2013. augusztus 24., szombat

If Only XIV. (utolsó fejezet)


Kate reszketett, mint a nyárfalevél. Összébb húzódott, és nyakig felhúzta a takarót. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy ágyban van. Megint. Nem nyitotta ki a szemét. Fogalma sem volt, hogy hol van, és hogy éppen melyik emlékét kell újra átélnie. Csak egy dologban volt biztos, hogy legyen bármelyik emlékéről is szó, a legkevésbé sem a happy end felé fog tartani.
Még mindig nem nyitotta ki a szemét, ehelyett még mélyebben bújt a takaró alá, és szinte már várta, hogy robbanjon a „bomba”. De nem történt semmi. Ahogy teltek a másodpercek, úgy engedett a szorítás is a mellkasában.
„Talán…” – gondolta, miközben hevesebben vert a szíve, de befejezni már nem merte. Félt attól, hogyha kimondja, vagy csak belegondol, akkor elillan még a remény utolsó sugara is. Mint egy rossz bűvész trükk… Csiribú, csiribá és a pillanat tovaszáll.
Tisztában volt vele, hogy nem húzhatja az örökkévalóságig a dolgot, és egyszer ki kell nyitnia a szemét, de még szeretett volna egy kis időt. Épp csak annyit, hogy felkészülhessen a felkészülhetetlenre.
Végre erőt vett magán, és pislogott néhányat. Két dolog volt, amit azonnal észrevett. Először is, hogy Caslte-lel közös hálószobájában van. Másodszor pedig, hogy teljesen egyedül. „Talán…” – de még mindig nem volt elég bátorsága, hogy kimondja. Nem akarta – pontosabban nem merte – belelovallni magát egy olyan lehetőségbe, amelynek ellenkezője sokkal nagyobb fájdalmat okozna, mint azt valaha is gondolta volna.
Felült az ágyban, és a takarót félredobta. Végignézett magán, és látta, hogy ugyanaz van rajta, mint aznap, mikor az őrsön összeveszett Castle-lel. Azonnal az éjjeli szekrényre kapta a tekintetét. Egyetlen dolog maradt meg arról az estéről. Mégpedig, hogy amit utoljára látott, az éppen azaz óra volt, ami azóta jó néhány alkalommal megkeserítette az életét.
De az órának csak hűlt helyét találta. Mély levegőt vett, és felkészült egy újabb tehetetlenséggel ötvözött napra. De ekkor megpillantotta a két hajójegyet. Remegő kézzel nyúlt értük, és alaposabban is megvizsgálta őket. Ez az a két jegy volt, amit Castle adott neki tegnap. Már ha persze, a tegnap az a tegnap, amit szíve mélyén is remélt.
A szíve hangosan – vagy legalábbis számára úgy tűnt – zakatolt. De mindez nem volt elég számára. Túl sok fájdalom és csalódás érte ahhoz, hogy szimplán csak a szemének hinni merjen. Valahogy meg akart győződni arról, hogy jó helyen, és időben van. És erre csak egyetlen lehetőséget tudott.
Körbenézett, a telefonját kereste. Jó néhány percbe beletelt, mire megtalálta az ágyban. Valószínűleg azt szorongatva aludhatott el, reménykedve abban, hogy Castle felhívja.
Megnyomta a gyorshívót, és hallotta is, ahogy kicseng a telefon túloldalán. Egyszer… Kétszer… Háromszor… És végre meghallotta barátnője hangját:
-          Szia! – Kate már épp válaszolt volna, de a folytatás megakasztotta – Jó számot hívtál csak éppen rosszkor. Próbáld meg később!
„A csudába” – szitkozódott magában, majd a sípszót meg sem várva, nyomta ki, és hívta azonnal újra Lanie-t. Bár frappánsnak és humorosnak találta az üzenetrögzítő szövegét, de jelen pillanatban legkevésbé sem volt humoros hangulatában.
-          Igen?! – hallott egy igencsak álmos hangot.
-          Lanie – tört ki a nyomozóból a megkönnyebbülés.
-          Kate?! – félig hitetlenkedő félig még mindig álomittas hang – Mennyi az idő…
-          Háromnegyed hét – lesett az éjjeli szekrényen elhelyezett ébresztőórára Kate – De most nem ez a lényeg…
-          Hogy mennyi?! – hallhatóan Lanie azonnal magához tért – Az istenért Kate vasárnap van… Az egyetlen olyan nap, amikor normálisan… – elhallgatott. A feszült csendből azonnal leszűrte a lényeget – Castle nem ment haza, igaz?
-          Nem – Kate elbizonytalanodott, bár Lanie válasza némiképp megnyugtatta arra vonatkozóan, hogy végre jó helyen és jó időben van. De kellett még egy kis apróság – Annyira sajnálom, ami tegnap történt… – hirtelen jobb ötlete nem volt, hogy kipuhatolja a dolgot.
-          Ugyan szót se róla, kislány! Szóval Castle nem ment haza…
-          Nem – ismételte meg legalább annyira bizonytalanul, mint korábban – Vagy legalábbis nem emlékszem rá – „Minden másra viszont annál jobban” – Attól félek, hogy…
„Valami hülyeséget csinál” – akarta mondani, de nem fejezte be. Ha jobban belegondolt, eddig csak ő csinált hülyeséget, és ettől cseppet sem érezte jól magát.
-          Hozd be a mai újságot – jött a határozott utasítás.
-          Tessék?!
-          Mondom, hozd be a lábtörlőről a mai újságot – ismételte meg Lanie türelmesen.
Kate nem szólt semmit, hanem a hálóból egyenesen a bejárati ajtóhoz sietett. Kinyitotta az ajtót, majd a lábtörlőre dobott újságért nyúlt. A mobilját a vállával a füléhez szorította, majd mindkét kezét segítségül hívva lapozni kezdte az újságot, miközben lassanként a konyhapulthoz sétált.
-          Na?!
Kate nem foglalkozott barátnője sürgetésével. Két okból sem. Egyrészt mert még arra sem volt ideje, hogy jobban megnézze az oldalakat. Másrészt mert fogalma sem volt, hogy Lanie mit vár, és mit kellene látnia. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a dátum pontosan egy nappal későbbi, mint amikor összeveszett Castle-lel. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
-          Szóval?! – Lanie hangja egyre feszültebb lett, valószínűleg eléggé frusztrálta a dolog, hogy látja, mi történik.
-          Ebben nincs semmi, Lanie – hajtotta össze bosszúsan, és dobta a pultra a napilapot.
-          Akkor remélem megnyugodtál…
-          Hogy?!
-          Ha Castle valami hülyeséget csinált volna, akkor tele lennének vele a lapok – magyarázta a korboncnok magától értetődően. Kate pedig megkönnyebbülten lélegzett fel. Már nem is számolta hányadik alkalommal – Szóval igyál egy teát, várd meg, amíg Castle hazaér, és tisztázz vele mindent. De a legfontosabb hagyd pihenni a legjobb barátnődet… Legalább ma…
-          Köszönöm – válaszolta alázatosan Beckett, aki pontosan tudta, hogy hiába minden zsörtölődés, bármikor hívhatná barátnőjét – És aludj jól…
-          Ha még vissza tudok aludni… – hallotta még, mielőtt bontotta volna a vonalat.
Beckett úgy döntött, hallgat Lanie-re, és iszik egy csésze teát. Úgy érezte, azaz egyetlen dolog, ami képes megnyugtatni az amúgy még mindig reszkető kezét. Hiába minden megnyugtató válasz, még mindig a korábbi élmények hatása alatt volt.
-          Csak egy álom volt… – nyugtatta magát, miközben beindította a vízforralót – Csupán egy rossz álom…
Levett a polcról egy bögrét, a szomszédos szekrényből pedig a fekete tea dobozát. Kivett belőle egy filtert, majd hanyagul vissza akarta dobni a visszazárt dobozt, de annyira máshol jártak a gondolatai, hogy elvétette a dobást. A tea a földön landolt. Sóhajtva nyúlt a dobozért, és csak ekkor figyelt fel az oldalán elhelyezett szövegre. Már el is felejtette, hogy ez az a fajta, aminek a dobozán mindig egy idézet olvasható. Szórakozottan olvasgatni kezdte, miközben várta, hogy a víz elérje a teához szükséges hőfokot.
