If Only VII.

Kate úgy vélte az előzőeknél nem jöhet rosszabb. A lelki fájdalmak minden fokát megjárta már, azt hitte, hogy nem tud újat mutatni neki egy múltban történt esemény sem. „Úgy is meghal… úgysem tudom megmenteni… ha nem ő, akkor más, aki fontos… ettől semmi nem lehet rosszabb…” – sejtelme sem volt róla, mekkorát téved.

A gyönyörű tiszta, kék éggel találta szembe magát, amikor feleszmélt. Egy pillanatra sóhajtott fel csupán, csak aztán érezte, hogy mennyire sajog mindene. Ideje sem volt, hogy reagáljon, két kéz ragadta meg és rángatta talpra a földről. Pontosabban a tetőről.

-     ... hogy az a… - kezdett volna szitkozódni, amikor Cole Maddox-szal találta szembe magát. „Ilyen nincs!” – gondolta, de sok ideje nem maradt, hogy elmélkedjen, mert a férfi gyomorszájon térdelte, amitől már önmagában kicsúszott alóla a talaj, de Maddox ezt még megspékelte azzal, hogy teljes erejéből könyökkel tarkón vágta. Beckett elterült és fájdalmasan felnyögött, részben a bevitt ütésektől, részben az újból átélt helyzettől.

A férfi lassan elsétált mellette és megállt vele szemben. Hagyott némi időt a nyomozónak, hogy összeszedhesse magát. Kate zihálva felült, jelenleg bárhová szívesebben kívánta volna magát, mintsem arra a tetőre. Így már minden értelemben a padlóra került.

-     Úgy is elkapom… - mondta végül, és gúnyos mosolyra húzta a száját. Igen, hisz rég tudja már, hogy a szenátor áll anyja gyilkossága mögött.

És rég nem foglalkozott már olyan aprósággal, minthogy mindent úgy tegyen, ahogy eredetileg volt. Úgy érezte – és valljuk meg joggal – hogyha változtat, akkor azért, ha pedig nem változtat, akkor azért hal meg Castle. Vagy ha nem ő, akkor valaki más, aki legalább olyan közel áll hozzá. Mint egy kötözködő ellenőr, aki, ha van rajtad sapka azért, ha nincs, akkor pedig azért büntet.

Nagy nehezen felállt, majd mélyen ellenfele szemébe nézett. Elege volt már mindebből. Az ismétlődő emlékekből, és abból, hogy tehetetlenül kell újra és újra végignéznie szerelme halálát. Végre talált valakit, akin levezetheti a frusztráltságát.

-     Csak az idejét pazarolja, nyomozó! Fogalma sincs mivel áll szemben! – mondta jelentősség teljesen a férfi.

Beckett ugyanazt a dühöt érezte, amit akkor, mikor először állt előtte ez a férfi. Hiába tudta már az igazat, egyszerűen már Maddox újbóli jelenléte is feldühítette.

-     Ahogyan magának sincs! – szűrte ki a fogai közt és magán kívül, minden józan észérvet félresöpörve, a férfi irányába vetődött.

Hiba volt. Maddox könnyedén kivédte ezt az elhamarkodott lépést és a nyomozó lendületét kihasználva a perem felé lökte a nőt. Kate a lendülettől vezérelve gurult néhányat és ugyanabban a lehetetlen helyzetben találta magát, mint ezelőtt. „Vannak emberek, akik mások hibájából tanulnak, vannak, akik a sajátjukból. És vagyok én, aki egyikből sem” – gúnyolta ki saját magát, miközben két kézzel a perem széle után kapott, amiben még az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia. Reflexből próbálta a lábát valahová beakasztani, vagy valami támasztékot keresni, de esélytelen volt. Akárcsak néhány hónapja, most is tehetetlenül lógott. Maddox jelent meg felette a perem szélén.

-     Ami azt illeti, mi pontosan tudjuk, hogy kivel állunk szemben. – a férfi diadalittasan nézett le Kate-re, majd felnézett, mintha csak a tájban akarna gyönyörködni. Végül hátat fordított és elment.

