult a szíve. Vett egy nagy levegőt, de a könnycseppek csak kikívánkoztak, hiszen az apja is pont ezt mondta neki, amikor kérdőre vonta. Akkor kegyetlenül a fejéhez vágta, hogy mi lehet ebben annyira bonyolult. Nem hitt neki, csak a saját sértettsége számított, semmi más. Most pedig ugyanebben a kilátástalan helyzetben van. Akkor és ott úgy gondolta, egyszerű a dolog. Annyit várt volna az apjától, hogy megmondja már az elején: „Van egy testvéred, és kész.” De most már Kate is belátta, hogy ez nem ennyire egyszerű. Ő sem volt képes odaállni a húga elé és szemrebbenés nélkül megmondani, hogy „Van egy nővéred, és kész.” Most már azt sem tudta volna megmondani, hogy mit is képzelt, amikor eltitkolta ezt az egészet, hiszen sehogy nem végződhetett jól. „És akkor Castle-ről már ne is beszéljünk...” – megrázta a fejét, hogy ezzel kissé összeszedje magát és a szomorúság mellett egy másik érzés bukott fel benne. A düh. „Mi a francot képzelt magáról Castle, amikor beszélt a húgommal?!” – gondolta. Biztos volt, benne, hogy a liftben történtek után semmi jót nem tudott róla mondani, így jobb híján – ha teljesen nem – kicsit másra tudta hárítani a felelősséget. „Mindig mindenbe bele kell szólnia...”

Egész idáig észre sem vette, hogy merre megy, amíg le nem parkolt az apja háza előtt. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Már alig látszott, hogy sírt, de még néhány percig csak ült bent az autóban és azon gondolkodott, hogy bemenjen-e egyáltalán.

Végül erőt vett magán, kiszállt és bekopogott. Kate haragudott az apjára, de most viszont közel sem a düh vezette hozzá. Jim ajtót nyitott.

- Katie – megkönnyebbülés hallatszott a férfi hangjából.

- Itt a lehetőség, hogy megmagyarázd, miért is volt annyira bonyolult. – vágott köszönés nélkül a közepébe.

Adni akart az apjának egy esélyt, hogy megmagyarázza a dolgokat, de inkább csak azért, hogy úgy érezhesse, ő is megérdemelhet még egy esélyt Liz-től.

- Gyere, igyunk egy teát. – invitáltba be az apja.

Kate nyelve hegyén már ott volt a nemleges válasz, de végül vett egy mély levegőt és belépett a házba, majd rögtön a konyhába vette az irányt...

***

Beckett fáradtan lépett ki a liftből és búskomoran ment az asztalához. Letette a kabátját és leült. Az apjával való beszélgetés után már csak mérhetetlen lelkiismeret furdalást érzett. Azért is jött vissza a kapitányságra, hogy elterelje a figyelmét arról az érzelmi viharról, ami most benne dúl. Egész úton az apja járt az eszében, próbálta magában helyre tenni a dolgokat és rá kellett jönnie, hogy nem haragszik annyira, mint azt ő szeretné. A liftben már Castle felé mentek el a gondolatai. Csapongott. Hol arra gondolt, hogy mit beszélhetett az író a húgával, hol pedig a hideg rázta, ahogy visszagondolt a férfi közelségére a liftben. Tagadhatatlanul szereti az írót. „Ez már nem számít.” – zárta rövidre magában, és ekkor vette csak észre, hogy a Liz-től kapott korongot forgatja a kezében. A fekete korong azóta az asztala dísze volt, hogy megkapta a húgától. Kissé ütött kopott néhol, de szívének egyik legszebb emlékét hordozta magában. Kate hatalmasat sóhajtott, amikor a lift csengetve kinyílt. Hirtelen odakapta a tekintetét. „Mit hittem? Ki lesz az?” – csalódottan látta, hogy csupán Esposito és Ryan kísérnek be egy ismerős fiatal lányt. Közelebb érve Javi továbbment a lánnyal a kihallgató felé, Kevin pedig megállt Kate asztala mellett.

- Meg van a privát szám tulajdonosa, aki az edzőt hívogatta. – mondta a férfi. Tudta, hogy felesleges lenne most megkérdeznie Beckett-től, hogy jól van-e vagy akar-e egyáltalán munkával foglalkozni. Minden az arcára volt írva.