„Az álom csupán a valóság másik arca. - Heike Hoyer”
Kellett néhány másodperc, mire a szavak eljutottak a tudatáig… „Nem az nem lehet” – hőkölt hátra, miközben a teás doboz ismét a földön landolt, és még a szíve is félrevert, amikor a vízforraló hangos sípolással jelezte, hogy elkészült a művelettel.
Holdkóros módjára nyúlt a vízforralóért, és öntött egy kevés forró vizet a bögréjébe. Automatikus mozdulatokkal tett néhány kanál cukrot és citromlevet bele, végül belelógatta az előre odakészített filtert. „Ez csak véletlen” – nyugtatgatta magát, miközben lassan kavargatni kezdte a teát, és a földön heverő teás dobozzal nem foglalkozva az ablakhoz sétált. Két kezét rákulcsolta a bögrére, majd néhány másodpercig behunyt szemmel élvezte a tea illatát. Végül a párkánynak támaszkodva az utcát kezdte el pásztázni, hátha megpillantja valahol Castle-t, de láthatóan a férfinak nem volt sietős. Jobb híján a szemközti épületen elhelyezett reklámot kezdte el tanulmányozni, miközben kortyolt egyet a teájából. A kiszemelt reklámtábla éppen akkor gördült tovább, és mikor megállt, Kate egy hatalmas karórát pillantott meg. Mellette hatalmas betűk hirdették: „Rolex… Amivel másképp éli meg az időt”.
Kate amint elolvasta, azonmód félre nyert, és kellett néhány perc, mire sikerült legyűrnie köhögő rohamát.
-          Ez nem lehet… – „véletlen” akarta volna mondani, de túl erősek voltak még az emlékek és az élmények – …igaz – nyögte inkább azt, amit a szíve mélyén is remélt.
„Csak álom volt… Csak álom volt…” – ismételgette, mint valami mantrát, és már csak az éjszakai tábortűz és a dobok ütemes hangja hiányzott, hogy teljes legyen a kép.
A kanapéhoz sietett – elege volt már az olvasgatásból – és annak jobb oldali kartámlájához kucorodott. Felhúzta két térdét, és kezeit átkulcsolva rajtuk, fogta kézbe bögréjét a megmaradt teával. Fejét lehajtva próbálta elterelni a gondolatait, de valahányszor lehunyta a szemét, mindig egy olyan kép jelent meg lelki szemei előtt, amit legszívesebben örökre elfelejtett volna… Lanie, ahogy próbálja a mentőben újraéleszteni Castle-t… A férfi, ahogy a kezei között vérzik el… Ahogy összeomlik, és a lányát siratja…
Úgy érezte, mint aki éveket öregedett ez alatt az egyetlen éjszaka alatt. Egy dologban viszont biztos volt, és erre az álom – vagy legyen az bármi – világított rá. Nem akarja elveszíteni Castle-t.
Kulcscsörgés, majd a zár halk kattanása zökkentette ki a gondolataiból. Félig elengedte a térdeit, majd az ajtó felé fordult. Nem tudhatta biztosan, hogy Castle az, így nem mert még felállni. Végül mégis csak az író lépett be.
-          Szia! – köszönt félig megkönnyebbülten félig félénken Kate, miközben a bögréjét a dohányzóasztalra tette.
Castle egy pillanatra felnézett, de nem válaszolt. Ehelyett a kulcsait a cipős szekrényre csúsztatta. Levette a zakóját, majd az egyik bárszékre dobta. Beckettet még csak figyelemre sem méltatva kezdett el kávét készíteni.
Kate legszívesebben a férfi nyakába vetette volna magát. Érezni akarta az illatát, azt, hogy lélegzik, és hallani akarta, ahogy a szíve halkan, de annál erősebben ver. Bármi, ami bizonyítja, él, és legfontosabb, nincs semmi baja. De a férfi hűvös viselkedése megtorpanásra késztette, végül csak sután állt a kanapé és konyhai bárpult között, és az író ténykedését figyelte.
-          Beszélnünk kell – szólalt meg végül, de maga sem ismert rá a saját hangjára.
-          Azt hittem tegnap már mindent megbeszéltünk – jött a könnyednek szánt gunyoros válasz Castle-től, aki ezzel próbálta elrejteni megsebzett szívét. Így inkább nem nézett hátra, és az előtte álló feladatra koncentrált. Levett hát egy csészét a polcról és a kávéfőző mellé lépett.
Kate nem tudott mit mondani. Egyszerűen nem tudta szavakba önteni mindazt, amit abban a pillanatban érzett. Fájdalom, keserűség, csalódás, és hihetetlen megkönnyebbülés. Fájdalom, mert minden egyes alkalommal, amikor behunyta a szemét a halott vagy épp haldokló férfi képét látta maga előtt. Keserűség, mert egyetlenegy alkalommal sem volt képes megmenteni, vagy csak segíteni a férfin. Csalódás, először is, mert soha nem hitte volna, hogy odáig jut, hogy titokban fogja követni a szerelmét, másodszor pedig azért, mert a legutolsó álomképben – vagy legyen az bármi – éppen ő volt az, aki félrelépett. Végül megkönnyebbülés, mert mindennek ellenére ott állt előtte Castle épen és sértetlenül.
Újabb kulcscsörgés, és zárnyitás. Mindketten az ajtó felé kapták a fejüket. Martha lépett be mosolyogva.
-          Oh… – torpant meg egy pillanatra, majd a fiatalokat meglátva önkéntelenül is magyarázkodni kezdett – Itthon felejtettem a színház kulcsait… – azzal már a fiókok mélyén kezdett el kutatni – Remélem nem zavartam meg semmit… – fordult meg egy pillanatra, hiszen még az ő figyelmét sem kerülhette el a feszültséggel teli légkör.
Senki nem szólt semmit, így Martha folytatta a keresést, és néhány perccel később diadalittasan emelte fel jobb kezét, benne a színház kulcsaival.
-          Akkor én megyek is… – végignézett először a fián, majd Kate-n, és mintha mondani akart volna valamit, de végül meggondoltam magát. Csendben indult el az ajtó felé.
-          Martha – kapott még időben észbe Kate. Itt az alkalom, hogy pontot tegyen az „álom nem álom” dolog végére.
-          Igen, drágám? – torpant meg, és fordult vissza félúton az asszony.
-          Ugye te… – egy pillanatra elhallgatott, mire Martha várakozóan emelte rá a tekintetét. Kate nyelt egyet, majd folytatta – …soha nem játszottál Dickens Karácsonyi Énekében?
-          Dehogynem! – vágta rá Martha – Ifjúságom teljében volt szerencsém eljátszani Srooge barátnőjét… De ezt már megbeszéltük egyszer… – és egy rejtélyes mosoly kíséretében kilépett a lakásból, és behúzta maga mögött a bejárati ajtót.
Kate kétségbeesetten kutatott az emlékeiben, próbálván felidézni azt a beszélgetést, amikor szóba kerülhetett Dickens műve. De csak egyetlen alkalom jutott az eszébe. „Nem… az képtelenség” – még mindig próbált magyarázatot találni a megmagyarázhatatlanra, pedig szíve mélyén már sejtette az igazságot.
-          Mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha most elmész – hallotta valahonnan nagyon messziről Castle hangját. És ez az egy mondat azonnal visszazökkentette a valóságba.
-          Kérlek?! – suttogta szinte alig hallhatóan.
Castle megtorpant, és kérdőn húzta fel a szemöldökét. Még soha nem látta ilyennek a nőt. Annyi fájdalom volt kiolvasható az arcából, amennyit eddig soha nem tudott volna elképzelni. Annyira sebezhetőnek tűnt. Csak arra vágyott, hogy magához szorítva adjon biztonságot az elveszettnek tűnő nőnek. Mégsem tudott megmozdulni. Lábai megmakacsolták magukat, és sejtette, emögött bolond szíve áll, ami már nem tudna több csalódást elviselni. Így hát csak állt, és várakozóan nézett a nyomozóra.
