|
B
|
eckett nem sokat aludt az elmúlt éjszaka, de úgy vélte, hogy
ettől rosszabb nem lehet. Míg el nem nyomta az álom csak arra az elmúlt pár nap
eseményeire tudott gondolni. Újból és újból sorba vett mindent. Egész addig,
amíg másnap reggel meg nem látta az asztalán felhalmozódott papírmunkát. „Ez is egy módja a gondolataim
elterelésének.” – törődött bele az előre láthatólag hosszúnak tűnő napba.
Az ügyet lezárták, elkapták Brooke apját, aki vallomást tett és együtt működik
a rendőrséggel a tárgyalása során.
Kate csapatából egyedül ő volt bent. Ryan és Esposito előző
este egy délutánig tartó alvást és esti sörözést terveztek. Még Gates sem volt
az irodájában, a rendőrség költségvetési konferenciájára volt hivatalos, így teljesen
csendben és nyugalomban dolgozhatott. Nem ült mellette senki, hogy legalább
nézze őt, és jelenlétével erősítse. Nagy sóhajt követően leült a székébe és
próbált rendet varázsolni a káoszba. Teljesen átpakolta az irathalmokat,
fontossági sorrendben felülről lefelé. Levette a legfelsőt, fáradtan
megdörzsölte a homlokát és belekezdett. „367. számú gyilkossági ügy NYPD/12th ~
Ügyért felelős nyomozó: Kathrine Beckett, Jelvényszáma: 41319...”
Néhány óra és annál több kávé után Kate megkönnyebbülve
nézett rá az utolsó asztalon lévő aktára. Megfogadta, hogyha végez, hazamegy és
egy meleg fürdő után, ráveszi magát az alvásra. Kinyitotta az utolsó mappát,
átnézte, hogy megvannak-e a szükséges jelentések és vizsgálati eredmények.
Azonban a boncolási jegyzőkönyvről hiányzott Lanie pecsétje, anélkül pedig nem
hivatalos és egy ellenőrzésnél elég nagy bajt okozhat. Kate az órájára
pillantott. Pár percen belül négy, ha siet még lent találja Dr. Parish-t. Felpattant
hát és szerencséjére kifogta, hogy a lift azon az emeleten is kinyílt, pont
amikor odaért.
Lanie-t már nem találta meg, de a bonctermi asszisztens
meghagyta, hogy szól majd a doktornőnek az ügyben és felküldi a nyomozóhoz.
Kate megköszönte a segítséget, majd eljött. Nem igazán bánta, hogy nem tud
belekezdeni az ügy iktatásába, mert így akkor mára végzett is és már csak a
cuccaiért kell felmennie. A visszafelé úton nem volt szerencséje, hosszú
percekig kellett várnia, már éppen elindult volna a lépcsők felé, amikor a lift
csengetve megérkezett. Belépve megnyomta a kapitányság emeletének gombját és
hátrébb lépett. A tiszt – aki néhány nappal korábban tanúja volt a Castle-el
való veszekedés kibontakozásának – ismét belépett a liftbe. Biccentett a már
bent ácsorgó nyomozónak, és hátat fordítva neki, megnyomta a kívánt emelet
számát. Már éppen csukódott a lift ajtaja, amikor egy kéz nyúlt be, és
állította meg azt. Amikor a két szárny újra kinyílt Castle jelent meg. A
pocakos tiszt azonnal elsápadt.
- Igen! – bólintott Castle. – Jobban teszi, ha a másik
lifttel megy. – vágta oda mogorván, majd eszébe jutott valami hatásosabb. –
Vagy tudja mit?! Inkább lépcsőzzön egyet, magára fér!
- Castle, mit képzelsz? – kérte számon a nyomozó a
hallottakat, miután a rendőrtiszt kedveszegetten, az ingjét igazgatva
elkullogott a lépcső irányába.
- A kérdés inkább az – vágott vissza a férfi válaszra nem
méltatva a kérdést. – hogy te mit képzelsz?! – amint becsukódott a lift ajtaja,
azonnal megnyomta a Stop gombot. – Mégis mit gondolsz, ki vagy te? Hogy jössz
te ahhoz, hogy megszabd, kivel járjak, és kivel nem?!
- Castle, örülnék ha nem állítanád meg állandóan a liftet,
ha beszélni szeretnél velem. – sóhajtott a szemit forgatva Kate.
- Te kezdted! – Rick körbenéz a liftben. – És itt legalább
nem tudsz faképnél hagyni. De ne térj el a tárgytól! Miért érzed tisztednek,
hogy beleszólj, kivel járok?
- Oh szóval én szólok bele az életedbe? – vágott vissza most
Kate. – Ha már itt járunk! Neked sem volt több jogod, hogy beszélj a húgommal!
Castle arca kisimult, ahogy visszagondolt arra a beszélgetésre
a parkban, de ez csupán néhány pillanatig tartott és újra bekeményített.