- Ez nagyszerű. – nyugtázta a nyomozó egy bólintással. – És ki az?

- Brooke McGintie.

- Hogy mi? – ocsúdott fel Kate. – Brooke? A csapatból?

- Úgy tűnik.

- Mondjuk az, nem meglepő, hogy meg volt neki Emerson száma, de miért hívogatta ennyiszer? – gondolta végig az eseményeket Beckett, így végre egy kicsit elterelődtek a gondolatai. – És főleg miért rejtett számról? – nézett fel társára.

- Ezért hoztuk be. – Ryan a kihallgató felé intett, aminek az ajtajában Espo állt. – Ha szeretnéd, beszélj vele te!

- Persze. – vágta rá Kate, és felpattant. – Megyek.

Brooke a szája szélét rágta és a pulcsija ujját húzgálta, amikor Kate belépett a kihallgatóba. A nyomozó nem gondolkodott, hogy leüljön-e, mert nem érzett magában annyi erőt, hogy az ismerős lánnyal szemben pszichológia módszereket használjon.

- Szia, Brooke – köszönt kedvesen.

- Nem öltem meg senkit, Kate! – tört ki a lány az előbbi mélabúból.

- Rendben. Nyugodj meg! - Beckett letette az asztalra – az eddig a kezében tartott – mobiltelefont. – Ez a tiéd, igaz? – a készülék rózsaszín és lila színben fénylett.

A lány nem mondott semmit, csak összefonta maga előtt a kezeit.

- Brooke, ha nem segítesz, nem fogok tudni hinni neked. – Beckett hangja meglepő nyugodtságot árasztott előző állapotához képest. – Segíteni pedig még kevésbé tudok.

- Az enyém a mobil.

- Rendben. – bólintott a nyomozó. – Kétséget kizáróan erről a telefonról hívogatták Emerson edzőt. Miért kerested őt ennyiszer?

- Nem. – rázta meg a fejét Brooke. – Ennek az egésznek nem szabadott volna így történnie. – a hangjából áradt a kétségbeesés.

- Brooke, az edző kikezdett veled?

- Mi? – a lány Kate-re kapta a tekintetét. – Nem! Nem kellettem neki! – most már félrepillantott, mint aki szégyelli magát.

Beckett számára világos lett, hogy ki érzett többet ki iránt. Nagy levegőt vett és úgy folytatta.

- Visszautasított, és ez feldühített téged?

A lány újra csak megrázta a fejét. Egyre kisebbre húzta össze magát a székben, és a körmeit kezdte rágni.

- Brooke, figyelj rám! – Kate megvárta, amíg a lány ránéz. – A hallgatás a legrosszabb, amit tehetsz ebben a helyzetben. Bízz bennem, és mondj el mindent, amit tudsz.

- Én... – kezdte elcsukló hangon és letörölte az arcán végigfolyó kövér könnycseppet. - ...csak sírtam...mint egy óvodás...és az el nem küldött leveleket olvasgattam... – Kate figyelt a lány minden szavára és rezdülésére. - ...apának nem is kellett volna otthon lennie...dolgoznia kellett volna! – Brooke a két tenyerébe temette az arcát. – Nagyon dühös lett!

- Bántott téged? – vágott közbe Kate. Úgy érezte, hogy ezt meg kell kérdeznie.

- Nem. – jött a határozott válasz, majd a lány újra sírásban tört ki. – A leveleimet név és címzett nélkül írtam, hisz sosem küldtem volna el, így hazudtam neki...azt hazudtam, hogy az edző kezdett ki velem. – sírta egyre keservesebben.

Beckett hátrapillantott a tükör felé. Tudta, hogy Espo és Ryan onnan figyelnek.

- Hol van most az apád, Brooke? – fordult vissza a lányhoz.

- A Brooklyn-i irodájában van, nem láttam azóta. Hamarabb szólnom kellett volna, igaz? – a lány szája ismét sírásra görbült.

- Meglehet. – állt fel Kate. – Talán, amikor apád megfenyegette a húgomat.

- Az nem apám volt... – sütötte le a szemét Brooke, de a felismerést követően felkapta. – Liz a húgod?

