Kate ismét ágyban találta magát. Érezte a friss ágynemű illatát. Nem akarta kinyitni a szemét, félt attól, amit láthat, vagy épp nem láthat. Állig húzta a takarót, és várt valami jelre. Nem kellett sokáig várnia. Néhány perccel később, mintha bomba robbant volna, két apróság rontott be a hálószobába, rávetette magát az ágyra, és "Anya, anya" – kiáltással ébresztgetni kezdték. És ha mindez nem lett volna elég, további négy tappancs ugrott fel, majd egy meleg nyelv az arcán. Nem kellett kinyitni a szemét, hogy tudja, végre jó helyen van. Érezte a szíve mélyén. Érezte, ahogy az egyik lurkó egyre közelebb settenkedik. Lesből támadt, és leterítette a 6 év körüli fiúcskát, és csiklandozni kezdte.
- Anya, ne! Hagyd abba - de nem hallgatott rá, mindeközben hallotta, ahogy a háta mögött valaki csilingelve felnevet. - Szóval kineveted a bátyádat?! – fordult hátra, és máris a kislányt kezdte el csikizni.
- Anya, hagyd abba, hallod, apa vár.
Kate megdermedt. Vajon ez tényleg azaz élet, amit elképzelt magának? Felkapta a kislányt, és a nappali felé indult, nyomában a kisfiúval. Kilépett az ajtón, és azonnal megtorpant. Castle ott állt a konyhában, kezében fakanállal, és ott volt az arcán a szokásos kisfiús mosoly, amit szinte már el is felejtett. Hagyta, hogy kicsússzon kezei közül a kislány, majd minden józan gondolatot félresöpörve odarohant Castle-hez és megcsókolta. Úgy csókolta, ahogy talán még soha. Még azon a viharos éjszakán sem. Ebben az egyetlen csókban benne volt az elmúlt időszakban átélt minden fájdalom, vágy és kimondatlan kívánság.
- Uhh – csak ennyire futotta a férfinak, mikor végre kibontakoztak egymás öleléséből.
- Jó reggelt! – mosolyodott el Kate.
- Ilyen jó régen volt.
- Kate a kijelentésre összeráncolta a homlokát, de jelentőséget nem tulajdonított neki.
- Éppen indultam egy kis péksüteményért – vette magához a kulcsait Rick. – Mit hozzak?
- Mindegy… csak siess! – és a nő még egy búcsúcsókot is nyomott Castle szájára.
- Rögtön itt vagyok! – és a férfi már nyitotta is az ajtót. – Oh, Jim! Jó reggelt!
- Jó reggelt, Richard! – lépett be Kate apja az ajtón, amit ezután Castle bezárt maga után.
- Szia, apa – ölelte meg a férfit Beckett. – Mi szél hozott ilyen korán?
- Korán? – pillantott az órájára Jim. – Fél tíz van! És nem mellesleg megbeszéltük, hogy jövök az unokáimért…- ebben a pillanatban ért oda farok csóválva, pórázzal szájában a kutyus. - ...és a blökiért.
- Óh…
- Nagyapaaa – a két kis lurkó kiabálva rohant le a lépcsőn.
- Lassan-lassan – a férfi eléjük ment, nehogy az egyikük elessen a nagy lendülettől, és a lépcső negyedik fokáról már az ölébe is ugrottak.
- Vigyázzatok a nagyapára! – nevetett fel jóízűen Kate.
- Ne hallgassatok anyátokra, nem kell engem félteni – Jim a két kezébe vette a gyerekeket, majd letette őket a lépcsőről a földre. – Akkor indulhatunk? – kérdezte Jim a két apróságra nézve.
- Anya, hadd maradjunk…
- Mi az?! – csodálkozott el Jim, és még a szája is lebiggyedt – Mindig annyira várjátok ezeket a napokat.
- Anya ma más. – csúszott ki a kisfiú száján. Kate elhűlve hallgatta az apróságot.
- Miért más?
Kate megdermedt. Vajon ez tényleg azaz élet, amit elképzelt magának? Felkapta a kislányt, és a nappali felé indult, nyomában a kisfiúval. Kilépett az ajtón, és azonnal megtorpant. Castle ott állt a konyhában, kezében fakanállal, és ott volt az arcán a szokásos kisfiús mosoly, amit szinte már el is felejtett. Hagyta, hogy kicsússzon kezei közül a kislány, majd minden józan gondolatot félresöpörve odarohant Castle-hez és megcsókolta. Úgy csókolta, ahogy talán még soha. Még azon a viharos éjszakán sem. Ebben az egyetlen csókban benne volt az elmúlt időszakban átélt minden fájdalom, vágy és kimondatlan kívánság.
