If Only XII.

Kate a konyhában ébredt, kezében fakanállal. Először fogalma sem volt, hogy hol van, majd eszébe jutott az előző nap, a boldog Castle. Persze mindig is azt szerette volna, ha Castle boldog, de úgy képzelte, hogy az ő oldalán, és nem egy másik nőén. És a gyerekek?! Olyan helyesek voltak. Pont olyanok, mint az apjuk.

Megrázta a fejét, és végre letette a fakanalat. Körbenézett. Egy gyönyörű századvégi házban volt, ahol a konyha és a nappali egybe nyílt. A nappali közepén egy világos perzsaszőnyeg, azon egy 3 év körüli gyönyörű kislány üldögélt, és kockákkal játszott. Önkéntelenül is elmosolyodott. A szíve mélyén érezte, hogy a kislány az övé, ami melegséggel töltötte el. Elindult a kislány felé, hogy magához ölelhesse, de félúton megtorpant. A szemközti ajtón egy az 50-es évei közepén járó nő lépett be két óriási bevásárló táskával, aki majdnem úgy nézett ki, mint az anyja. Pontosabban nemcsak úgy nézett ki, hanem ő volt az, Johanna.

Kate-be végre visszatért az élet, és a lánya helyett az anyjához rohant. Szorosan magához ölelte Johanna-t.

-     Anya?! - suttogta szinte elhaló hangon.

-     Oh... - lepődött meg őszintén az idősebb nő, és a földre ejtette a két szatyrot.

-     Annyira hiányoztál - húzta még erősebben magához az anyját, szinte már kiszorította a szuszt is belőle.

-     De hiszen csak egy percre ugrottam ki a boltba...

Kate végre elengedte Johanna-t, és még ha nehezen is, de összeszedte magát.

-          Hogyne, persze... De akkor is, annyira örülök, hogy látlak – ölelte még egyszer magához a nőt, hiszen még mindig nem tudott napirendre térni a felett a tény felett, hogy az anyja itt áll vele szemben, épen és egészségesen.

-          Na és hogy van az én kedvenc kis unokám? - hajolt le a kis szőkeség mellé, aki azonmód nyújtotta két kis karját, amint megpillantotta az asszonyt - Vajon mit hozott Katie-nek a nagyi?

-          Cokit - vágta rá kislány.

-          Olyan vagy, mint anyád... Nem lehet túljárni az eszeden - nevette el magát az asszony, és előhúzott az egyik szatyor mélyéről egy szelet tej csokit.

A kislány azonnal utána kapott.

-          És kapok érte valamit? - kérdezte Johanna, miközben játékosan elhúzta a kislány elől a csokit.

Katie két kezét a nagyi arcára tette, majd magához húzta, és egy hatalmas puszit nyomott a szájára.

-          Mindig le tud kenyerezni - nyújtotta át az édességet a picurnak, majd visszatette a földre, had játsszon tovább - Tudod, apád mindig is erről álmodott - fátyolos tekintettel mutatott körbe - hogy ilyen boldog életed lesz. Boldog házasság, gyönyörű kislány...

-          Tényleg! Hol van apa?

Johanna értetlenkedve nézett lányára. Érezte, hogy valami nincs rendjén, Kate nagyon furcsán viselkedett.

-          De hiszen te is tudod, hogy meghalt...

-          Tessék?! - hűlt el Kate, és meg kellett kapaszkodnia a konyhapultban - Hogyan? Mikor?

-          Pont három éve, amikor Katie született. Egy részeg sofőr figyelmen kívül hagyta a stop táblát. Te éppen vajúdtál.

-          Nem az nem lehet... - minden erő elszállt a lábából, és tehetetlenül huppant le az egyik székre.

Miért történik mindez vele? Miért kell, hogy valami mindig rosszul alakuljon? Végre együtt van Castle-lel, sőt boldog a házassága, és van egy gyönyörű kislányuk, az anyja él, de az apja meghalt.

-          Ugyan kislányom - lépett mellé Johanna, és biztatóan végigsimított a hátán - Ezen már túl vagyunk. Boldog élete volt, és ez az, ami igazán számít. És hidd el, fentről vigyáz ránk, és boldog, hogy azt látja, amit én. Hogy van egy szerető férjed, egy gyönyörű kislányod, és hogy boldog vagy!

Kate tudta anyjának igaza van, de akkor is nehezen tudta elfogadni, hogy apja nincs többé.

-          De elkaptuk a sofőrt, igaz?

-          Elkaptuk?! - Johanna egyre jobban kezdett kétségbe esni. Nem tudta hova tenni lánya fura viselkedését - Ezt meg hogy érted?