- Te írtad azt a levelet? – emelte fel a hangját Beckett.

- Csak próbáltam helyrehozni amit...

Kate agyát először elöntötte a harag, hogy mennyire egy felelőtlen kis csitri miatt tudta veszélyben a húgát, de ahogy jobban belegondolt rájött, hogy a levél nélkül viszont nagyon sok minden meg sem történt volna. Olyan dolgok, amikért viszont hálás volt. Ezt azonban nem mondhatta meg Brooke-nak, így csak szó nélkül kijött.

15.fejezet ~ 03/04

Storm of Emotions - 13.fejezet

L

iz szíve szerint a legeldugottabb helyre ült volna, ahol senki nem látja, de végül hallgatott az író tanácsára. A hinták közelében lévő pad támlájára ült fel és a két kezére támaszkodott. A szaladgáló kölyköket figyelte. Egy kislány szaladt el előtte, akit még kettő követett kissé lemaradva. Látszólag nagyon jól érezték magukat. Egy fiatalabb kisfiú pedig duzzogva állt meg a hinták mellett, amikor a lányok egyszerre mindet elfoglalták.

Castle megállt a park bejáratánál. Rögtön kiszúrta a padon ücsörgő szomorú lányt. A mobilja rezegni kezdett a zakója zsebében. Kihúzta, és egy sóhajjal nyugtázta csak, hogy Beckett az. „Én megmondtam, Kate, hogy piszkosul meg fogod ezt bánni...” – gondolta és azzal a lendülettel kinyomta a telefont. Elindult Liz felé, és mikor közelebb ért, végre a lány is felnézett. Castle régen látott ilyen csalódottság bárkinek a szemeiben, habár teljesen át tudta érezni azt.

- Szia. – köszönt kissé határozatlanul. Valahol belül arra várt, hogy szemrehányást fog kapni, amiért tudta, de nem mondta el. Kicsit az egész dolog végkimenetelét a saját bűnének is tekintette, csupán azért mert végignézte az egészet de nem tett semmit.

Liz ránézett és fájdalmasan elhúzta a száját. Nem mondott semmit, csak a két kezével – amikkel eddig a térdén támaszkodott – most az arcán legördülő könnycseppeket törölte le.

- A testvérem... – szólalt meg halkan.

Rick arrébb lépett, felült a pad támlájára és lassan átkarolta a lány vállát.

- Te mégiscsak jobban ismered őt. – Liz vett egy nagy levegőt, majd kifújta. Elhatározta, hogy nem sír most már. – Miért hazudott nekem? Mert én nem tudok rájönni!

- Azért tette, mert fél. – mondta Castle.

- Tőlem?! – Liz elhúzódott a férfitól, idegesen fújt egyet, mire Rick elmosolyodott.

- Nem. Csak az érzéseitől.

- Ez nem mentség arra, hogy az enyéimen átgázoljon.

Castle leengedte a kezét és félrenézett egy pillanatra. Teljesen átérezte, amiről a lány beszélt.

- Castle! – Liz homlokráncolva nézett a férfire. – Miért van olyan érzésem, hogy nem vagyok ezzel egyedül?

- Nem fontos. – mosolyodott el kényszeredetten. – Már nem.

- De! De fontos... – erősködött volna tovább a lány, de Rick zakójának a zsebében ismét rezegni kezdett a telefon. Castle kivette a készüléket és odanyújtotta Liz-nek.

- Szeretnél vele beszélni? – kérdezte.

- Nem.

- Rendben. – kinyomta és kikapcsolta.

- Annyira jól éreztem magam. – fakadt ki a lány. – Mármint komolyan. Ha bárki azt mondja nekem egy hete, hogy egy rendőrrel fogok jéghokizni és az időm nagy részét egy kapitányságon töltöm, valószínűleg kiröhögöm. – közben az ujjait kezdte piszkálni. – Biztosan kiakadtam volna, ha rögtön közli de mégis mit hitt, hogy ez meddig megy majd?

- Talán amíg el nem szólja magát.

- Tényleg sokkal jobb érzés volt mástól megtudni. – mondta ironikusan. – Tudod Rick, apám sosem volt, csak egy kelekótya anyám...sokszor gondoltam rá, hogy jó lenne egy nagyobb testvér, aki végre vigyázna rám.