-          Sajnálom… – sütötte le a szemét Kate. És szerette volna elmondani Castle-nek, hogy nemcsak a veszekedést, vagy azt, hogy saját bizonytalanságát palástolva követni kezdte. Hanem mindazt, amit az álomban, vagy miben át kellett élniük, függetlenül attól, hogy minderről a férfinak még csak fogalma sem lehet – Sajnálom – ismételte, és ebbe az egy szóba próbálta belesűríteni mindazt az érzést, ami az elmúlt órákban olyan erősen szorította a mellkasát, hogy szinte megbéklyózta – Annyira sajnálom – ismételte meg harmadjára, és végre úgy érezte, újra kap levegőt.
Castle nem szólt, csak mereven bámulta az előtte még mindig kezét tördelő nőt. Kétkedve nézett végig Kate-n, keresve valami apró jelet, ami útmutatást adhatna arra vonatkozóan, hogy mit is tegyen.
Kate nem mert felnézni, félt attól, hogy mit láthat a férfi szemében. Biztonságosabbnak érezte, ha inkább az ujjtördelésére szegezi tekintetét.
-          Ennyi? – kérdezte az író megunva a szótlanságot.
-          Mit akarsz, mit mondjak még? – vágott vissza a nyomozó, akibe egyszerre visszatért a régi öntudatos énje. Tudta, jogos Castle viselkedése, de azt még sem várhatja el, hogy megalázkodjon. Vagy legalábbis nem érezte képesnek erre magát.
-          Kate, ide már nem elég egy egyszerű sajnálom… – válaszolta az író, miközben megfordult, és a kávéfőzőért nyúlt. Majd némi iróniával a hangjában még hozzátette – Sajnálom…
-          Mit szeretnél hallani?! – két lépéssel a férfi mellett termett, és egy mozdulattal szembe fordította magával – Hogy nem bíztam benned? Hogy saját bizonytalanságomat úgy próbáltam palástolni, hogy téged követtelek? Hogy még nem álltam készen egy komoly kapcsolatra? Vagy, hogy bár szeretlek, de éppen ezért el kell, hogy engedjelek? – komolyan nézett a férfira, miközben az egyik kezét még mindig annak karján tartotta. Castle szóhoz sem jutott döbbenetében – Tényleg ezt akarod? – kérdezte meg újra, de választ sem várva folytatta – Mert akkor azt kell, hogy mondjam igen. Igen, bizonytalan voltam, és nemcsak magamat illetően, hanem kettőnket illetően. Igen, egyáltalán nem álltam készen egy komoly kapcsolatra, de talán csak azért, mert attól féltem, és talán félek még most is, hogy nem vagyok elég jó neked…
Castle válaszolni akart, de Kate nem hagyta. Ki akarta önteni a szívét, és a legfontosabb tisztázni mindent. Egyetlen akadályt sem akart, ami közéjük állhat. Még akkor sem, ha végén azzal kell szembesülnie, hogy ez a hiba a kettőjük kapcsolatába kerülhet.
-        Végül – végre elengedte a férfi kezét – ha azt szeretnéd, azonnal összepakolok, és elmegyek… Szeretlek, de nem minden áron… Egyetlen dolgot megtanultam az éjszaka folyamán. Ha csak és kizárólag arra fókuszálunk, hogy minden áron magunkhoz láncoljunk valakit, akiről azt hisszük, hogy szeret, abba mindketten összeroppanhatunk – a végét szinte már csak suttogta, miközben lehunyta a szemét, és minden erejét arra összpontosította, hogy ne sírja el magát – Így tiéd a döntés…
Castle alig tudta elhinni, hogy ez a beszélgetés tényleg megtörtént. Sohasem hitte volna, hogy Kate valaha ennyire is megnyílik. Most kétkedő csodálkozással fürkészte a nő arcát, és bár pontosan tudta mit érez, és mit akart, mégsem tudott megszólalni.
-          Tehát nem – Kate próbálta leplezni csalódottságát, de csak nehezen ment – Akkor én… Megyek és összecsomagolok… – a háló felé fordultában elmorzsolt egy könnycseppet.
Rick még időben eszmélt, és a karjánál fogva visszarántotta a nőt, és szorosan magához húzta.
-          Hová sietsz? – súgta érzéki hangon, miközben kisimított egy kósza hajszálat a nő arcából – Még nem is tudtam válaszolni.
-          Azt hittem…
-          Igazad van. Nem szabad erőltetni a dolgokat – Kate elfordította a fejét, de ő gyengéden visszahúzta úgy, hogy a szemébe tudjon nézni – De szeretlek Kate. És hajlandó vagyok egy újabb esélyt adni magunknak, ha te hajlandó vagy megbízni bennem.
-          Bízom benned. – újabb könnycsepp gördült végig az arcán, de most hagyta, nem törölte le. A férfi kétkedő tekintetét látva, megismételte – Hidd el, bízom benned – és minden egyes szavát komolyan gondolta, főleg azok után, amit az elmúlt néhány órában átélt.
-          Akkor szerintem ez eldöntetett – mosolyodott el a férfi, majd lágyan megcsókolta a nőt.
Kate még soha nem érezte, hogy ennyire élne. A mázsás súlyként ránehezedő emlékek, szinte egy csapásra eltűntek, olyan könnyűnek érezte magát, mint talán még soha. A csók pedig… Leírhatatlan… Annyi fájdalom, annyi szenvedés után ez az édesen sós csók maga volt a mennyország.
-          Viszont – bontakozott ki Castle az ölelésből, és simított végig Kate arcán – bemutatnék neked valakit.
-          Igen?! – húzta fel a szemöldökét a nyomozó, de ekkor megérezte a hűvös fém érintését. A Rolex mindvégig Castle karján pihent. A lélegzete is kihagyott, és a szíve hevesebben vert. Bármennyire is próbálta győzködni magát, hogy ez az egész csupán álom volt, az óra bizonyította, hogy épp ellenkezőleg. Ennél valóságosabb már nem is lehetett volna.
-          Rennie tegnap említette, hogy szívesen megismerné azt a személyt, aki képes volt rabul ejteni a szívem. Megbeszéltük, hogy együtt reggelizünk, és mivel még nem volt időm lemondani, így arra gondoltam…
-          Remek lenne – mosolyodott el Kate, de közben le sem vette a szemét az óráról.
-          És nem is vagy kíváncsi, hogy hol töltöttem a tegnap éjszakát? – nézett kérdőn az író szerelmére.
-          Ami azt illeti… – rövid szünetet tartott, majd egy mély levegő után folytatta – Ha akarod, elmondod, ha nem, nem – végigsimított a férfi arcán – Bízom benned.
-          Ennek örülök – mosolyodott el a férfi – Nem bírnék ki még egy éjszakát Ryanéknél… Annak a kissrácnak van ám hangja… Nem is tudom, hogy Jennyék hogy bírják ezt mindennap.
-          Kevin úgy, hogy sok időt tölt az őrsön – nevette el magát Kate.
-          Na igen. Jenny panaszkodott is miatta… – a férfi elindult az ajtó felé – Indulhatunk?
-          Persze… Kíváncsian várom, hogy honnan ismeritek egymást Rennie-vel?
-          Oh az hosszú történet. Akkor mi még nem is találkoztunk.
-          Ebben azért nem lennék olyan biztos…
-          Tudod – Castle megtorpant, majd szembefordult a nővel –, engem mindig is érdekelt, hogy mi lett volna, ha…
Kate szíve félre vert a mondat hallatán. Kétségbeesetten kapta az órára a tekintetét. Még nagyon is emlékezett arra, hogy miként kezdődött ez az egész rémálom.
-          Ne!
Nem hagyta, hogy a férfi befejezze a mondatot. Ehelyett két lépéssel előtte termett, lekapta az órát a csuklójáról, a földre dobta, végül teljes erejéből rátaposott. 
-          Mi a fene?! – hőkölt hátra Castle.
Kate még mindig nem foglalkozott a döbbent férfival, ehelyett felvette az akkor már működés képtelen órát, egy ideig csak forgatta a kezében, majd egy hirtelen elhatározást követően fogta, és kihajította az ablakon.
-          Azaz órám volt! – Castle még mindig nem tért magához.
-          Ugyan! Az csak egy óra! – mosolyodott el végre Kate.
-          Igen, egy Rolex! – bár az írónak fogalma sem volt, hogy mi lelte szerelmét, de felhőtlen mosolya megnyugtatta.
-          Majd kapsz másikat – kulcsolta Kate a kezét a férfiéba, és egy apró csók után már maga húzta az ajtó felé.

