Amikor Kate kinyitotta a
szemét, egy fekete autó mellett állt. Döbbent tekintettel nézett körbe és
kisírt szeme újra könnybe lábadt, amikor nem sokkal mellette meglátta Castle-t.
„Hálisten. Tényleg csak álom volt…”
Az autóra pillantott, amikor éppen kinyitották a hátulját. A felismerést
követően, az első döbbenet után Kate újra lehunyta a szemét. „…egyik rémálomból a másikba…” – gondolta. - „Ez nem lehet igaz!” A koporsót hatan emelték ki az autóból.
Beckett és Esposito fogták elől, utánuk két másik tiszt és végül hátul fogta
Castle és Ryan. Kate még egy utolsó pillantást vetett szerelmére, majd
megfogadta, hogy semmit nem tesz másképp, hisz itt csak neki eshet bántódása.
Castle biztonságban van.
A dobpergés ütemére indultak el a díszsorfal között. A két
sorba felálló egyenruhások – ahogy a koporsó eléjük ért – mind szalutáltak a
kapitány tiszteletére és emlékére. Így kísérték végig az amerikai zászlóval
letakart koporsót. Mrs. Montgomery vállai rázkódtak a sírástól, mellette két
lánya karolt belé és figyelték, ahogy a rendőrtisztek leteszik a koporsót. Majd
Esposito utasításait követve megfordulnak és beállnak a helyükre, a gyászolók
közé, kivéve Kate-et. Ő és Castle a pódium felé léptek. Beckett nem bírta ki,
hogy ne szorítsa meg a férfi kezét. Éreznie kellett őt, hiszen nemrég halt meg
a szeme láttára, most pedig alig bírt betelni vele. De megfogadta, hogy nem
improvizál, így olvasni kezdte a zsebéből előhúzott cetlit.
- Roy Montgomery tanította meg, mit jelent
rendőrnek lenni – kezdte a búcsúbeszédet Kate. – Megtanította, hogy inkább
választásaink határoznak meg, mint hibáink. – folytatta miközben az
összehajtott zászlót átadták Montgomery kapitány feleségének, aki újra
zokogásban tört ki. – Montgomery kapitány egyszer azt mondta nekem, hogy
számunkra nincs győzelem. – Kate felnézett a papírjából, végignézett az
összegyűlt tömegen. Teljesen átélte újra azt a napot. – Csupán a harc. – látta
az egymásba karoló Martha-t és Alexis-t. Lanie ott állt tőle nem messze könnyes
szemekkel. Nyelt egyet, belenézett a papírjába és folytatta. – Végül a legjobb,
amit remélhetünk, hogy megtaláljuk azt a pontot, ahol ellenállhatunk. És ha
nagyon szerencsések vagyunk...találunk valakit, aki mellénk áll. – újra
felnézett, először az összegyűltekre, majd a mellette álló férfira emelte a
tekintetét. Összenézett az íróval. Ha nem is szánt szándékkal íródott így a
búcsú szövege, de kétségkívül az utolsó szavakat Castle-hez intézte. Így volt
ez az „első alkalommal” is, ahogy most.
- A kapitány azt akarná, hogy folytassuk a
harcot. – folytatta Kate, de felfigyelt valamire a távolban. Castle a gyászoló
özvegyet figyelte. – És ha nem is vár... – pillantott fel újra a papírjából
Beckett, de elhallgatott. A távoli fától nem messze valami tükröződni látszott.
Beckett összeráncolta a homlokát és a kétlépésnyire álló férfira nézett. Castle
még mindig el volt gondolkodva, mit sem vett észre abból, hogy a nyomozó
elhallgatott. Kate újra az előző villanás irányába nézett, először semmit nem
látott - vett egy nagy levegőt, hogy folytassa beszédét - de aztán újra jött
egy villanás, majd még egy...és eljutott a tudatáig, hogy mi van készülőben. „Castle-nek a villanásokat kellene
figyelnie…nekem pedig észre sem kellett volna vennem…”
- Castle! – kiáltott fel és lépett a férfi
irányába, de ugyanabban a pillanatban lövés dördült.