- Ismerős érzés, kölyök!

- Kedvelem, vagy csak kedveltem... – csak megrázta a fejét. - ...fogalmam sincs. Annyira dühös vagyok és csalódott. Azt sem tudom már, hogy ki ő valójában.

- Ő a nővéred. – kezdett bele Castle. – És a szíved mélyén meg szeretnéd ismerni, hiszen pont úgy, mint te, ő is egy kivételes ember. Bármit megtenne azért, akit szeret. Makacs és határozott személyiség. És nagyon ott van hokiban! – mosolyodott el a férfi. – Tudom, hogy mit érzel most. Azt az álarcot látod magad előtt, amit Kate bizonyos dolgok miatt tart maga előtt. Egy gyenge falat, ami nem enged át érzéseket és ezzel fontos embereket bánt meg. Dühös vagy és csalódott, ami érthető. Azon lepődnék meg, ha nem lennél az.

- Nem tudom, mit tegyek...

- Tudod, csak túl sok más dolgon gondolkodsz. Arra koncentrálj, amit te szeretnél, ne arra, amit bárki más tartana helyes lépésnek. – Castle a lány vállára tette a kezét. – Nem fogod elhinni, de az én anyám is egy igen érdekes ember...de néhány dolgot azért megtanított, mégpedig, hogy játszani a színpadon kell, az életben legyek egyenes és hallgassak a megérzéseimre. Azok tudják, hogy mit akarok tenni igazából, mielőtt még bármilyen ész érv eltántorítana. Szóval mit szeretnél tenni?

Liz elgondolkodott. Megemésztette az imént hallottakat, majd felnézett az íróra.

- Beszélek vele...mert dühös vagyok, nagyon dühös...és azt akarom, hogy ezt tudja!

- Rendben.

- Aztán kezet szeretnék fogni anyukáddal. – mosolyodott el halványan. – Okos nő!

***

Beckett idegesen dobolt az íróasztalán, míg a másik kezével az állát támasztotta. Már minden lehetséges opciót végiggondolt. „Soha többé nem akar látni...de mi van ha – miután elrohant – elkapta az a szemétláda, aki a levelet is írta neki?! Lehet csak az alkalomra várt...És még Castle sem veszi fel a telefont!” – próbálta újra hívni a férfit, de csak egy női hang szólalt meg a vonal másik végén. „A hívott fél pillanatnyilag nem kapcsolható.” – „Kikapcsolta! Akad még olyan ember, aki nem kíván a pokolba jelenleg?”- aztán eszébe jutott valami.

- Espo! – mire a férfi hirtelen felkapta a fejét. – Elkértétek a csapat minden tagjának az elérhetőségét, igaz?

- Igen, de miért?

- Beth számát...nyomozzátok le, hol van. – utasította határozottan Kate.

- Beckett. – nézett rá döbbenten Javi. – Ne süllyedj mélyebbre, adj neki egy kis időt!

- Mi van, ha beváltották a fenyegetést? – mordult rá társára a nyomozó. – Tudni akarom, hol van! – felemelte a hangját. - Most!

- Itt vagyok! – szólalt meg egy hang Kate mögül, mire hirtelen megfordult. Liz állt vele szemben.

- Te jó ég! – csúszott ki Kate száján a megkönnyebbülést jelző sóhaj. – Akkor nem bántottak? Jól vagy? – lépett közelebb hozzá. Teljesen elfelejtkezve arról, hogy mi van a rovásán, csak örült, hogy nem lett igaza és a húga nem a fenyegetés miatt tűnt el egy időre.

- Nem. – vágta rá Liz. – Nem vagyok jól. – szemeiből áradt a düh, de nyugodtságot erőltetett a hangjába.

- Beth, én elmagya...

- Hogyan hallgathattad el?!

- Nekem csak időre volt szükségem. – próbálta menteni a menthetőt Beckett. „Komolyan nem tudok ettől jobbat? – gondolta.