Kate minden erejét összeszedve próbált kapaszkodni, de érezte, már nem sokáig bírja. Próbálta összeszedni az emlékeit, hogy mi következik, de esze cserbenhagyta. Körbe nézett. Kellett valami, amibe kapaszkodhat – persze a derékszögű peremet leszámítva, ami egyébként sem a legjobb egy hosszas kapaszkodáshoz –, valami, bármi, ami csak egy hajszálnyi reménysugarat is adhat.

Jobbra pillantott. Néhány méterrel arrébb egy tűzlépcső húzódott, de túl messze volt. Már így a tűrőképessége határait súrolta, az már biztosan nem fért volna bele, hogy eloldalazzon addig. Egyetlen lehetősége maradt, kiáltott.

-     Segítség! – és remélte, hogy most nem lesz teljesen másképp minden. – Ó, istenem! – mondta, mikor oldalra fordulva fél szemmel meglátta az alatta húzódó mélységet. – Nem! – mondta ki hangosan is. Nem akarta így végezni. Se elsőre, se most…

„Hogy a pokolba sikerült ebbe a helyzetbe kerülnöm” – ennél nem is találhatott volna megfelelőbb pillanatot az elmélkedésre. Úgy sincs hova mennie – „Szóval mit is csináltam, mielőtt idekerültem?! Leszámítva persze, hogy ismét hagytam, hogy péppé verjen Maddox.”

Megcsúszott a bal keze, és egy pillanatra a párkányt is elengedte, de még időben eszmélt, így sikerült újra megkapaszkodni. Érezte, ahogy izzadságcseppek folynak végig az arcán.

„Szóval ott tartottam, hogy Maddox ismét lealázott. De hol voltam előtte…” – próbálta összeszedni a morzsákat, de szorult helyzete nem igazán segítette emlékezőképességét.

-          Lanie! – kiáltott fel diadalittasan, de azonnal meg is bánta könnyelmű tettét, ugyanis mindkét keze fél centivel lejjebb csúszott. Így ismét inkább fejben folytatta az eszmefuttatást.

Alexis vérbe fagyva… Castle, ahogy tajtékzik… És ahogy azt kívánja, bárcsak inkább ő halna meg, és a többiek élnének.

„Így jöjjön be minden kívánságom” – ironizált, majd hirtelen elakadt a lélegzete – „Én kívántam…” – felismerés szinte már felvillanyozta, de ahogy ismét lenézett, eszébe jutott szorult helyzete. Egyre nehezebbnek érezte a testét, pedig tudta, csak a kezei gyengülnek.

-     Castle. – jutott eszébe szerelme, de most egész másképp, hisz már együtt voltak. Nem is hiányozhatna most jobban. „… én akartam inkább meghalni, minthogy más halálát kelljen néznem… És most megkapom.”

Szinte mozaikdarabkánként rakta össze a kirakóst. Hallotta már, hogy amikor az ember az életéért küzd, sokkal jobban vág az esze, ezt most tapasztalhatta is.

„Tegnap éjjel” – nem foglalkozott a kijelentés abszurditásával – „Azt kívántam, bárcsak visszatekerhetném az időt… És megadatott. Bár a legkevésbé sem úgy, ahogy én szerettem volna. Én csak néhány órára gondoltam, nem egy teljes évre!” – megrázta a fejét, valahogy vissza kellett terelni a gondolatait a helyes mederbe. – „Aztán meg megbántam, hogy nem mondtam el még ott a temetőben, hogy szeretem… De tisztán emlékszem, hogy nem volt a kívánságban, hogy mindezt úgy, hogy Castle golyót kap.”

Érezte, ahogy tenyere is izzad az erőfeszítéstől. Összeszedte maradék erejét, és feljebb kapaszkodott.

„Aztán a csók” – a csók emlékére egész testében beleremegett, behunyt szemmel próbált úrrá lenni érzelmein.

Az ujjai csúszni kezdtek, végül a jobb keze engedett a fájdalomnak és lecsúszott a peremről. Újra a szédítő mélységgel találta szembe magát.