-          Hát a fiúkkal, Espoval és Kevinnel biztos mindent megtettünk, hogy elkapjuk azt a szemétládát.

-          Ugyan mit tehettél volna? Hiszen "csak" egy ügyvéd vagy. Esposito és Ryan pedig, bár a legjobbak a szakmájukban, csak gyógyszerügynökök.

-          Nem vagyok nyomozó?! - Kate egyre inkább úgy érezte, hogy ez is csak egy újabb rémálom. De legalább Castle él, és boldogok, és a legfontosabb, házasok.

-          Utoljára 8 évesen akartál rendőr lenni - nevette el magát kissé kényszeredetten az asszony - és hál istennek hamar letettél erről a szándékodról.

-          Anya, kaphatok még cokit? - totyogott oda Katie, miközben tartotta a markát.

Kate elmosolyodott, majd ölbe kapta a kislányt, és a szatyrokhoz lépett. Az egyik alján talált egy másik szelet édességet. Katie örömében tapsolt és visongott, és alig várta, hogy anyja kibontsa a nyalánkságot.

-          Tudod, hálát adok az égnek, hogy egy ilyen fantasztikus férfit sikerült találnod. Jobbat nem tudnék kívánni neked, mint az egyik legjobb szívsebészt egész Amerikában.

-          Szívsebész… - adta a kislány kezébe a csokit, majd puszi kíséretében letette a földre. „Akkor végre Castle a férjem.” – esett le nagy kő a szívéről. - Hidd el én is - adta a kislány kezébe a csokit, majd puszi kíséretében letette a földre - Tényleg, hol van Castle?
-     A bestseller író? Fogalmam sincs. Miből gondolod, hogy tudnom kellene?
-     Hiszen a férjem - válaszolta elbizonytalanodva Kate, és közben már sejtette, hogy ez sem azaz élet, amire vágyott.
-     A férjed Tom Demming, az egyik legjobb szívsebész egész Amerikában - bármennyire is próbálta, nem tudta eltűntetni a megrökönyödést az arcáról.
-     Az nem... nem lehet...

-          Megjöttem - hallotta Kate valahonnan a másik szobából az ismerős hangot, majd néhány pillanattal később, látta is amint a hang tulajdonosa belép a nappaliba.
Katie, amint meglátta apját, azon nyomban felállt, és odaszaladt hozzá. De a férfi nem az volt, akire Kate számított, a legkevésbé sem Rick, hanem Tom Demming.

Tom nevetve kapta fel a gyermeket, és feldobta a levegőbe.

-          Hogy van az én kis hercegnőm? – kérdezte Tom, miközben orrát a kislány orrához dörgölte.

-          Még egyszer, még egyszer - kiáltotta az apróság csilingelő nevetéssel, amit az apja késséggel meg is tett.

Mikor pedig már nem bírta tovább, felültette a karjára, odalépett Kate mellé.

-          És milyen napja volt az én királynőmnek? - csókolta volna szájon Kate-t, de a nő elfordult, felkapta a pulton heverő táskáját, és kirohant a házból.

Nem bírta tovább. El kellett jönnie. Bármennyire is örült annak, hogy az anyja él, lelke még sem volt képes megnyugodni. Még az első felhőtlen boldogság sem tudta vele feledtetni, hogy a férfi, akit igazán szeret, nincs mellette.

Gyűlölte magát. Hiszen mindig is arra vágyott, hogy valahogy meg nem történté tegye anyja halálát, és most, hogy végre megvalósult az álma, azt kívánta bárcsak... Az anyja meggyilkolásából adódóan vált azzá az emberré, aki. Castle volt az, aki segített neki elfogadni, hogy az anyja nincs többé, és észrevétlenül betöltötte a megüresedett helyet a szívében. És most arra vágyott, hogy a férfi, akit ebben az életben még csak nem is ismerhet személyesen, vele legyen.

„Kell az az átokverte óra” - pattant be a felhajtón hagyott Ford-ba, bár nem is igazán az óra hajtotta, mint inkább az, hogy látni akarta a férfit. Hátramenetbe kapcsolt, majd gázt adott, és fékcsikorgás közepette elhagyta a kertvárost. Abban a másik életben - amit úgy érzett, egy fényévtávolságra van - soha nem tudta volna elképzelni magát kisvárosi anyaként. Most mégis úgy élt.