- És mégis mennyi időre gondoltál? – tárta szét a kezeit Liz. – Csak azért akartál megismerni, hogy kipipáld a napi jócselekedetedet. Húgom megismerése. Pipa. De azért nehogy a nyakadon maradjak véletlenül! – vetette oda gúnyosan. – Ezért volt a jópofizás?

- Igen...vagyis nem...mármint igen, meg akartalak ismerni. – makogott Kate. – Minél több időt töltöttem veled, annál jobban éreztem, hogy jó barátok lehetünk, és talán jó testvérek is idővel. – sütötte le a szemét félig bűntudattal, félig félénken.

- Aha. – húzta fel a szemöldökét Liz. – És ezt a sok szépet, mind úgy, hogy én nem tudom, hogy a nővérem vagy! Nagyszerű megoldás, gratulálok!

- Annyira sajnálom, Beth!

- Most erre mit mondjak? Abban sem vagyok biztos, hogy tudom ki vagy! – Liz újra csak széttárta a kezeit. – Vagy, hogy egyáltalán még tudni akarom! – majd megfordult és elindult volna...

- Várj, kérlek! – lépett utána Kate.

- Nem, Kate! Castle-nek igaza volt. – mutatott rá vádlón a lány. – Az életben egyszer te fogsz várni! Most nekem van szükségem időre. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd újra a lépcső felé vette az irányt és most már Beckett sem állította meg.

14.fejezet ~ 03/03

Strom of Emotions - 12.fejezet

A

kapitányságon még csak Ryan és Esposito volt bent. A két férfi kiment meginni egy jó erős kávét, amíg a többiekre vártak. Castle és Kate együtt mentek el és a két nyomozó feltételezte, hogy Liz is velük lesz majd.

- Nem semmi ez az egész. – jegyezte meg Ryan.

- Mármint melyik része? Beckett Castle-lel való évődése vagy, hogy átveri a húgát? – kérdezte Espo miközben kávét töltött magának.

- De azért figyelted őket együtt? – kérdezett vissza Kevin.

- Persze, Haver! – vágta rá társa. – Le sem tagadhatnák egymást!

- Egy részről érthető...

- Mi? Hogy hazudik neki? – háborodott fel Espo és kortyolt egyet. – Nem tudom, lehetne-e rosszabb a helyzet.

- De azért ismerd el, hogyha te lennél a helyében, és kiderülne, hogy van egy féltestvéred, nem tudnál ilyen könnyen nyilatkozni.

- Fogalmam sincs, de szerencsére sem Liz helyében nem vagyok, sem Beckett-ében, így... – Javi arrébb lépett és magyarázott volna tovább, de Ryan elkerekedett szeme láttán elhallgatott és megfordult. Liz állt lefehéredve a pihenő ajtajában. Pár pillanatig meg sem mozdult, majd fogta magát és hirtelen megfordulva eltűnt onnan.

- Vajon az egészet hallotta? – kérdezte idegesen Ryan.

- Szerinted?!

- Végünk van. Beckett kinyír minket!

***

Kate az őrs földszintjén döbbenten – magán kívül – lépett ki a liftből, mögötte pedig újra bezáródtak az ajtók. Végre eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy elinduljon vissza, felfelé. Sóhajtott egy nagyot és a lépcsőzés mellett döntött, több okból is. Először talán, mert túl sok minden történt abban a liftben a közelmúltban, másodszor pedig meglátta a lépcsőfolyosó felől érkező húgát – aki legkisebb jelét sem adta, hogy megállna akár köszönni is – csak elhúzott mellette.

- Hé, Beth! – fordult utána Beckett.

A lány megállt, majd félig megfordult.

- Hamupipőke legalább tudta kitől mire számítson! – mondta, lesütötte a szemét és szinte rohanva indult tovább, a kijárat felé.

Beckett elgondolkodott. „Mi van Hamupipőkével...?! – nem sokat foglalkozott vele – habár nem értette, hogy mit akart ezzel Liz – most túl sok minden járt egyszerre a fejében.

Mikor a nyomozó felért Ryan és Javi fogadták, akik egymás mellett álltak az asztaluk előtt, mint két bűnös kisfiú.

- Mi ez az arc, Espo? – nézett végig Kate a két férfin, mikor letette a kabátját a székre. - Srácok, nem gond, tényleg! Emiatt ne vágjatok ilyen arcot! – mondta.