„Gondolkodj” – ösztökélte magát – „Utána arra vágytam, hogy bár ne ő halna meg… Amit meg is kaptam, azt az apróságot leszámítva, hogy ekkor meg Alexis halt meg… Tehát mindezt én idézem elő” – a felismeréssel együtt érkezett a megkönnyebbülés hulláma is. – „A francba is! Nem akarok meghalni” – még a szemét is behunyta.

Nem nyitotta ki azonnal, de érezte, hogy a bal keze még mindig görcsösen a párkányra feszül. Először csak a jobb szemét nyitotta ki. Majd a balt is. Látta fehérré gémberedett ujjait.

„Valami még hiányzik! Mit hagyok ki?!” – eszeveszett tempóban pörgette végig ismét az emlékeket, de sehogy sem tudott rájönni, hogy mi az utolsó hiányzó kis puzzle-darabka.

A karja elzsibbadt, és már csak pillanatok kérdése volt, hogy végérvényesen elenged.

-          Castle – kiáltott önkéntelenül.

-          Beckett.

Hallotta a hangot, és a szíve azt súgta Castle az, de az esze tudta, hogy csak a képzelete játszik vele, hiszen Kevin siet a megmentésére.

-          Castle, itt vagyok! – kiáltotta ismét józan eszével nem foglalkozva. Érezte, ahogy minden ereje elhagyja. Nem bírta tovább tartani magát – Úristen, Castle?!

-          Beckett, tarts ki! – hallotta Kevin hangját egyre közelebbről.

-          Castle – de ujjai lecsúsztak a betonperemről.

Beckett érezte, ahogy egy erős férfikéz megmarkolja a csuklóját. Felkapta a fejét, és legnagyobb meglepetésére nem Kevinnel találta szembe magát, hanem Castle-lel.

-          Hogyan…?! – „kerülsz ide” akarta kérdezni, de már ehhez az egy szóhoz is minden energiájára szükség volt.

-          Tarts ki!

-          Castle… – mondta elhaló hangon Kate, miközben érezte, ahogy keze lassan kicsúszik szerelme szorításából.

-          Tarts ki, hallod?! – ismételte kétségbeesetten a férfi, akit megrémített Beckett szemében megcsillanó fény.

Kate már beletörődött az elkerülhetetlenbe. Valakinek meg kell halnia. És ha már így kellett lennie, akkor örült, hogy az a valaki ő. Könnyes szemmel, mosolyogva – legalább még egyszer utoljára, nem mellesleg életben, láthatta a szerelmét – nézett fel a férfira. Újabb fél centi, újabb csúszás.

-          Nem engedlek el! Szeretlek! – zihálta dühösen Castle.

-          Én is – suttogta halkan Kate, aki tudta, ez mindennél többet jelent a férfi számára, hiszen itt még nem volt lehetősége bevallani érzéseit.

Mindkettejük keze remegett, de Castle kitartott. Kate végignézett szerelmén, majd ekkor megakadt valamin a szeme. Ezzel egy időben érkezett a felismerés. „Az óra…” – Castle zakója majd a könyökéig felhúzódott, ahogy tartani próbálta a nőt, így jól láthatóvá vált a csuklóján lévő karóra.

„Ez az egyetlen dolog, ami mindvégig elkísért… Ott volt a bankban” – szorult helyzete nem engedte, hogy ujjain is számba vegye az eseményeket – „A kórházban… Az őrsön…” – de nem maradt több ideje elmélkedni, cselekednie kellett. Most vagy soha alapon, mielőtt bal keze teljesen kicsúszott volna, a jobbal Castle órájáért kapott.

Megragadta a tárgyat, aminek csatja könnyen engedett és lepattant a férfi kezéről. Beckett érezte, hogy bal csuklója kicsúszik Castle szorításából. A férfi két kézzel kapott utána, de Kate csak az órát szorongatta.

-          Én is szeretlek – ismételte meg a vallomást zuhanás közben, és jobb híján az utolsó értelmes gondolata az volt: „Bárcsak túlélném…”