Beckett kihasználva ezt az alkalmat a férfi mellé lépett és elindította a
liftet.
- Az istenért, Kate! Sírva hívott fel! – tárta szét a
kezeit. – Mit kellett volna tennem? Hagytam volna magára?
- Nem. – bizonytalanodott el Beckett. – Persze, hogy nem.
- Te viszont kutakodtál, felkerested a barátnőmet és
szimplán közölted vele, hogy jobb, ha távol tartja magát tőlem. – közölte
felháborodva a férfi. A lift mindeközben felért és az ajtók kinyíltak
mellettük. Castle kilépett, de folytatta mondanivalóját.
– Tudtommal nem vagy...nem vagy senkim, hogy megmondhasd,
kivel járjak és kivel nem!
- Te tényleg azt hiszed, hogy veled olyan könnyű? –
folytatta a civódást a nyomozó. – Szerinted mi az istenért szakítottam
Demming-gel...vagy Josh-sal? Mert egyikük sem... – ha már belekezdett
folytatnia kellett, nyelt egyet. – ...te voltál... – halkult el a hangja.
Az író döbbenten torpant meg. Kellett néhány másodperc, mire
eljutott a tudatáig Kate szavainak értelme... Amint tudatára ébredt a szavak
jelentésének, felcsillantak a szemei, és nagy önuralomra volt szüksége, hogy
elrejtse önelégült mosolyát. Lassan megfordult.
- Hogy mondod, Kate? – hajolt közelebb. – Nem értettem
semmit a motyogásodból.
Beckett vetett egy lesújtó
pillantást a férfira. Természetesen nem hitte el, hogy nem hallotta őt.
- Annyira... – kezdte Kate, de
elhallgatott. Legszívesebben valami olyasmivel folytatta volna, hogy
„...idegesítő vagy!” vagy „...egy öntelt kisfiú tudsz lenni!”
- Hallgatlak, Kate! – Castle
élvezte a helyzetet, hisz teljesen tisztában volt vele, hogy a nyomozó is érez
iránta valamit, és ha ezt ennyire nehéz kimondania, akkor az bizony komoly
lehet.
- ...szeretlek!
Az író először megdöbbent. Ma
nem úgy kelt fel, hogy Kate Beckett szerelmet vall majd neki, ha bejön a
kapitányságra. De a kezdeti döbbenetét, végtelen öröm váltotta fel.
- Na mi van, most nincs egy
frappáns visszavágásod sem? – kérdezte sértődöttséget színlelve Kate, hiszen
ettől azért több reakciót várt volna.
- De van! – mélyen Kate szemébe
nézett, kezével végigsimított a derekán így húzva közelebb magához és
megcsókolta. A csók elsöprő erejű volt. Két olyan emberé, akik már évek óta
ismerik és szeretik egymást, de amit még önmaguknak sem mertek beismerni. Eddig
a pillanatig. Most, hogy végre mindketten felvállalták érzéseiket,
felszabadultan fedezhették fel a másikat. A szenvedély, ami fűtötte őket, a
legkevésbé sem emlékeztetett arra az első "csókra", amit korábban
átéltek figyelemelterelés gyanánt. Az ehhez képest csupán ártatlan puszinak
volt nevezhető, függetlenül attól, hogy azóta jó néhány alkalommal okozott
álmatlan éjszakát mindkettejük számára.
- Khm... – köszörülte meg a
torkát a liftből nemrég kilépő lány.
Kate elhúzódott a férfitól és a
hang irányába nézett.
- Beth! – lepődött meg, de ez
boldog meglepődés volt. Nem hitte, hogy a húga ilyen hamar keresni fogja őt.
- Kate! – biccentett a lány,
majd Rick-re mosolygott. – Castle!
- Te jó ég, de örülök neked. –
Beckett ha akarta volna se tudta, volna leplezni boldogságát. Ahogy korábban a
baj, úgy most az öröm jött csőstül. Észre sem vette, hogy a csókból
kibontakozva, a keze automatikusan összekulcsolódott az író kezével.
- Csak beugrottam! – magyarázta
Liz. – Moziba indultunk Liam-mel és gondoltam odaadom ezeket. – egy borítékot
nyújtott át nővérének.
- Liam? – Kate csak ennyit
hallott meg az egészből.
- Majd elmesélem. – mosolyodott
el Liz és oldalazva elindult a lépcső felé.
- Feltétlen. És addig is
vigyázz magadra!
A lány még egy utolsó huncut
mosolyt lőtt Castle felé, majd eltűnt a lépcsőfolyosó ajtajában.
- Mit kaptál? – fogta körbe a
nyomozó derekát Rick.
- Jegyeket – Kate megfordította
az eddig fejjel lefelé tartott belépőket. – a vasárnap délutáni meccsre. –
elmosolyodott, majd újra megcsókolta szerelmét.
 |
| 16. (utolsó) fejezet ~ 03/05 |