Két lépéssel, és egy nagy lendülettel vitte földre az írót.
Földet érve még a sapkája is lerepült és arrébb állt meg a fűben. A tömeg
szinte egyszerre sikoltott fel.
- Mindenki a földre! – kiáltott valaki a
tisztek közül, majd újabb kétségbeesett sikolyok hallatszottak.
- Honnan jött a lövés? – kérdezte valaki.
- Lanie, le a földre! – húzta le a földre a
nőt Esposito, de mindketten az arrébb fekvő írót és nyomozót figyelték.
Beckett két kézzel eltolta magát a földtől és mellette fekvő
férfira nézett. Azonnal felé hajolt, és ekkor vette észre Castle egyre jobban
átvérző ingjét. Magán kívül volt, nem akarta elhinni, hogy át kell élnie ezt,
amit Castle is átélt ezelőtt. A férfi légzése felgyorsult, de apró levegőket
vett csupán. Kate ugyanígy reagált, habár fizikailag nem esett baja, a
szívverése felgyorsult és kapkodni kezdte a levegőt. A kezei közé fogta Rick
fejét és megemelte azt, miközben könnyek gyűltek a szemébe. Castle mellkasát
figyelte, ahogy a vérfolt egyre nagyobb lesz, majd az összegyűlt könnyek
végigzáporoztak a férfi ingjén. Kate végigsimított az író arcán, mire a férfi
csak üveges tekintettel nézett rá, és mintha mondani akart volna valamit,
próbált megszólalni.
- Sz...szer...szeret... – végül ennyit tudott csak kimondani.
- Ne, Castle. – csuklott el Kate hangja. Nem
akarta, hogy a férfi a maradék erejét szavakra pazarolja, hiszen már tudta,
amit Rick mondani akart. – Castle, kérlek. Maradj velem! – már szinte könyörgött,
mert látta, hogy Rick el fogja veszíteni az eszméletét. – Én is, Castle! –
mondta halk, elcsukló hangon, de ekkor lecsukódott a férfi szeme és a feje
élettelenül hanyatlott a földre.
***
Egy szirénázó mentő száguldott keresztül a városon, a
temetőtől egész a belvárosi kórházig. Hátul négyen voltak, egy mentős, egy
rendőrnyomozó, egy igazságügyi orvos szakértő és egy író golyóval a
mellkasában. „Tachicard...vérnyomás 78
per 56 és esik...a keringése összeomlik...”
A sürgősségi ajtai kivágódtak, hatalmas puffanással a falnak
csapódtak és a két mentős rohanvást tolta be hordágyon – a beteg felett -
térdelő Dr. Parish-t.
- Gyerünk, Castle! Ne merj meghalni! –
kiáltotta teljesen magán kívül, közben pedig ütemre nyomta a férfi mellkasát. –
Maradj velem!
- Lőtt seb a mellkas bal oldalán. – hadarta
a mentős kolléga az odafutó egyik orvosnak.
- Gyerünk, Castle. Gyerünk!
- Készítsék a mellkascsövet. Az egyes
traumába. – adta ki az utasításokat az ügyeletes orvos, majd Lanie-re nézett. –
Innen átvesszük.
Kate is beért a folyosóra. Könnyes arccal állt meg és nézett
végig a hordágy húzta vércsíkon. Kétségbeesve pillantott a távolodó barátnője
után, aki még mindig térdelve nyomta a férfi mellkasát.
-
Ő egy barátom. Érti?! Ő egy barátom! – ekkor álltak meg a folyosón.
- Akkor
hadd mentsük meg az életét. – bólintott az orvos.
- 38
éves férfi. Lőtt seb a mellkas bal oldalán. – hadarta az előbbi férfi a
traumatológusnak, aki közben már gumikesztyűt húzott. – A trauma előkészítve, a
csapat már úton van. – egyre többen lettek Castle körül.