Fogalma sem volt, miként fogja megtalálni a férfit. Hiszen mégiscsak egy 19 milliós nagyvárosról van szó. A legközelebbi pirosnál lefékezett. Idegesen dobolt a kormányon, és jobb híján a szemközti plakátokat kezdte el olvasgatni. A harmadiknál járhatott, amikor észrevette, hogy kissé balra Castle óriási fotója megy éppen egy kivetítőn. "A Nikki Heat szerzője ma 3-tól dedikálást tart a Plaza hotelben"

„Ezek szerint talált másik múzsát" - volt az első értelmes gondolata, és csak ezek után jutott el a tudatáig, hogy most már tudja, hogy hol keresse a férfit. A műszerfalon lévő órára pillantott. Háromnegyed négy.

-          Talán még elcsíphetem - és a pirossal nem foglalkozva balra fordult, és padlógázzal indult el a hotelhez.

Megszokásból hajtott a hotel felé, és csak reménykedni tudott, hogy New York a régi, és csak az események változnak. Nem tudta, miért történik mindez vele. Úgy érezte, hogy minden alkalommal, amikor kíván, valami félresikerül. Persze az első próbálkozásokat be tudta annak, hogy még nem tudta, miként működik az egész. De most?! Azt kívánta, hogy boldog családja legyen… És ekkor leesett. Valószínűleg az alternatív énje boldog is volt… És egy lényeges dolgot kifelejtett. Hogy Castle-lel szeretné azt a bizonyos családot.

Befordult az egyik sarkon, és azonnal látta, hogy jó helyen van. Még az utcán kígyózott a sor. Kiszállt a kocsiból, a kulcsot odadobta a legközelebbi ajtónállónak, aki azt elkapva azonnal a Fordhoz sietett, hogy leparkoljon vele.

Kate miközben beállt a sor végére, próbálta nyugtatni magát, és azon gondolkodott, mit is kellene most kívánnia. A sor lassan haladt, Kate szinte már toporzékolt. És akkor végre rákerült a sor. Az író mosolyogva nézett fel, de Kate ezt észre sem vette. Egyre csak a férfi karját bámulta, ahol nem volt karóra. „Most mit fogok csinálni?”

-          …Hölgyem?! – valószínűleg már többedszer szólíthatta meg Castle, vagy legalábbis kissé értetlenkedő tekintete erről árulkodott – Milyen névre dedikálhatom? – nyúlt a baloldalon lévő könyvkupac tetején lévő Nikki Heat egyik példányáért.

-          Beckett, Kate Beckett – nyögte szinte alig hallhatóan, de közben azon járt az esze, hogy most hogyan fogja megszerezni az órát.

-          Kate, milyen szép név – nyitotta ki a könyvet.

-          Nikki Heat?! – találta végre meg a hangját Kate – Ki ihlette?

-          Ezek szerint maga még nem olvasta… - firkantotta alá a nevét a könyvben.

-          Dehogynem – vágta rá Kate, majd hirtelen elbizonytalanodott – Akarom mondani, hogy nem, még nem.

-          Most melyik? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Castle, miközben átnyújtotta a nőnek a dedikált példányt.

-          A Storm könyveket már olvastam – közben fohászkodott azért, hogy ebben a világban is íródjon Storm könyv – De Nikkihez még nem volt szerencsém. Ez lesz az első.

-          Nos, akkor örülök, hogy rászánta magát. Egyébként pedig New York legjobb nyomozónője adta az ötletet Nikki Heat megformálásához.

-          Kíváncsi vagyok – inkább csak magának mondta, semmint az előtte ülő férfinak –, hogy most milyen lehet Nikki Heat – és már el is fordult, és nem foglalkozott az író értetlenkedő kérdésével „hogyhogy most?!” ehelyett kilépett a hotel ajtaján.

Az ég bíborpirosban játszott. Ugyanaz a fiú, aki néhány órával korábban elvette tőle a kulcsot, most odalépett hozzá.

- A kocsiját, asszonyom?

Kate csak bólintott, nem szólt semmit. Ehelyett jobb kezével megszorította a bal vállát, ezzel próbálván megőrizni lélekjelenlétét. Lassan végigsimított a karján, és ekkor megérezte a csuklójára erősített órát. „Egész végig itt volt?” – hüledezett, de kétség sem fért hozzá, hogy ez ugyanaz az óra, mint ami a korábbi „életeiben” is megjelent. Óvatosan lecsatolta, majd forgatni kezdte a kezében. Ekkor vette észre a vésést a hátlapján. „Az idők végezetéig! A Te Johanna-d” olvasta, majd elszorult a szíve. Ez az apja órája volt, de most pont úgy nézett ki, mint Castle Rolexe. A szívéhez szorította, majd elcsukló hangon, akadozva mondta ki a következő kívánságát „Bárcsak lenne egy családom… Egy családom, Castle-lel”