***

Castle lakása előtt egy fiatal pár a körülöttük álldogálókkal nem foglalkozva ugrottak egymás torkának. Beckett és Castle mit sem törődött a veszekedőkkel, egymáshoz bújva indultak el néhány méterrel arrébb üresen várakozó taxi felé. Bár ők nem is vették észre a körülöttük zajló eseményeket, akik a fiatal párt körbe vették, annál inkább.
- Hogy tehetted ezt velem? – halkított a hangján a férfi.
- Mit tettem? – tette a két kezét karba a nő.
- Hogy találkozhattál vele?
- Hiszen ő csak egy barát!
- Persze – a gúny csak úgy sütött a férfi hangjából – Egy barát, akivel múltatok van…
- Miért van az, hogy sohasem bízol bennem?
- Mert okot adsz rá!
- Azzal, hogy nyilvános helyen találkozok egy régi ismerőssel?
- Azzal, hogy nem mondtad el!
- Most már azt is tudod, hogy miért nem. És, hogy tisztázzuk, mi végeztünk. – nézett határozottan a férfi szemébe, csak ekkor vette észre annak elveszettségét a szemében – Sajnálom. – tette még hozzá. – De a féltékenységed mindig is közénk állna…
Végül a nő megfordult, és faképnél hagyta a magába roskadt férfit. A férfi egy ideig még nézte, ahogy szerelme távolodik, majd elindult az ellenkező irányba. Alig tett néhány lépést, amikor megakadt a szeme a földön heverő arany Rolexen. Lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye, majd felnézett, hátha lát valakit, aki kitartóan keresi elveszettnek hitt óráját. Nem talált senkit, így végül kézbe vette. Az óra remek állapotban volt, és a füléhez emelve arról is meggyőződhetett, hogy a másodpercmutató kitartóan kattogva méri az eltelt időt.
A gondolatra mélyet sóhajtott, és a múlton kezdett merengeni. Arra napra, amikor megismerte szerelmét, és a boldog együtt töltött évekre.
„Bárcsak…” – gondolta, miközben óvatosan végigsimított az óra üveglapján…




~ VÉGE ~


"Kibírhatatlan! - mondjuk. És kibírjuk.”
(Fodor Ákos)

Ugrás az első fejezethez...

2013. augusztus 23., péntek

2013. augusztus 22., csütörtök

If Only XIII.


Kate ismét ágyban találta magát. Érezte a friss ágynemű illatát. Nem akarta kinyitni a szemét, félt attól, amit láthat, vagy épp nem láthat. Állig húzta a takarót, és várt valami jelre. Nem kellett sokáig várnia. Néhány perccel később, mintha bomba robbant volna, két apróság rontott be a hálószobába, rávetette magát az ágyra, és "Anya, anya" – kiáltással ébresztgetni kezdték. És ha mindez nem lett volna elég, további négy tappancs ugrott fel, majd egy meleg nyelv az arcán. Nem kellett kinyitni a szemét, hogy tudja, végre jó helyen van. Érezte a szíve mélyén. Érezte, ahogy az egyik lurkó egyre közelebb settenkedik. Lesből támadt, és leterítette a 6 év körüli fiúcskát, és csiklandozni kezdte.
- Anya, ne! Hagyd abba - de nem hallgatott rá, mindeközben hallotta, ahogy a háta mögött valaki csilingelve felnevet. - Szóval kineveted a bátyádat?! – fordult hátra, és máris a kislányt kezdte el csikizni. 
- Anya, hagyd abba, hallod, apa vár.
Kate megdermedt. Vajon ez tényleg azaz élet, amit elképzelt magának? Felkapta a kislányt, és a nappali felé indult, nyomában a kisfiúval. Kilépett az ajtón, és azonnal megtorpant. Castle ott állt a konyhában, kezében fakanállal, és ott volt az arcán a szokásos kisfiús mosoly, amit szinte már el is felejtett. Hagyta, hogy kicsússzon kezei közül a kislány, majd minden józan gondolatot félresöpörve odarohant Castle-hez és megcsókolta. Úgy csókolta, ahogy talán még soha. Még azon a viharos éjszakán sem. Ebben az egyetlen csókban benne volt az elmúlt időszakban átélt minden fájdalom, vágy és kimondatlan kívánság.
- Uhh – csak ennyire futotta a férfinak, mikor végre kibontakoztak egymás öleléséből.
- Jó reggelt! – mosolyodott el Kate.
- Ilyen jó régen volt.
- Kate a kijelentésre összeráncolta a homlokát, de jelentőséget nem tulajdonított neki.
- Éppen indultam egy kis péksüteményért – vette magához a kulcsait Rick. – Mit hozzak?
- Mindegy… csak siess! – és a nő még egy búcsúcsókot is nyomott Castle szájára.
- Rögtön itt vagyok! – és a férfi már nyitotta is az ajtót. – Oh, Jim! Jó reggelt!
- Jó reggelt, Richard! – lépett be Kate apja az ajtón, amit ezután Castle bezárt maga után.
- Szia, apa – ölelte meg a férfit Beckett. – Mi szél hozott ilyen korán?
- Korán? – pillantott az órájára Jim. – Fél tíz van! És nem mellesleg megbeszéltük, hogy jövök az unokáimért…- ebben a pillanatban ért oda farok csóválva, pórázzal szájában a kutyus. - ...és a blökiért.
- Óh…
- Nagyapaaa – a két kis lurkó kiabálva rohant le a lépcsőn.
- Lassan-lassan – a férfi eléjük ment, nehogy az egyikük elessen a nagy lendülettől, és a lépcső negyedik fokáról már az ölébe is ugrottak.
- Vigyázzatok a nagyapára! – nevetett fel jóízűen Kate.
- Ne hallgassatok anyátokra, nem kell engem félteni – Jim a két kezébe vette a gyerekeket, majd letette őket a lépcsőről a földre. – Akkor indulhatunk? – kérdezte Jim a két apróságra nézve.
- Anya, hadd maradjunk…
- Mi az?! – csodálkozott el Jim, és még a szája is lebiggyedt – Mindig annyira várjátok ezeket a napokat.
- Anya ma más. – csúszott ki a kisfiú száján. Kate elhűlve hallgatta az apróságot.
- Miért más? 
- Játszik velünk. – vágta rá gyermeki őszinteséggel.
- És… – csatlakozott hozzá a kislány is.
- És? – nézett nagy komolyan Jim az unokájára.
A kislány hirtelen elszégyellte magát, és pipacsvörös lett.
- Megsúgod? – guggolt le a férfi.
- A gyerek bólintott. Odahajolt a nagyapjához, a kezét a szájához tette, és halkan azt mondta.
- Szájon puszilta a papát…
- De hát a felnőttek mindig ezt csinálják – nevette el magát megkönnyebbülten Jim.
- Anya és apa nem – rázta meg határozottan a fejét a kisfiú.
Kate először szóhoz sem jutott a döbbenettől. Kezdte úgy érezni, ez sem az a világ, amit igazán szeretett volna magának. De elhessegette a gondolatot. Talán csak a gyerekek előtt voltak óvatosak.
- Menjetek nyugodtan nagyapával – mosolygott rá két gyermekére – Ígérem, ha haza jöttök, akkor is ilyen leszek.
- Biztos? – bizonytalanság csendült fel a két vékony hangban.
- Biztos.
- Köszönöm, apa – Kate újra megölelte apját. 
- Ugyan, kicsim – Jim viszonozta az ölelést. – Nekem öröm!
- Nem csak ezt… mindent.
- Használjátok ki a mai napot Rick-kel.- Jim lehajolt a lábánál ücsörgő ebhez és kézbe vette a pórázt.
- Úgy lesz.
- Na, gyerünk gyerekek! – nyitotta ki az ajtót. – A játszóház már egy órája kinyitott és ti még nem vagytok ott! – és a gyerekek már ki is rohantak.
- És anyátokkal mi lesz? – kiáltott utánuk a férfi.
- Sziaa, anyuu… – hallatszott kintről a két csilingelő hangocska, majd Jim is kilépett az ajtón.

