L
|
iz szíve szerint a legeldugottabb helyre ült volna, ahol
senki nem látja, de végül hallgatott az író tanácsára. A hinták közelében lévő
pad támlájára ült fel és a két kezére támaszkodott. A szaladgáló kölyköket
figyelte. Egy kislány szaladt el előtte, akit még kettő követett kissé
lemaradva. Látszólag nagyon jól érezték magukat. Egy fiatalabb kisfiú pedig
duzzogva állt meg a hinták mellett, amikor a lányok egyszerre mindet elfoglalták.
Castle megállt a park bejáratánál. Rögtön kiszúrta a padon
ücsörgő szomorú lányt. A mobilja rezegni kezdett a zakója zsebében. Kihúzta, és
egy sóhajjal nyugtázta csak, hogy Beckett az. „Én megmondtam, Kate, hogy piszkosul meg fogod ezt bánni...” –
gondolta és azzal a lendülettel kinyomta a telefont. Elindult Liz felé, és
mikor közelebb ért, végre a lány is felnézett. Castle régen látott ilyen csalódottság
bárkinek a szemeiben, habár teljesen át tudta érezni azt.
- Szia. – köszönt kissé határozatlanul. Valahol belül arra
várt, hogy szemrehányást fog kapni, amiért tudta, de nem mondta el. Kicsit az
egész dolog végkimenetelét a saját bűnének is tekintette, csupán azért mert
végignézte az egészet de nem tett semmit.
Liz ránézett és fájdalmasan elhúzta a száját. Nem mondott
semmit, csak a két kezével – amikkel eddig a térdén támaszkodott – most az
arcán legördülő könnycseppeket törölte le.
- A testvérem... – szólalt meg halkan.
Rick arrébb lépett, felült a pad támlájára és lassan
átkarolta a lány vállát.
- Te mégiscsak jobban ismered őt. – Liz vett egy nagy
levegőt, majd kifújta. Elhatározta, hogy nem sír most már. – Miért hazudott
nekem? Mert én nem tudok rájönni!
- Azért tette, mert fél. – mondta Castle.
- Tőlem?! – Liz elhúzódott a férfitól, idegesen fújt egyet,
mire Rick elmosolyodott.
- Nem. Csak az érzéseitől.
- Ez nem mentség arra, hogy az enyéimen átgázoljon.
Castle leengedte a kezét és félrenézett egy pillanatra.
Teljesen átérezte, amiről a lány beszélt.
- Castle! – Liz homlokráncolva nézett a férfire. – Miért van
olyan érzésem, hogy nem vagyok ezzel egyedül?
- Nem fontos. – mosolyodott el kényszeredetten. – Már nem.
- De! De fontos... – erősködött volna tovább a lány, de Rick
zakójának a zsebében ismét rezegni kezdett a telefon. Castle kivette a
készüléket és odanyújtotta Liz-nek.
- Szeretnél vele beszélni? – kérdezte.
- Nem.
- Rendben. – kinyomta és kikapcsolta.
- Annyira jól éreztem magam. – fakadt ki a lány. – Mármint
komolyan. Ha bárki azt mondja nekem egy hete, hogy egy rendőrrel fogok
jéghokizni és az időm nagy részét egy kapitányságon töltöm, valószínűleg
kiröhögöm. – közben az ujjait kezdte piszkálni. – Biztosan kiakadtam volna, ha
rögtön közli de mégis mit hitt, hogy ez meddig megy majd?
- Talán amíg el nem szólja magát.
- Tényleg sokkal jobb érzés volt mástól megtudni. – mondta
ironikusan. – Tudod Rick, apám sosem volt, csak egy kelekótya anyám...sokszor
gondoltam rá, hogy jó lenne egy nagyobb testvér, aki végre vigyázna rám.
- Ismerős érzés, kölyök!
- Kedvelem, vagy csak kedveltem... – csak megrázta a fejét.
- ...fogalmam sincs. Annyira dühös vagyok és csalódott. Azt sem tudom már, hogy
ki ő valójában.
- Ő a nővéred. – kezdett bele Castle. – És a szíved mélyén
meg szeretnéd ismerni, hiszen pont úgy, mint te, ő is egy kivételes ember.
Bármit megtenne azért, akit szeret. Makacs és határozott személyiség. És nagyon
ott van hokiban! – mosolyodott el a férfi. – Tudom, hogy mit érzel most. Azt az
álarcot látod magad előtt, amit Kate bizonyos dolgok miatt tart maga előtt. Egy
gyenge falat, ami nem enged át érzéseket és ezzel fontos embereket bánt meg.
