If Only VIII.

Kate mintha csak becsapódott volna, úgy vágódott bele a kocsija anyósülésébe, ugyanabban a pillanatban, amikor egy lesötétített terepjáró rohant beléjük padlógázzal. A másodperc töredéke alatt felismerte a helyzetet. Ez az a nap, amikor Castle-el a kikötőbe mentek és hátulról beletolták őket a vízbe. „Hát ez lenne a nagy túlélés?!” – gondolta, miközben a műszerfalnak támaszkodott.

-     Kate! – szólította meg Castle, és már csak alig néhány méter választotta el őket a perem szélétől. „… legalább velem van.” – nézett mélyen az író szemébe. De valami egész másra számított. Talán, hogy váltanak egy utolsó szerelmes pillantást… azonban Castle szeme Beckett becsatolatlan övére tévedt majd vissza a nyomozó arcára.

-     Szeretlek! – mondta Rick. Áthajolt a másik ülésre, kinyújtotta a kezét és kilökte az ajtón szerelmét.

Beckett még gurult néhányat a lendülettől, majd a hátára érkezve állt meg. Jó pár helyen megütötte magát, de mit sem törődve ezzel már ültében lőni kezdett. A fekete terepjárót célozta és lőtt, többször is. Látta, hogy a kocsija eléri a peremet.

-     Castle! – ordított torkaszakadtából.

A terepjáró kerék csikorgatva farolni kezdett, mire Kate újra tüzet nyitott rá, de mit sem ért el ezzel. A sofőr padlógázzal – ahogy érkezett úgy – el is hajtott.

-     Castle! Gyerünk már! – Kate a peremhez rohant és várta, hogy a férfi feljöjjön a víz alól, hisz korábban már megtörtént. Castle kilövi az üveget és fel tud jönni a felszínre. – Gyerünk már! – kiáltott újból és már hallani lehetett a távolban közeledő erősítés szirénáit. – Mi lesz már?! – kérdezte értetlenül és a térdére támaszkodott, hogy hátha meglátja már a férfit. Ekkor viszont megérezte a fegyvere tusát a lábához nyomódni. Lehunyta a szemét. Castle nem tud a felszínre jönni, hiszen a fegyver itt van nála. Nem maradt a kocsiban… nem tudja kilőni az üveget… nem fogja túlélni.

-     Beckett, nee! – hallotta még az éppen az autóból kiugró Espo hangját. Észre sem vette, hogy időközben ledobta magáról a kabátot és a fegyverét a nadrágjába dugta. Elrugaszkodott, kezeit előre nyújtva fejest ugrott a vízbe.

Egyre mélyebbre úszott, a levegője pedig vészesen fogyott. Arra tudott csak gondolni, hogy elege van már ebből az egészből és meg kell mentenie végre a férfit. „Akkor biztosan vége ennek a rémálomnak.” – gondolta és a maradék levegője is elhagyta a tüdejét. A Ford viszont sehol sem volt, még csak látótávolságon belül sem. Már csak lassan mozgatta a kezeit és lábait. Reményt vesztve nézett a sötét mélység felé.

Karok ragadták meg a derekát mire végképp elengedte magát és hagyta, hogy az a valaki magával rántsa. Érezte, hogy vizet nyel, és nemsokára elveszíti az eszméletét. Egyre világosabb lett és hirtelen kiért a vízből, a feje a felszínre bukott és köhögve prüszkölte fel a lenyelt vizet.

-     Ide! – kiáltott Esposito. – Hívjatok egy mentőt!

-     Nem. – köhögte Beckett és próbálta eltolni magától a férfit. – Az óra! Kell az óra! – kiabálta. – Javi kell nekem az az óra! – az utolsó mondat már kissé hisztérikusra sikerült.

-     Jól van, megkapod, de ki kell jönnöd a vízből! – most már Espo is kiabált, mert látta, hogy máshogy nem ér el eredményt.

Kate azonban sikeresen kiszabadult a férfi karjaiból és újra a víz alá bukott. Teljesen elveszítette a fejét, Javi pedig ismét utána vetette magát. Amikor újra a víz felszínén voltak a férfi a két keze közé fogta a nyomozó arcát.

-     Beckett! – kiáltott határozottan a nőre. – Idefigyelj rám! Megkapod az óráját, ígérem, de azzal nem érsz el semmit, hogy magadat is vízbe fojtod!