***

Alig telt el pár perc, hogy Rick és Jim is elmentek, Kate éppen a konyhában rakott rendet, amikor kopogtak. Kinyitotta az ajtót és széles mosoly jelent meg az arcán, amint megpillantotta Alexis-t.
- Szia – köszönt feldobva, és már épp átölelte volna a lányt, amikor Alexis kibújt az öleléséből, és komoly arccal berontott a lakásba. Körülnézett.
- A kicsik?
- A nagyapjuk az imént vitte el őket…
- Apa?! - kérdezte, de közben folyton körbe-körbe tekintett.
- Leugrott a pékségbe de... – Kate zavartan válaszolt. Nem tudta mire vélni a lány viselkedését.
- Hogy tehetted ezt vele?! – esett neki rögtön Alexis.
- Tessék?!
- Láttalak azzal a… azzal a másik férfival, Kate! – fenyegetően emelte fel a mutatóujját.
- Hogy kivel láttál?! – kerekedett el a nyomozó szeme.
- És még van merszed tagadni… - Alexis szavaiból sütött a düh és a csalódottság.
- De hiszen fogalmam sincs, miről beszélsz! – lépett hozzá közelebb Beckett, de a lány inkább hátrált egy lépést, mert félt, hogy dühében olyat tesz, amit megbánna. 
- Nem az a nő vagy, akit megismertünk! –Alexis felemelte a hangját. - Undorító, amit az apámmal művelsz!
- Mit művelnék vele az istenért?!
- Megcsalod őt, a gyerekeitek szeme láttára! – Alexis egész közel lépett Kate-hez.
- Nem – vágta rá határozottan Beckett. – Valamit félreértettél, Alexis!
- Igen?! – a lány dühösen félrenézett, mert nem bírt mostohaanyjára nézni. – Majd meglátjuk! – és elviharzott, becsapva maga után az ajtót.
Kate még fel sem ocsúdott abból, amit Alexis a fejére olvasott, csak állt letaglózva a nappali közepén. - „Ez az egész nem lehet igaz! Soha nem csalnám meg Castle-t!” Alig pár perccel az után, hogy a legidősebb Castle-lány mögött becsapódott az ajtó, a forgalom nem hagyott alább, most újra nyílt és Castle lépett be.
- Szia, Szívem! – lépett oda a nőhöz és egy csókot nyomott a szájára. – A gyerekek?
Kate mosolyt erőltetett magára és még a gondolatát is elhessegette annak, hogy félrelépett volna.
- Apa elvitte őket – visszacsókolt. – Ma nagyapás napot tartanak.
- Óh tényleg... – mosolyodott el huncutul Castle. – Kihasználhatnánk ezt a kis időt, nem gondolod?
- Egyetértek – Kate közelebb húzta magához a férfit. Élvezte a közelségét.
Azonban a pulton megcsörrent a nyomozó mobilja, aminek a kijelzőjén „Ismeretlen szám” jelzés villant fel. Castle csalódottan lépett hátra.
- Már megint egy gyilkosság...
- Beckett – vette fel a szokásos módon a nyomozó.
- Szia, Édes! – szólt bele egy markáns férfihang – Úgy imádom, amikor így veszed fel a telefont. Annyira hivatalos.
Kate szíve dobbant egy nagyot és önkéntelenül is Castle-re nézett, aki csak csalódottan rázta meg a fejét.
Ki a fene maga? – fordult el a konyha felé Kate.
- Ó értem! Ott van a tunya férjed! – kuncogott a telefonba az ismeretlen. – Akkor virágnyelven kell beszélnünk, Rózsaszálam.
Beckett úgy érezte, szédülni kezd és kicsúszik alóla a talaj.
- Sehogy nem beszélünk! – szűrte ki a fogai között Kate. – Bizonyára téves! 
- Túlzásba esel, Drágám! – a férfi hangja is elkomolyodott.
- Fogalmam sincs, hogy ki maga és a legkevésbé sem érdekel, ha túlzásba esem! Tűnjön a fenébe! – pont akkor csapta le a telefont, amikor Castle lépett mögé.
- Ki volt az?
- Valami idióta félretárcsázott... – hadarta idegesen Kate.
- Akkor semmi gond – Castle a nő vállára tette az állát. – Nem munka, szóval hol is tartottunk? – ölelte át hátulról.
„Hát mégis igaz lenne? Képes lennék megcsalni Castle-t?” – Kate a homlokára tette a kezét. – „És még én vagyok a bizalmatlan...”
- Most inkább lepihennék még egy kicsit… - mondta, de a gondolatai egész máshol jártak. - … nem érzem túl jól magam.
- Értem – lépett hátra csalódottan Castle, mintha számított volna erre. – Akkor engedek neked egy forró fürdőt.
- Köszönöm – mosolyodott el hálásan a nyomozó. Magához húzta Rick-et és megcsókolta. Miután elengedték egymást, a férfi arcán meglepett öröm terült el.

***
Kate után meleg, párás levegő szállt ki a fürdőszoba ajtaján. Haját kontyban feltűzte, hogy ne érje a víz, amiből Castle igazán nem sajnálta a habot és a fürdőolajat. Nagyon jól esett neki a forró fürdő, és gondolkodni is volt ideje. Két gyönyörű gyermek édesanyja, akik ismerik és imádják a nagyapjukat. "Biztosan a nagymamájukat is így szeretnék." – gondolta.
Ahogy kilépett, megkötötte a köntösét, felnézve, párnákkal a feje alatt, az ágyon fekve találta Castle-t, aki éppen egy jókora papír adagot szorongatott és dühösen fújt egy. Kate akarata ellenére elmosolyodott a férfi arckifejezésén. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy ilyen családja van, de ha lehetett ezt fokozni, az Castle jelenléte volt. A férfi, aki társa az életben, apja a két rosszcsontnak és a legfontosabb, hogy jól van, itt van teljes valójában. Igaz, most épp bosszankodik valamin, de ezzel a látvánnyal telt csak meg Kate szíve igazán boldogsággal.
- Te most azon mosolyogsz, hogy bosszankodom? – nézett fel Castle a papírok mögül, amit maga előtt tartott.
Beckett mosolyogva bólintott, és az ágy másik oldalához sétált, hogy leüljön.
- Mit olvasol? - kérdezte.
- A kiadó megkért, hogy írjak ajánlást egy nagyon tehetséges új írópáros könyvéhez. De én inkább nem ajánlanám senkinek…
- Milyen kritikus valaki.
- Az egész egy folytonos időutazásról szól – Rick a papírokra bökött. – Ugyan már! Hol a logika? Meg a racionális történeti szál…
- Át tudom érezni a nő helyzetét. – gondolkodott el hangosan Kate. Arra a kis időre, amióta ebben az időben ébredt, elfelejthette, hogy miként is jutott ide, és miket élt át eddig. A visszaemlékezésre egész testéven megborzongott.
- Honnan tudod, hogy nő? 
- Csak… megérzés. Hol jársz?
- A második fejezetnél.
- Akkor adj neki egy esélyt. – Kate a kezeire támaszkodva közelebb hajolt a férfihoz és megcsókolta.
- Hát, ha ilyen szépen kéred, talán… - Castle újabb csókot kapott.

