|
B
|
eckett döbbenten meredt a húga után, aki ismét faképnél
hagyta, már nem először a mai nap folyamán. És nem is a lány volt ez egyetlen,
aki megtette.
- Kate. – szólította meg a felé lépő Ryan, de a nyomozó csak
megrázta a fejét.
- Ne most! – vágta rá, és a húga után eredt. Először még úgy
gondolta, hogy hagyja elmenni, de most már inkább úgy érezte, hogy hiba lenne.
Meg kell magyaráznia, a húgának pedig meg kell értetnie, hogy miért tette, amit
tett. Felkapta a kabátját a székről és a lépcső felé rohant. Remélte, hogy még
időben eszmélt.
Az előcsarnokba érve ide-oda kapkodta a fejét, de már nem
találta a lányt. Kilépett a verőfényes napsütésbe. Kellett pár pillanat, amíg
szeme megszokta a fényt és szét tudott nézni jobbra, balra, majd újból
megismételte, de sehol nem látta Liz-t. Jobb híján autóba szállt és sebességbe
kapcsolt.
Mindeközben Liz – aki az előcsarnok egyik oszlopának dőlve
állt, úgy hogy az eltakarja őt – azt figyelte, ahogy nővére utána rohan.
- Látod, Kate! – mondta halkan, majd ellökte magát az
oszloptól. – Az a legnagyobb gond, hogy mindig azt akarod, hogy a tiéd legyen
az utolsó szó...
Kate mereven figyelte az utat, de a gondolatai teljesen
máshol jártak. Először az apja, aztán Castle, most pedig Liz. „Egyáltalán mit gondoltam, mit fogok neki
mondani, ha netalántán mégis utolérem?” – vetette fel magában a kérdést.
Szorosan markolta a kormányt, mintha csak azon múlna, hogy ne sírásban törjön
ki. Egy könnycsepp gördült le az arcán. – „...hogy
ez sokkal bonyolultabb?” – és ekkor elszorult a szíve. Vett egy nagy
levegőt, de a könnycseppek csak kikívánkoztak, hiszen az apja is pont ezt
mondta neki, amikor kérdőre vonta. Akkor kegyetlenül a fejéhez vágta, hogy mi
lehet ebben annyira bonyolult. Nem hitt neki, csak a saját sértettsége
számított, semmi más. Most pedig ugyanebben a kilátástalan helyzetben van.
Akkor és ott úgy gondolta, egyszerű a dolog. Annyit várt volna az apjától, hogy
megmondja már az elején: „Van egy testvéred, és kész.” De most már Kate is
belátta, hogy ez nem ennyire egyszerű. Ő sem volt képes odaállni a húga elé és
szemrebbenés nélkül megmondani, hogy „Van egy nővéred, és kész.” Most már azt
sem tudta volna megmondani, hogy mit is képzelt, amikor eltitkolta ezt az
egészet, hiszen sehogy nem végződhetett jól. „És akkor Castle-ről már ne is beszéljünk...” – megrázta a fejét,
hogy ezzel kissé összeszedje magát és a szomorúság mellett egy másik érzés
bukott fel benne. A düh. „Mi a francot
képzelt magáról Castle, amikor beszélt a húgommal?!” – gondolta. Biztos
volt, benne, hogy a liftben történtek után semmi jót nem tudott róla mondani,
így jobb híján – ha teljesen nem – kicsit másra tudta hárítani a felelősséget. „Mindig mindenbe bele kell szólnia...”
Egész idáig észre sem vette, hogy merre megy, amíg le nem
parkolt az apja háza előtt. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Már alig
látszott, hogy sírt, de még néhány percig csak ült bent az autóban és azon
gondolkodott, hogy bemenjen-e egyáltalán.
Végül erőt vett magán, kiszállt és bekopogott. Kate
haragudott az apjára, de most viszont közel sem a düh vezette hozzá. Jim ajtót nyitott.
- Katie – megkönnyebbülés hallatszott a férfi hangjából.
- Itt a lehetőség, hogy megmagyarázd, miért is volt annyira
bonyolult. – vágott köszönés nélkül a közepébe.
Adni akart az apjának egy esélyt, hogy megmagyarázza a
dolgokat, de inkább csak azért, hogy úgy érezhesse, ő is megérdemelhet még egy
esélyt Liz-től.
- Gyere, igyunk egy teát. – invitáltba be az apja.
Kate nyelve hegyén már ott volt a nemleges válasz, de végül
vett egy mély levegőt és belépett a házba, majd rögtön a konyhába vette az
irányt...
***
Beckett fáradtan lépett ki a liftből és búskomoran ment az
asztalához. Letette a kabátját és leült. Az apjával való beszélgetés után már
csak mérhetetlen lelkiismeret furdalást érzett. Azért is jött vissza a
kapitányságra, hogy elterelje a figyelmét arról az érzelmi viharról, ami most
benne dúl. Egész úton az apja járt az eszében, próbálta magában helyre tenni a
dolgokat és rá kellett jönnie, hogy nem haragszik annyira, mint azt ő szeretné.
A liftben már Castle felé mentek el a gondolatai. Csapongott. Hol arra gondolt,
hogy mit beszélhetett az író a húgával, hol pedig a hideg rázta, ahogy
visszagondolt a férfi közelségére a liftben. Tagadhatatlanul szereti az írót. „Ez már nem számít.” – zárta rövidre
magában, és ekkor vette csak észre, hogy a Liz-től kapott korongot forgatja a
kezében. A fekete korong azóta az asztala dísze volt, hogy megkapta a húgától.