- Komolyan? – döbbentek meg a két férfi egyszerre.

- Persze. De Gates tudja már?

- Nem. – bizonytalanodott el Espo. – Nem neked kéne elmondani? – kérdezte, de kezdte sejteni, hogy nem ugyanarról beszélnek.

- Nagyon nem akadhat ki. Majd szerzünk másik gyanúsítottat. – nyugtatta a társait Kate. – Az özvegy szeretője baklövés volt, de nem tudhattátok, hogy sziklaszilárd alibije van.

Ryan a homlokát ráncolva nézett Esposito-ra. A társa válaszképp megvonta a vállát, mert fogalma sem volt, hogy mit tegyenek. Egyelőre egyikük sem vágyott Beckett haragjára és örültek, hogy halogathatják az elkerülhetetlent. Fogták magukat és leültek.

Tíz perc asztalon való dobolás után Esposito felpattant és jelentőségteljesen társára nézett. Ryan sejtette, hogy mit akar ezzel jelezni Espo, így csak bólintott, aztán fájdalmas tekintettel Beckett-re nézett. A nyomozó éppen fényképeket és vallomásokat szedett sorba és nézett át, amikor Javi megállt az asztala előtt.

- Beckett.

- Tessék? – nézett fel Kate egy pillanatra, aztán rácsapott az asztalról éppen lecsúszó irat halom tetejére. Espo tétovázott. – Javi, mondd gyorsan! Éppen új gyanúsított után kutatok!

- Lizről van szó... – nyögte ki gyorsan a férfi, még mielőtt megbánná, hogy egyáltalán felállt.

- Mi van vele? – kérdezte Kate feszültebben a kelleténél. – Nehogy azzal gyere te is, hogy el kellene neki mondanom...

- Ezért azt hiszem, már nem kell aggódnod...

- Mit akar ez jelenteni, Javi?

- Éppen rólatok beszélgettünk...arról, hogy a testvéred és... – magyarázta a férfi. Kate keze elengedett és az előbbi irathalmaz egyszerűen a földre hullott. A mondtad befejezése nélkül is rájött, hogy miről van szó. „Hamupipőke legalább tudta kitől mire számítson!” – újra végiggondolta a mondatot, majd Liz arca volt előtte, ahogyan ezt mondta. Beckett-ben egyszerre egy világ omlott össze, ahogy lassan mázsás súlyként ránehezedett tettének következménye. A kezét a szája elé tette és könnyek gyűltek össze a szemében.

- Beckett?! – szólt rá már kitudja hanyadszorra Esposito.

- Most mennem kell. – mondta nyugodt hangon Kate, de ordítani tudott volna. Felpattant, majd átesett a lehullott aktákon és elviharzott.

Első útja a kollégiumba vezetett. A kapun behajtva az órájára pillantott. Alig múlt pár perccel tíz, a húga még valószínűleg nem indult el edzésre. Befordult a parkolóba a zöld épület elé, majd leállította a Dodge zúgó motorját. Nagy levegőt vett és érezte, hogy egész testében remeg. „Szedd már össze magad!” – vágta ki a kocsiajtót. Most először jutott eszébe, hogy talán Castle-nek volt igaza.

Beckett meg sem állt a portánál, ahol most egy srác ült és a PS3 játékával volt elfoglalva, észre sem vette, hogy bárki bejött az ajtón. A nyomozó határozottan bekopogott a 11-es szoba ajtaján és várt. Semmi mozgás... Most még annak is jobban örült volna, ha Holly egy baseballütővel fogadja.

- Beth?! - még egyszer kopogott, de most már erősebben. – Holly!

- Ne verje már szét azt az ajtót! – bújt ki egy pizsamás lány a szemben lévő szobából. – Az ember lánya aludna hajnalok hajnalán!

- Fél tizenegy van! – mordult rá Kate.

- Látja! – a lány visszafarolt a szobába. – Egyébként már nincsenek bent, edzés van. – zárta rövidre és becsapta az ajtót.