***

Kate hirtelen kelt fel, mintha zuhant volna álmában, és mielőtt földet ért volna, felébredt. Körbenézett, és egyedül feküdt az ágyban. Nem kívánt semmit, úgyhogy nem lehet új időben, és Castle órája sem volt nála. Aztán jutott eszébe az elalvása előtti perc, amikor egy hosszú csók után szerelme vállára hajtotta a fejét, az arcát Rick ingjébe fúrta, hogy érezze az illatát és a jelenlétét. Castle mellkasán nyugtatta a kezét, amíg a férfi tovább olvasott és így nyomta el az álom. Most viszont egyedül volt. A kézirat a felénél megtörve az íróasztal sarkán pihent. Közvetlenül a papírok felett pedig egy közös kép Castle-el, ami az esküvőjükön készült.
Kate elnyúlt az ágyon, hogy kinyújtóztassa elgémberedett oldalát, ekkor eszmélt, hogy még mindig köntösben van, ami nem bizonyult épp kényelmes viseletnek egy hosszú alváshoz. Feltolta magát az ágyon, a feje kissé émelygett, de ma még nem is evett semmit, így hát arra a döntésre jutott, hogy magára kap valamit, lemegy a konyhába és összeüt egy kis késői ebédet.
Alig, hogy belebújt a nadrágjába, majd a pólóba, megszólalt a mobilja a saját éjjeli szekrényén. Megfordult, és gondolkodás nélkül felvette.
- Beckett.
- Te szórakozol velem? – a férfi hangja volt az, aki reggel is hívta, de most sokkal dühösebbnek tűnt. – Azt beszéltük meg, hogy ma együtt ebédelünk!
- Figyeljen, én tényleg nem tudom, hogy ki maga…
- Igazán?! – vágott közbe a férfi. – Talán mutatkozzak be?
- Csak hagyjon békén!
- Az ablakhoz.
- Tessék?
- Gyere, az ablakhoz, vagy most már süket is vagy?!
Kate a hálószoba résnyire nyitott ablakához lépett. A szél éppen csak megmozdította a függönyt, amit utána Kate megfogott és arrébb tolt. Lent, az épület előtt, egy taxi mellett ácsorgó férfi kémlelte az ablakokat, utoljára hagyva a hálószobát. Amikor végre meglátta a nőt az ablakban félre billentette a fejét.
- Megismersz már, igaz? – kérdezte gúnyosan.
- Tűnjön el innen! – szűrte ki a fogai között Kate, és kinyomta a telefont. Ellépett az ablak mellől és két kezét végighúzta az arcán, majd tovább a hajában, és végül dühösen csapta le maga mellé. – Ez nem lehet igaz.
Ekkor viszont tompa dörömbölés zaja hallatszott odalentről, majd Castle kedves és nyugodt hangja.
- Jó napot! Miben segíthetek?
Kate szeme elkerekedett az ijedtségtől. A szívverése felgyorsult, és azt kívánta, hogy a következő hang, amit hall, az egyik szomszédé legyen.
- A drága asszonykádat keresem, haver. – a férfi direkt felemelte a hangját, hogy a házban mindenki hallja, hogy miért jött.
- Kérem, nyugodjon meg! – Castle még mindig nyugodt volt. Beckett gondolkodás nélkül csapta ki sarkig az ajtót és sietett le a lépcsőn. – Szólok neki, de… - Kate ekkor lépett le az utolsó fokról, majd megállt.
- Itt is van. – tárta szét a kezeit a dühödt férfi.
- Kate, ki a fene ez az ember? Ismered? – fordult meg az ajtóból Castle.
- Az idegen nem zavartatta magát, ellépett Rick mellett és széttett kezekkel körbefordult a nappaliban.
- Hogyne ismerne, haver! Jártam én már itt… még az ágyadban is! – vigyorodott el. 
Castle hirtelen kapta a tekintetét Beckett-re, akiből mostanra kifutott a vér, és megremegtek a térdei.
- Ez valami bosszúszomjas bűnöző, akit lecsukattál, vagy miért beszél ilyeneket? – Castle arcát elöntötte a kétségbeesés.
- Nem. Nem, haver. – rázta meg a fejét a férfi. – Nekem egy légypiszok sincs az erkölcsi bizonyítványomon. A nevem Allen O’Bright, a neje szeretője vagyok… - vádlón nézett Kate-re. – Így már megismersz, drágám?!
Kate arcán legördült egy könnycsepp. Mereven nézte a nem messze előtte álló, számára ismeretlen férfit. Nem merte Castle-re emelni a tekintetét, nem akarta látni azt a szemében, amit pedig most nagyon is megérdemelt volna. A szemrehányást, a dühöt vagy a mérhetetlen csalódottságot. Tudta, hogy ezeket kapná, hiszen ő is ezt érezte, amikor látta a kocsiból Castle-t azzal a nővel. De a különbség, hogy ő félreértette, Rick sosem csalta meg, ő viszont nagyon is megtette. Kate megrázta a fejét. Az nem lehetett ő, aki ezt a nagyszerű férfit megcsalta, az csakis valaki más lehetett. „Sosem tenném meg.” – mondogatta magában, és közben rázta a fejét.
- A pofám leszakad. – csapta össze a kezeit a nappaliban ácsorgó férfi.
- Na tűnjön innen! – emelte fel most már Castle is a hangját. A múltban történt események alapján, a sok lemondott ebéd, a késői munka, a sok utazás igenis arra késztették őt, hogy higgyen az idegen férfinek. Viszont látva Kate reakcióját, szerette annyira, hogy ne hallgassa ezt tovább, és inkább vele beszélje meg.
A férfi dühösen fújt egyet, és elindult az ajtó felé. Kate-hez közelebb érve még megállt egy pillanatra és végignézett rajta. A szája megrándult, mintha csak egy lovat kóstálna meg, hogy megvegye-e vagy sem.
- Azt mondtad, szeretsz. – Erre Kate is felnézett, de a fickó már Castle arcát fürkészte, majd újra Kate-re nézett. - Tudod, ez a barom talán megbocsátott volna… én nem.
Beckett agyához még el sem jutottak a férfi szavai. Ideje sem volt elgondolkodni azon, hogy miért beszélt feltételes módban, mert a zakója alá nyúlt és egy fegyvert rántott elő. Nem teketóriázott, rögtön mellkason lőtte a tőle fél méterre álló Castle-t, aki megtántorodott a lövésre, majd térdei összecsuklottak, az arcára a fájdalom és döbbent félelem ült ki, végül elterült a földön.
Az egész a másodperc tört része alatt történt, Kate hallotta a lövést. Castle-re kapta a tekintetét, aki addigra a földön feküdt, mikor felé lépett az idegen férfinak már nyoma sem volt, az ajtót is tárva nyitva hagyta maga után.
- Nem-nem-nem. – hajtogatta Kate, miközben térdre vetette magát Rick mellett és a fejét az ölébe vette. – Tarts ki! Ez nem történhet meg, ennek nem így kellene lennie… - hadarta.
- Jézusom! – kiáltott fel valaki az ajtóban. A szomszéd hölgy épp a kutyáját vitte volna le a parkba, amikor megpillantotta őket.
- Hívjon mentőt. – kiabálta Kate. – És a rendőrséget! 
Máris. – a szomszéd remegő kezekkel nyúlt a táskájába a telefonért, de a pórázt semmi esetre sem eresztette volna el.
- Kate… - szólalt meg rekedten Castle.
- Shh… most ne beszélj. – Beckett egyik kezével a férfi ingjét markolta a másikkal a fejét tartotta.
- …té… tényleg megbocsátottam vo… volna…
Kate összeszorította a szemeit, amikből most megállíthatatlanul záporoztak a könnyek. Castle összerándult és köhögni kezdett, mire oldalra próbált volna fordulni, de csak félig sikerült neki. Vércseppek csapódtak le a padlóra minden egyes kilégzéssel, ami már átcsapott fulladozó köhögésbe. A lövés átlyukasztotta a tüdejét, és a közeli találat miatt tette ezt a bemenetnél és a kijövetnél is. A tüdeje így gyorsan megtelt vérrel, már nem bírt tovább lélegezni, a köhögés lassan kezdett alábbhagyni és kezdte elveszíteni az eszméletét. Kate meghallotta a közeledő szirénák hangját, de tudta, hogy nem érnek oda időben. Talán már az sem segítene, ha most a kórházban lennének. Újabb könnyek csordultak végig az arcán. Az ő mellkasa is összeszorult, de valami kevésbé fizikai dologtól, a fájdalomtól. Lehunyta a szemét és filmként peregtek le előtte a veszekedés óta történt újraélt emlékek, amik ebben a pillanatban csúcsosodtak ki. Minden rosszul elsült kísérlet, hogy véget vessen ennek a rémálomnak, ebben a pillanatban nyert értelmet. Martha szavai pedig csak most jutottak el a tudatáig. „Abban a pillanatban mindent meg fogsz érteni, amikor megleled a választ a miértekre. Néha az ember pont azt nem látja, ami épp az orra előtt van… Tanulj a múltból, Kate! …először tudd meg mi volt az út, ami a gondodhoz vezetett, hogy megtaláld azt az utat, ami kifelé visz belőle.” – csengtek újra a fülében Martha szavai. Hirtelen kinyitotta a szemét.
„Mi lett volna ha…” – mondta elfojtott hangon.
Lenézett Castle-re, akinek a légzését már nem lehetett hallani, már nem tért ki a mellkasa, az eszméletét elvesztette, de Kate úgy szólt hozzá, mintha a férfi még mindig hallhatná őt.
- Önző voltam. Nem voltam elég hálás, azért amit kaptam... akit kaptam. – elcsuklott a hangja. - Folyton meg akartalak menteni, de nem önmagadnak, hanem magamnak, azért, hogy nekem ne fájjon. – Kate félrefordította a fejét. - Közben pedig elfelejtettem azt a fájdalmat, amit én okoztam neked...
„Ha késlelteted a következő lépést, azzal csak a fájdalmat, és ami talán még ennél is fontosabb, a véget késlelteted…” – Kate már tudta, mit kell kívánnia. Homlokon csókolta a férfit és végigsimítva az egész karján, az óráján állapodott meg a keze. A folyosó távoli pontjáról hallotta a rendőrök és mentők zaját, de már nem érdekelte.
- Ha az életben maradásodnak azaz ára, hogy mi szakítsunk... legyen… - Kate szíve még a gondolatra is összeszorult. - Bárcsak még azon vitatkoznánk, hogy bízom-e benned! Hidd el, bízom...