Úgy tűnt, hogy Kate megértette, amit Espo mondott és zihálva bólintott végül. Esze ágában sem volt megfulladni, de új esélyt akart kapni, hogy megélhessen egy új napot. Most, hogy végre rájött a dolog nyitjára minél hamarabb vissza akarta kapni az órát.

-          Helyes – fújta ki magát a férfi.

Néhány perccel később kiért a műszaki mentés majd Dr. Parish csapata is. Kate egy rendőrségi autónak támaszkodva állt, vizes hajjal, egy plédbe burkolózva. Lanie rögtön felé vette az irányt, de meglátta a közelebb álló Esposito-t így gondolta előbb őt kérdezi meg a történtekről.

-          Hogy van? – kérdezte a férfit, de Kate irányába pillantott.

-          Fogalmam sincs. Nem láttam még ilyennek. – sóhajtott Javi.

-          Most halt meg Castle…

-          Igen, de még csak nem is sír! Még Kevin is elsírta magát! – magyarázta a nyomozó. – Arra a kérdésem pedig, hogy mi történt, tudod mit felelt?

-          Mit?

-          Idézem! Azt, hogy „tök mindegy.” – Espo rosszallón megrázta a fejét. – Olyan hisztérikus állapotban volt, amikor kiértünk, hogy a vízből alig bírtam kiimádkozni.

-          Te jó ég. – Lanie a homlokát dörzsölve nézett barátnője irányába. – Odamegyek.

-          Remélem, te többre jutsz. – bólintott Javi.

Lanie lassan odasétált Kate-hez, hagyta, hogy a nő észrevegye, és ha nem akar beszélgetni, azt jelezhesse. De Beckett csak állt.

-          Hé, Kislány…

-          Tudom, nagyon sajnálod! – vágta oda türelmetlenül a nyomozó. – Ugorhatunk!

A doktornőt megdöbbentette ez a hozzáállás, nem erre számított. Gondolta, nem firtatja a dolgot, mert azzal csak olajat öntene a tűzre. Igazából senkinek sem volt fogalma arról, hogy Kate azért türelmetlen és ideges, hogy megkapja végre az órát és továbbléphessen. Szó szerint.

-          Kate, felhívtad már Alexist? Vagy Martha-t? – kérdezte óvatosan Lanie.

-          Őket nem kell ebbe belekeverni. Nekem csak az órája kell. – jelentette ki határozottan Kate.

-          De ők a családja. Tudniuk kell róla. – Lanie próbált óvatosan hatni barátnője józan eszére.

-          Belefáradtam ebbe… hagyjatok már végre békén, a fenébe! – emelte fel a hangját Beckett. – Mindenki! – most már kiabált és nem törődött semmivel és senkivel. „Ha megvan az óra, úgyis eltűnik ez az egész…” – gondolta. Ledobta a plédet magáról és bevágódott egy rendőrségi autóba.

-          Vigyen az őrsre, kérem! – adta ki az utasítást az elől ülő kollégának, aki inkább nem packázott az ideges felettesével, tette, amit mondott.

Esposito lépett oda Lanie-hez miután a járőrautó elhúzott mellettük.

-          Ez rosszabb, mint gondoltam. – sóhajtott Lanie.

-          Csak azt az átkozott órát hajtja egyfolytában.

-          Odaadom majd neki, hátha segít…

***

Kate az asztalánál ült és türelmetlenül jártak fel-le az ujjai. „Mi lesz már?” – Gondolni sem akart arra, hogy újra látta meghalni szerelmét, torkig volt az egésszel. Fáradtnak érezte magát, mintha napok óta nem aludt volna egy szemhunyásnyit sem, érzelmileg pedig a padló alatt volt jó néhány méterrel. A kezei közé temette az arcát, amikor Espo lépett ki a liftből.

-     Beckett! – mire Kate felkapta a fejét.

-     Megvan az óra? – hadarta a kérdést és felugrott ültő helyéből.

Esposito nem tudta hová tenni ezt az egészet. Kibukott belőle a nyilvánvaló kérdés.

-     Mi van veled? Minek hajtod állandóan azt az órát? – kérdezte zavartan. – Mi is most veszítettük el egy barátunkat! – a férfi még hozzátette gondolatban, hogy „neked nem tudom kicsodád” – és te másra sem gondolsz csak az órájára… Kérlek, inkább tombolj! Sírj, vagy ne sírj, de add ki valahogy a dühödet, mert lassan azt hiszem elveszted a józan eszed!