Kissé ütött kopott néhol, de szívének egyik legszebb emlékét hordozta magában.
Kate hatalmasat sóhajtott, amikor a lift csengetve kinyílt. Hirtelen odakapta a
tekintetét. „Mit hittem? Ki lesz az?”
– csalódottan látta, hogy csupán Esposito és Ryan kísérnek be egy ismerős fiatal
lányt. Közelebb érve Javi továbbment a lánnyal a kihallgató felé, Kevin pedig
megállt Kate asztala mellett.
- Meg van a privát szám tulajdonosa, aki az edzőt hívogatta.
– mondta a férfi. Tudta, hogy felesleges lenne most megkérdeznie Beckett-től,
hogy jól van-e vagy akar-e egyáltalán munkával foglalkozni. Minden az arcára
volt írva.
- Ez nagyszerű. – nyugtázta a nyomozó egy bólintással. – És
ki az?
- Brooke McGintie.
- Hogy mi? – ocsúdott fel Kate. – Brooke? A csapatból?
- Úgy tűnik.
- Mondjuk az, nem meglepő, hogy meg volt neki Emerson száma,
de miért hívogatta ennyiszer? – gondolta végig az eseményeket Beckett, így
végre egy kicsit elterelődtek a gondolatai. – És főleg miért rejtett számról? –
nézett fel társára.
- Ezért hoztuk be. – Ryan a kihallgató felé intett, aminek
az ajtajában Espo állt. – Ha szeretnéd, beszélj vele te!
- Persze. – vágta rá Kate, és felpattant. – Megyek.
Brooke a szája szélét rágta és a pulcsija ujját húzgálta,
amikor Kate belépett a kihallgatóba. A nyomozó nem gondolkodott, hogy leüljön-e,
mert nem érzett magában annyi erőt, hogy az ismerős lánnyal szemben
pszichológia módszereket használjon.
- Szia, Brooke – köszönt kedvesen.
- Nem öltem meg senkit, Kate! – tört ki a lány az előbbi
mélabúból.
- Rendben. Nyugodj meg! - Beckett letette az asztalra – az
eddig a kezében tartott – mobiltelefont. – Ez a tiéd, igaz? – a készülék
rózsaszín és lila színben fénylett.
A lány nem mondott semmit, csak összefonta maga előtt a
kezeit.
- Brooke, ha nem segítesz, nem fogok tudni hinni neked. –
Beckett hangja meglepő nyugodtságot árasztott előző állapotához képest. –
Segíteni pedig még kevésbé tudok.
- Az enyém a mobil.
- Rendben. – bólintott a nyomozó. – Kétséget kizáróan erről
a telefonról hívogatták Emerson edzőt. Miért kerested őt ennyiszer?
- Nem. – rázta meg a fejét Brooke. – Ennek az egésznek nem
szabadott volna így történnie. – a hangjából áradt a kétségbeesés.
- Brooke, az edző kikezdett veled?
- Mi? – a lány Kate-re kapta a tekintetét. – Nem! Nem
kellettem neki! – most már félrepillantott, mint aki szégyelli magát.
Beckett számára világos lett, hogy ki érzett többet ki
iránt. Nagy levegőt vett és úgy folytatta.
- Visszautasított, és ez feldühített téged?
A lány újra csak megrázta a fejét. Egyre kisebbre húzta
össze magát a székben, és a körmeit kezdte rágni.
- Brooke, figyelj rám! – Kate megvárta, amíg a lány ránéz. –
A hallgatás a legrosszabb, amit tehetsz ebben a helyzetben. Bízz bennem, és
mondj el mindent, amit tudsz.
- Én... – kezdte elcsukló hangon és letörölte az arcán
végigfolyó kövér könnycseppet. - ...csak sírtam...mint egy óvodás...és az el
nem küldött leveleket olvasgattam... – Kate figyelt a lány minden szavára és
rezdülésére. - ...apának nem is kellett volna otthon lennie...dolgoznia kellett
volna! – Brooke a két tenyerébe temette az arcát. – Nagyon dühös lett!
- Bántott téged? – vágott közbe Kate. Úgy érezte, hogy ezt
meg kell kérdeznie.
- Nem. – jött a határozott válasz, majd a lány újra sírásban
tört ki. – A leveleimet név és címzett nélkül írtam, hisz sosem küldtem volna
el, így hazudtam neki...azt hazudtam, hogy az edző kezdett ki velem. – sírta
egyre keservesebben.
Beckett hátrapillantott a tükör felé. Tudta, hogy Espo és
Ryan onnan figyelnek.
- Hol van most az apád, Brooke? – fordult vissza a lányhoz.
- A Brooklyn-i irodájában van, nem láttam azóta. Hamarabb
szólnom kellett volna, igaz? – a lány szája ismét sírásra görbült.
- Meglehet. – állt fel Kate. – Talán, amikor apád
megfenyegette a húgomat.
- Az nem apám volt... – sütötte le a szemét Brooke, de a
felismerést követően felkapta. – Liz a húgod?
- Te írtad azt a levelet? – emelte fel a hangját Beckett.
- Csak próbáltam helyrehozni amit...
Kate agyát először elöntötte a harag, hogy mennyire egy felelőtlen
kis csitri miatt tudta veszélyben a húgát, de ahogy jobban belegondolt rájött,
hogy a levél nélkül viszont nagyon sok minden meg sem történt volna. Olyan
dolgok, amikért viszont hálás volt. Ezt azonban nem mondhatta meg Brooke-nak,
így csak szó nélkül kijött.
 |
| 15.fejezet ~ 03/04 |