2013. augusztus 20., kedd

If Only XII.



Kate a konyhában ébredt, kezében fakanállal. Először fogalma sem volt, hogy hol van, majd eszébe jutott az előző nap, a boldog Castle. Persze mindig is azt szerette volna, ha Castle boldog, de úgy képzelte, hogy az ő oldalán, és nem egy másik nőén. És a gyerekek?! Olyan helyesek voltak. Pont olyanok, mint az apjuk.
Megrázta a fejét, és végre letette a fakanalat. Körbenézett. Egy gyönyörű századvégi házban volt, ahol a konyha és a nappali egybe nyílt. A nappali közepén egy világos perzsaszőnyeg, azon egy 3 év körüli gyönyörű kislány üldögélt, és kockákkal játszott. Önkéntelenül is elmosolyodott. A szíve mélyén érezte, hogy a kislány az övé, ami melegséggel töltötte el. Elindult a kislány felé, hogy magához ölelhesse, de félúton megtorpant. A szemközti ajtón egy az 50-es évei közepén járó nő lépett be két óriási bevásárló táskával, aki majdnem úgy nézett ki, mint az anyja. Pontosabban nemcsak úgy nézett ki, hanem ő volt az, Johanna.
Kate-be végre visszatért az élet, és a lánya helyett az anyjához rohant. Szorosan magához ölelte Johanna-t.
-     Anya?! - suttogta szinte elhaló hangon.
-     Oh... - lepődött meg őszintén az idősebb nő, és a földre ejtette a két szatyrot.
-     Annyira hiányoztál - húzta még erősebben magához az anyját, szinte már kiszorította a szuszt is belőle.
-     De hiszen csak egy percre ugrottam ki a boltba...
Kate végre elengedte Johanna-t, és még ha nehezen is, de összeszedte magát.
-          Hogyne, persze... De akkor is, annyira örülök, hogy látlak – ölelte még egyszer magához a nőt, hiszen még mindig nem tudott napirendre térni a felett a tény felett, hogy az anyja itt áll vele szemben, épen és egészségesen.
-          Na és hogy van az én kedvenc kis unokám? - hajolt le a kis szőkeség mellé, aki azonmód nyújtotta két kis karját, amint megpillantotta az asszonyt - Vajon mit hozott Katie-nek a nagyi?
-          Cokit - vágta rá kislány.
-          Olyan vagy, mint anyád... Nem lehet túljárni az eszeden - nevette el magát az asszony, és előhúzott az egyik szatyor mélyéről egy szelet tej csokit.
A kislány azonnal utána kapott.
-          És kapok érte valamit? - kérdezte Johanna, miközben játékosan elhúzta a kislány elől a csokit.
Katie két kezét a nagyi arcára tette, majd magához húzta, és egy hatalmas puszit nyomott a szájára.
-          Mindig le tud kenyerezni - nyújtotta át az édességet a picurnak, majd visszatette a földre, had játsszon tovább - Tudod, apád mindig is erről álmodott - fátyolos tekintettel mutatott körbe - hogy ilyen boldog életed lesz. Boldog házasság, gyönyörű kislány...
-          Tényleg! Hol van apa?
Johanna értetlenkedve nézett lányára. Érezte, hogy valami nincs rendjén, Kate nagyon furcsán viselkedett.
-          De hiszen te is tudod, hogy meghalt...
-          Tessék?! - hűlt el Kate, és meg kellett kapaszkodnia a konyhapultban - Hogyan? Mikor?
-          Pont három éve, amikor Katie született. Egy részeg sofőr figyelmen kívül hagyta a stop táblát. Te éppen vajúdtál.
-          Nem az nem lehet... - minden erő elszállt a lábából, és tehetetlenül huppant le az egyik székre.
Miért történik mindez vele? Miért kell, hogy valami mindig rosszul alakuljon? Végre együtt van Castle-lel, sőt boldog a házassága, és van egy gyönyörű kislányuk, az anyja él, de az apja meghalt.
-          Ugyan kislányom - lépett mellé Johanna, és biztatóan végigsimított a hátán - Ezen már túl vagyunk. Boldog élete volt, és ez az, ami igazán számít. És hidd el, fentről vigyáz ránk, és boldog, hogy azt látja, amit én. Hogy van egy szerető férjed, egy gyönyörű kislányod, és hogy boldog vagy!
Kate tudta anyjának igaza van, de akkor is nehezen tudta elfogadni, hogy apja nincs többé.
-          De elkaptuk a sofőrt, igaz?
-          Elkaptuk?! - Johanna egyre jobban kezdett kétségbe esni. Nem tudta hova tenni lánya fura viselkedését - Ezt meg hogy érted?
-          Hát a fiúkkal, Espoval és Kevinnel biztos mindent megtettünk, hogy elkapjuk azt a szemétládát.
-          Ugyan mit tehettél volna? Hiszen "csak" egy ügyvéd vagy. Esposito és Ryan pedig, bár a legjobbak a szakmájukban, csak gyógyszerügynökök.
-          Nem vagyok nyomozó?! - Kate egyre inkább úgy érezte, hogy ez is csak egy újabb rémálom. De legalább Castle él, és boldogok, és a legfontosabb, házasok.
-          Utoljára 8 évesen akartál rendőr lenni - nevette el magát kissé kényszeredetten az asszony - és hál istennek hamar letettél erről a szándékodról.
-          Anya, kaphatok még cokit? - totyogott oda Katie, miközben tartotta a markát.
Kate elmosolyodott, majd ölbe kapta a kislányt, és a szatyrokhoz lépett. Az egyik alján talált egy másik szelet édességet. Katie örömében tapsolt és visongott, és alig várta, hogy anyja kibontsa a nyalánkságot.
-          Tudod, hálát adok az égnek, hogy egy ilyen fantasztikus férfit sikerült találnod. Jobbat nem tudnék kívánni neked, mint az egyik legjobb szívsebészt egész Amerikában.
-          Szívsebész… - adta a kislány kezébe a csokit, majd puszi kíséretében letette a földre. „Akkor végre Castle a férjem.” – esett le nagy kő a szívéről. - Hidd el én is - adta a kislány kezébe a csokit, majd puszi kíséretében letette a földre - Tényleg, hol van Castle?
-     A bestseller író? Fogalmam sincs. Miből gondolod, hogy tudnom kellene?
-     Hiszen a férjem - válaszolta elbizonytalanodva Kate, és közben már sejtette, hogy ez sem azaz élet, amire vágyott.
-     A férjed Tom Demming, az egyik legjobb szívsebész egész Amerikában - bármennyire is próbálta, nem tudta eltűntetni a megrökönyödést az arcáról.
-     Az nem... nem lehet...
-          Megjöttem - hallotta Kate valahonnan a másik szobából az ismerős hangot, majd néhány pillanattal később, látta is amint a hang tulajdonosa belép a nappaliba.