-     Hol van? – kérdezte egyszerűen Kate.

-     Lanie-nél, odalent – bökte ki Javi, mert látta, hogy semmire nem ment az előbbivel. Remélte, hogy Lanie el tud érni valami változást.

Beckett rohanvást ment a lift felé, út közben majdnem ledöntött a lábáról egy arra járó kollégát. A bocsánatkéréssel mit sem törődve ugrott be az éppen bezáródó liftbe és csapott rá a földszint gombjára.

Toporogva várta, hogy a lift monoton tempóban leérjen, közben a kapaszkodón jártak az ujjai. Szipogásra lett figyelmes maga mellett. Ránézett az egyenruhás fiatal nőre, aki hatalmas könnybe lábadt szemekkel nézett vissza a nyomozóra.

-     Úgy sajnálom, Beckett nyomozó! – törtek ki a nőből a könnyek. – Castle mindig ugratott, mindig feldobta a napom… annyira fog hiányozni.

Kate türelmetlenül körbeforgatta a szemeit. Menekült volna legszívesebben ebből a helyzetből, de már a liftből való megszabadulást is nagyra tudta volna értékelni. A nő szívszaggatóan zokogott mellette, Beckett alig bírta ki, hogy rá ne szóljon. Végül a nyíló liftajtók mentették meg… inkább talán a fiatal járőrnőt.

Két perc és Kate lent is volt a hosszú folyosón, amit már annyiszor megjárt, Castle-el is. Kiverte a fejéből a férfit, mert minél hamarabb meg akarta kaparintani az órát, hogy „mehessen” az újabb pokolból.

Lanie éppen jegyzetelt valamit a letakart test mellett, amikor Beckett belökte az ajtót és rögtön Castle kezéhez lépett. A doktornő úgy gondolta, hogy a nyomozó végre el szeretne búcsúzni tisztességesen a férfitől, de Kate miután végigsimított a férfi kezén lassan visszadugta azt a lepedő alá és Lanie után szólt, aki már éppen kettesben akarta hagyni őket.

-     Lanie! Add már azt az órát, az istenért! – tárta szét a kezeit Kate.

-     Ott fekszik holtan a szerelmed… - Dr. Parish hitetlenkedve, leesett állal állt meg az ajtóban.

-     Igen, láttam így párszor mostanság… - Kate ellépett az asztal mellől, és továbbra is várta a választ a kérdésére. Rá sem nézett az ott fekvő alakra, mert félt, hogy akkor elgyengülne.

-     Van neked szíved? – bambult Lanie a barátnőjére.

-     Lassan nem lesz – bólintott elgondolkodva Beckett. – Szóval, hol van?

-     Lanie! Itt vagy? – Alexis hangja jött hirtelen az iroda felől. A két nő hallotta, hogy a lány benyit az irodába, majd becsukja azt.

-     Te szent isten! – Lanie teljesen kétségbeesett. – Mi lesz most?! Kate! Megmondtam, hogy hívd fel őket!

-     Mondjad már Lanie, hol van az istenverte óra!

De Alexis ekkor belépett. Mosolyogva, vidáman, mit sem sejtve abból, hogy az apja fekszik a boncasztalon. A legközelebbi szekrényhez lépett és egy védőruhát vett ki belőle. Közben Lanie annyira elfehéredett, hogy félő volt, rosszul lesz, ott ahol van.

-     Látom, van munka! – bökött Lex a letakart test felé. – Ki a mai „nyertes”? – viccelődött. Sejtelme sem volt, hogy miről. – Kate! Miért van apám órája Lanie irodájában?

-     Alexis… – nyögte Lanie amikor a lány közelebb lépett a boncasztalhoz.

Kate a kérdést hallva és felfogva tüstént kifordult az ajtón és már nem láthatta, hogy a lány leemeli a fehér lepedőt a halott arcáról. Csupán Alexis sikolyát hallotta, ami néhány pillanat múlva ordításba csapott át.

-     Neeem! – vérfagyasztó hangon kiáltott fel. – Hogyan…és…

A nyomozó becsapta maga mögött az iroda ajtaját és felkapta az asztalon lévő órát. Beckett ebben a pillanatban nagyon gonosznak és lelketlennek érezte magát. Az vigasztalta csupán, hogy az óra a kulcs, és erre szorosan az öklébe zárta azt. Az első dolgot kívánta, ami eszébe jutott - „Bárcsak ne kéne végignéznem!”