Dühös vagy és csalódott, ami érthető. Azon lepődnék meg, ha nem lennél az.
- Nem tudom, mit tegyek...
- Tudod, csak túl sok más dolgon gondolkodsz. Arra
koncentrálj, amit te szeretnél, ne arra, amit bárki más tartana helyes lépésnek.
– Castle a lány vállára tette a kezét. – Nem fogod elhinni, de az én anyám is
egy igen érdekes ember...de néhány dolgot azért megtanított, mégpedig, hogy
játszani a színpadon kell, az életben legyek egyenes és hallgassak a
megérzéseimre. Azok tudják, hogy mit akarok tenni igazából, mielőtt még
bármilyen ész érv eltántorítana. Szóval mit szeretnél tenni?
Liz elgondolkodott. Megemésztette az imént hallottakat, majd
felnézett az íróra.
- Beszélek vele...mert dühös vagyok, nagyon dühös...és azt
akarom, hogy ezt tudja!
- Rendben.
- Aztán kezet szeretnék fogni anyukáddal. – mosolyodott el
halványan. – Okos nő!
***
Beckett idegesen dobolt az íróasztalán, míg a másik kezével
az állát támasztotta. Már minden lehetséges opciót végiggondolt. „Soha többé nem akar látni...de mi van ha –
miután elrohant – elkapta az a szemétláda, aki a levelet is írta neki?! Lehet
csak az alkalomra várt...És még Castle sem veszi fel a telefont!” –
próbálta újra hívni a férfit, de csak egy női hang szólalt meg a vonal másik
végén. „A hívott fél pillanatnyilag nem kapcsolható.” – „Kikapcsolta! Akad még olyan ember, aki nem kíván a pokolba jelenleg?”-
aztán eszébe jutott valami.
- Espo! – mire a férfi hirtelen felkapta a fejét. –
Elkértétek a csapat minden tagjának az elérhetőségét, igaz?
- Igen, de miért?
- Beth számát...nyomozzátok le, hol van. – utasította
határozottan Kate.
- Beckett. – nézett rá döbbenten Javi. – Ne süllyedj mélyebbre,
adj neki egy kis időt!
- Mi van, ha beváltották a fenyegetést? – mordult rá társára
a nyomozó. – Tudni akarom, hol van! – felemelte a hangját. - Most!
- Itt vagyok! – szólalt meg egy hang Kate mögül, mire
hirtelen megfordult. Liz állt vele szemben.
- Te jó ég! – csúszott ki Kate száján a megkönnyebbülést
jelző sóhaj. – Akkor nem bántottak? Jól vagy? – lépett közelebb hozzá. Teljesen
elfelejtkezve arról, hogy mi van a rovásán, csak örült, hogy nem lett igaza és a
húga nem a fenyegetés miatt tűnt el egy időre.
- Nem. – vágta rá Liz. – Nem vagyok jól. – szemeiből áradt a
düh, de nyugodtságot erőltetett a hangjába.
- Beth, én elmagya...
- Hogyan hallgathattad el?!
- Nekem csak időre volt szükségem. – próbálta menteni a
menthetőt Beckett. „Komolyan nem tudok
ettől jobbat? – gondolta.
- És mégis mennyi időre gondoltál? – tárta szét a kezeit
Liz. – Csak azért akartál megismerni, hogy kipipáld a napi jócselekedetedet.
Húgom megismerése. Pipa. De azért nehogy a nyakadon maradjak véletlenül! –
vetette oda gúnyosan. – Ezért volt a jópofizás?
- Igen...vagyis nem...mármint igen, meg akartalak ismerni. –
makogott Kate. – Minél több időt töltöttem veled, annál jobban éreztem, hogy jó
barátok lehetünk, és talán jó testvérek is idővel. – sütötte le a szemét félig
bűntudattal, félig félénken.
- Aha. – húzta fel a szemöldökét Liz. – És ezt a sok szépet,
mind úgy, hogy én nem tudom, hogy a nővérem vagy! Nagyszerű megoldás,
gratulálok!
- Annyira sajnálom, Beth!
- Most erre mit mondjak? Abban sem vagyok biztos, hogy tudom
ki vagy! – Liz újra csak széttárta a kezeit. – Vagy, hogy egyáltalán még tudni
akarom! – majd megfordult és elindult volna...
- Várj, kérlek! – lépett utána Kate.
- Nem, Kate! Castle-nek igaza volt. – mutatott rá vádlón a
lány. – Az életben egyszer te fogsz várni! Most nekem van szükségem időre. –
mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd újra a lépcső felé vette az irányt
és most már Beckett sem állította meg.
 |
| 14.fejezet ~ 03/03 |