Katie, amint meglátta apját, azon nyomban felállt, és odaszaladt hozzá. De a férfi nem az volt, akire Kate számított, a legkevésbé sem Rick, hanem Tom Demming.
Tom nevetve kapta fel a gyermeket, és feldobta a levegőbe.
-          Hogy van az én kis hercegnőm? – kérdezte Tom, miközben orrát a kislány orrához dörgölte.
-          Még egyszer, még egyszer - kiáltotta az apróság csilingelő nevetéssel, amit az apja késséggel meg is tett.
Mikor pedig már nem bírta tovább, felültette a karjára, odalépett Kate mellé.
-          És milyen napja volt az én királynőmnek? - csókolta volna szájon Kate-t, de a nő elfordult, felkapta a pulton heverő táskáját, és kirohant a házból.
Nem bírta tovább. El kellett jönnie. Bármennyire is örült annak, hogy az anyja él, lelke még sem volt képes megnyugodni. Még az első felhőtlen boldogság sem tudta vele feledtetni, hogy a férfi, akit igazán szeret, nincs mellette.
Gyűlölte magát. Hiszen mindig is arra vágyott, hogy valahogy meg nem történté tegye anyja halálát, és most, hogy végre megvalósult az álma, azt kívánta bárcsak... Az anyja meggyilkolásából adódóan vált azzá az emberré, aki. Castle volt az, aki segített neki elfogadni, hogy az anyja nincs többé, és észrevétlenül betöltötte a megüresedett helyet a szívében. És most arra vágyott, hogy a férfi, akit ebben az életben még csak nem is ismerhet személyesen, vele legyen.
„Kell az az átokverte óra” - pattant be a felhajtón hagyott Ford-ba, bár nem is igazán az óra hajtotta, mint inkább az, hogy látni akarta a férfit. Hátramenetbe kapcsolt, majd gázt adott, és fékcsikorgás közepette elhagyta a kertvárost. Abban a másik életben - amit úgy érzett, egy fényévtávolságra van - soha nem tudta volna elképzelni magát kisvárosi anyaként. Most mégis úgy élt.
Fogalma sem volt, miként fogja megtalálni a férfit. Hiszen mégiscsak egy 19 milliós nagyvárosról van szó. A legközelebbi pirosnál lefékezett. Idegesen dobolt a kormányon, és jobb híján a szemközti plakátokat kezdte el olvasgatni. A harmadiknál járhatott, amikor észrevette, hogy kissé balra Castle óriási fotója megy éppen egy kivetítőn. "A Nikki Heat szerzője ma 3-tól dedikálást tart a Plaza hotelben"
„Ezek szerint talált másik múzsát" - volt az első értelmes gondolata, és csak ezek után jutott el a tudatáig, hogy most már tudja, hogy hol keresse a férfit. A műszerfalon lévő órára pillantott. Háromnegyed négy.
-          Talán még elcsíphetem - és a pirossal nem foglalkozva balra fordult, és padlógázzal indult el a hotelhez.
Megszokásból hajtott a hotel felé, és csak reménykedni tudott, hogy New York a régi, és csak az események változnak. Nem tudta, miért történik mindez vele. Úgy érezte, hogy minden alkalommal, amikor kíván, valami félresikerül. Persze az első próbálkozásokat be tudta annak, hogy még nem tudta, miként működik az egész. De most?! Azt kívánta, hogy boldog családja legyen… És ekkor leesett. Valószínűleg az alternatív énje boldog is volt… És egy lényeges dolgot kifelejtett. Hogy Castle-lel szeretné azt a bizonyos családot.
Befordult az egyik sarkon, és azonnal látta, hogy jó helyen van. Még az utcán kígyózott a sor. Kiszállt a kocsiból, a kulcsot odadobta a legközelebbi ajtónállónak, aki azt elkapva azonnal a Fordhoz sietett, hogy leparkoljon vele.
Kate miközben beállt a sor végére, próbálta nyugtatni magát, és azon gondolkodott, mit is kellene most kívánnia. A sor lassan haladt, Kate szinte már toporzékolt. És akkor végre rákerült a sor. Az író mosolyogva nézett fel, de Kate ezt észre sem vette. Egyre csak a férfi karját bámulta, ahol nem volt karóra. „Most mit fogok csinálni?”
-          …Hölgyem?! – valószínűleg már többedszer szólíthatta meg Castle, vagy legalábbis kissé értetlenkedő tekintete erről árulkodott – Milyen névre dedikálhatom? – nyúlt a baloldalon lévő könyvkupac tetején lévő Nikki Heat egyik példányáért.
-          Beckett, Kate Beckett – nyögte szinte alig hallhatóan, de közben azon járt az esze, hogy most hogyan fogja megszerezni az órát.
-          Kate, milyen szép név – nyitotta ki a könyvet.
-          Nikki Heat?! – találta végre meg a hangját Kate – Ki ihlette?
-          Ezek szerint maga még nem olvasta… - firkantotta alá a nevét a könyvben.
-          Dehogynem – vágta rá Kate, majd hirtelen elbizonytalanodott – Akarom mondani, hogy nem, még nem.
-          Most melyik? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Castle, miközben átnyújtotta a nőnek a dedikált példányt.
-          A Storm könyveket már olvastam – közben fohászkodott azért, hogy ebben a világban is íródjon Storm könyv – De Nikkihez még nem volt szerencsém. Ez lesz az első.
-          Nos, akkor örülök, hogy rászánta magát. Egyébként pedig New York legjobb nyomozónője adta az ötletet Nikki Heat megformálásához.
-          Kíváncsi vagyok – inkább csak magának mondta, semmint az előtte ülő férfinak –, hogy most milyen lehet Nikki Heat – és már el is fordult, és nem foglalkozott az író értetlenkedő kérdésével „hogyhogy most?!” ehelyett kilépett a hotel ajtaján.
Az ég bíborpirosban játszott. Ugyanaz a fiú, aki néhány órával korábban elvette tőle a kulcsot, most odalépett hozzá.
- A kocsiját, asszonyom?

Kate csak bólintott, nem szólt semmit. Ehelyett jobb kezével megszorította a bal vállát, ezzel próbálván megőrizni lélekjelenlétét. Lassan végigsimított a karján, és ekkor megérezte a csuklójára erősített órát. „Egész végig itt volt?” – hüledezett, de kétség sem fért hozzá, hogy ez ugyanaz az óra, mint ami a korábbi „életeiben” is megjelent. Óvatosan lecsatolta, majd forgatni kezdte a kezében. Ekkor vette észre a vésést a hátlapján. „Az idők végezetéig! A Te Johanna-d” olvasta, majd elszorult a szíve. Ez az apja órája volt, de most pont úgy nézett ki, mint Castle Rolexe. A szívéhez szorította, majd elcsukló hangon, akadozva mondta ki a következő kívánságát „Bárcsak lenne egy családom… Egy családom, Castle-lel”