Kate ismét elsietett a porta előtt, a bent ülő srác még mindig ugyanabba a pozícióban volt, ahogy érkezéskor. Bevágódott a kocsiba és a Jégcsarnok felé vette az irányt. Minél előbb beszélni akart a húgával. „Legalább a számát elkérhettem volna...de talán fel sem venné...vagy valószínűbb, hogy lecsapná...és nem is hibáztatnám érte...” – vette sorba magában az eshetőségeket. Negyed órával és jó pár piros lámpánál való autóduda csatával később újra leparkolt.

A csarnokba érve a lépcső tetejéről nézett szét. A többiek a kispadnál készültek, de Liz nem volt köztük viszont Holly egyből kiszúrta a nyomozót.

- Kate! – intett a lány. - Jöttél repetázni?

„Tehát nem beszéltek még...máskülönben Holly már csak a nézésével képes lett volna megölni.” – nyugtázta Beckett. Gyorsan szedte a fokokat és leérve még egyszer körülnézett, de a húga sehol nem volt.

- Nem tudod, hol lehet Beth? – kérdezte.

- Az ki? – kérdezett vissza valaki a csajok közül.

- Liz.

- Ja, hogy úgy! – bólintott az eddig még nem látott csapattag.

- Fogalmam sincs. – vonta meg a vállát Holly. – Itt kéne lennie...vagy legalább is veled! Úr isten...a gyilkos beválthatta a fenyegetését?!? – kezdett kétségbe esni.

- Nem. – vágta rá Kate, de elgondolkodott. Eddig ez eszébe sem jutott. – Másról van szó... – „Mi van, ha mégsem?” – tette hozzá magában.

- Akkor jó. – biccentett Holly. – Mert ha eddig nem öltem meg senkit...hát azt tuti kinyírom, aki bántja Liz-t.

***

Elizabeth vissza sem nézett, miután kirontott a kapitányságról. Igazából semerre nem nézett, ezért majdnem elsodorta őt egy öltönyös alak, de szerencsére a férfi időben eszmélt.

- Elnézést. – motyogta a lány és megtörölte az arcát.

Fogalma sem volt hova megy, csak ment, cél nélkül. Az járt a fejében, hogy így még senki nem verte át és nem értette, hogy miért. Könnyek folytak végig az arcán és a levegőt kapkodta. Már rég úton kellene lennie az edzésre, de most még az sem érdekelte. „Van egy testvérem...nekem – egy nővérem? Miért pont velem történik ez? Vagy legalább tudtam volna róla...miért csak nekem nem mondta el senki?!” Egy park mellett haladt el. „Minden kollégája, a társai, az egész őrs talán még a főnöke is tudta...csak én nem. Totál hülyének nézett és igazából úgy is érzem magam. Mihez kezdjek most ezzel az egésszel?” – ekkor eszébe jutott az egyetlen ember, akitől tanácsot kérhetne. Elővette a mobilját, legördítette a névjegytárat és megnyomta a hívás gombot. A férfi számát még akkor kérte el, amikor a közös edzés után dedikálta a könyvét, a hívás elindítása után pedig a telefonon egy közös kép villant fel.

- Castle. – vette fel a hívott fél.

Liz először csak szipogott párat, majd vett egy nagy levegőt.

- Nem zavarok? – kérdezte.

- Nem, dehogy. – a vonal végén lévő férfinak is leesett, hogy valami baj van. Sejtette, hogy mi az.

- Te is tudtad?! – Liz felemelte a fejét, hátha ez segít, hogy ne sírja el magát újra.

- Igen, de tudod, hogy nekem nem volt jogom elmondani, ezt Kate-nek kellett megtennie...

- Nem tőle tudom. – vágott közbe dühösen a lány.

- Akkor, hogy...? – kezdte volna Rick, de újra félbeszakították.

- Találkozhatnánk?

- Persze. Mondd, hogy hol vagy.

Liz körbenézett, utcatáblát vagy valami ismerős helyet keresett, amihez tudna viszonyítani. Pár lépéssel visszább, a park kapujára felfüggesztve talált egy nevet, amiből Castle már tudta, hogy hová kell mennie. Eszébe jutott, hogy Liz egyedül van, és nem mellesleg nemrég fenyegették meg.

- Menj a parkban olyan helyre, ahol többen vannak és látnak! Máris indulok. – mondta.

- Rendben. Köszönöm.

13.fejezet ~ 03/02