- Oké,
szívmasszázs állj! – utasított Dr. Davidson. Kitapintotta a férfi pulzusát. –
Van ritmus. Ellenőrizzük a légzését. – ekkor az egyik nővér levette az
oxigénmaszkot Rick arcáról.
- Castle.
– mondta ki hangosan Josh. Egy pillanatra lefagyott és Kate jutott az eszébe.
Le kellett küzdenie a gondolatot, hogy mi van, ha vele is történt valami. Most
az előtte fekvő férfira kellett koncentrálnia. – Alig lélegzik. Tegyük az
asztalra...egy, két, há...
Kevin és Esposito egy-egy telefonnal a kezükben fordultak be
a kórház folyosóján. Egymás szavába vágva idegesen hadarták a mondanivalójukat.
- Hogy
érti, hogy nem találják?! – kérdezte dühösen Espo.
- Állítsanak ellenőrzőpontokat minden ki- és
bejárathoz! – adott utasítást Ryan nyomozó.
- Nem tűnt csak úgy el. Vagy tíz biztonsági
kamera van...a fenébe. Egy órán belül az asztalomon legyen a felvétel!
- Mindenkitől
tanúvallomást akarok!
- Nem. Egy óra! – kiabálta a telefonba Javi,
majd egyszerre csapták le a mobilokat és értek oda Lanie-hez és Kate-hez.
- Hogy
van?
- Most
vitték be a műtőbe, de... – csuklott el Lanie hangja, majd megölelte a férfit.
Kate egy szót sem szólt, csak meredt maga elé könnyes
szemekkel. Nem volt ereje bármit is mondani, sőt nem is akart mondani semmit
sem. Ő már megélte ezt, csak épp nem ezen az oldalon állt. De inkább kívánta
volna most magát, oda a vizsgálóasztalra, mint ezt megélje. Úgy érezte magát,
mintha penge élen táncolna a nagy üresség felett, és hogyha elengedi magát akár
csak egy pillanatra, akkor a mélybe zuhan. Most minden szem rá szegeződött, de
Kate csak lassan a fal mellett elhelyezett székekhez lépett és leült. Ekkor
vette csak észre az egyenruháján foltokba odaszáradt vért. „Oh, Castle…”
- Kate?
– lépett ki a vizsgálóból Josh.
- Josh! – Kate meglepődve állt fel a székről.
Rég nem látta már Josh-t. Vagyis az eredeti felállás szerint már régen nem látta.
Itt és most viszont ő a barátja, nem pedig Castle.
- Miért nem vagy a műtőben? – kérdezte Kate.
- Sajnálom,
Kate.
Beckett visszaült az előző helyére, a lábai nem tudták volna
megtartani.
-
Nagyon sok vért veszített és többször leállt a szíve. –
mondta Josh. – Nagyon sajnálom. – és egy papírtáskát nyújtott át.
Kate belenyúlt és az első, ami a kezébe akadt, az Castle
órája volt. A mellkasa összeszorult, amikor kivette és a tenyerébe tette ezt a
most oly fontos tárgyat.
Martha és Alexis fordult be a folyosóra és az asszony
feszülten lépett az összegyűlt csapat irányába. Viszont Alexis megtorpant,
amikor meglátta Beckett-et. Kate megfordult és Martha könnyes szemeivel találta
szembe magát.
- Hol
van Richard? – kérdezte először halk hangon. – Hol a fiam? – majd határozottan.
Kate nem értette, hogy most mit rontott el, mindent úgy
csinált, mint azon a napon. „Bárcsak már
hamarabb rájöttem volna, hogy mekkora kincset találtam.” – gondolta.
- Azt kérdeztem, hol a fiam… -
a kétségbeesés csakúgy sütött Martha hangjából.
Kate arcán végig folytak a
könnyek, behunyta a személt, és nagy levegőt vett, hogy belekezdjen.