- Uhh – csak ennyire futotta a férfinak, mikor végre kibontakoztak egymás öleléséből.
- Jó reggelt! – mosolyodott el Kate.
- Ilyen jó régen volt.
- Kate a kijelentésre összeráncolta a homlokát, de jelentőséget nem tulajdonított neki.
- Éppen indultam egy kis péksüteményért – vette magához a kulcsait Rick. – Mit hozzak?
- Mindegy… csak siess! – és a nő még egy búcsúcsókot is nyomott Castle szájára.
- Rögtön itt vagyok! – és a férfi már nyitotta is az ajtót. – Oh, Jim! Jó reggelt!
- Jó reggelt, Richard! – lépett be Kate apja az ajtón, amit ezután Castle bezárt maga után.
- Szia, apa – ölelte meg a férfit Beckett. – Mi szél hozott ilyen korán?
- Korán? – pillantott az órájára Jim. – Fél tíz van! És nem mellesleg megbeszéltük, hogy jövök az unokáimért…- ebben a pillanatban ért oda farok csóválva, pórázzal szájában a kutyus. - ...és a blökiért.
- Óh…
- Nagyapaaa – a két kis lurkó kiabálva rohant le a lépcsőn.
- Lassan-lassan – a férfi eléjük ment, nehogy az egyikük elessen a nagy lendülettől, és a lépcső negyedik fokáról már az ölébe is ugrottak.
- Vigyázzatok a nagyapára! – nevetett fel jóízűen Kate.
- Ne hallgassatok anyátokra, nem kell engem félteni – Jim a két kezébe vette a gyerekeket, majd letette őket a lépcsőről a földre. – Akkor indulhatunk? – kérdezte Jim a két apróságra nézve.
- Anya, hadd maradjunk…
- Mi az?! – csodálkozott el Jim, és még a szája is lebiggyedt – Mindig annyira várjátok ezeket a napokat.
- Anya ma más. – csúszott ki a kisfiú száján. Kate elhűlve hallgatta az apróságot.
- Miért más?
- Játszik velünk. – vágta rá gyermeki őszinteséggel.
- És… – csatlakozott hozzá a kislány is.
- És? – nézett nagy komolyan Jim az unokájára.
A kislány hirtelen elszégyellte magát, és pipacsvörös lett.
- Megsúgod? – guggolt le a férfi.
- A gyerek bólintott. Odahajolt a nagyapjához, a kezét a szájához tette, és halkan azt mondta.
- Szájon puszilta a papát…
- De hát a felnőttek mindig ezt csinálják – nevette el magát megkönnyebbülten Jim.
- Anya és apa nem – rázta meg határozottan a fejét a kisfiú.
Kate először szóhoz sem jutott a döbbenettől. Kezdte úgy érezni, ez sem az a világ, amit igazán szeretett volna magának. De elhessegette a gondolatot. Talán csak a gyerekek előtt voltak óvatosak.
- Menjetek nyugodtan nagyapával – mosolygott rá két gyermekére – Ígérem, ha haza jöttök, akkor is ilyen leszek.
- Biztos? – bizonytalanság csendült fel a két vékony hangban.
- Biztos.
- Köszönöm, apa – Kate újra megölelte apját.
- És… – csatlakozott hozzá a kislány is.
- És? – nézett nagy komolyan Jim az unokájára.
A kislány hirtelen elszégyellte magát, és pipacsvörös lett.
- Megsúgod? – guggolt le a férfi.
- A gyerek bólintott. Odahajolt a nagyapjához, a kezét a szájához tette, és halkan azt mondta.
- Szájon puszilta a papát…
- De hát a felnőttek mindig ezt csinálják – nevette el magát megkönnyebbülten Jim.
- Anya és apa nem – rázta meg határozottan a fejét a kisfiú.
Kate először szóhoz sem jutott a döbbenettől. Kezdte úgy érezni, ez sem az a világ, amit igazán szeretett volna magának. De elhessegette a gondolatot. Talán csak a gyerekek előtt voltak óvatosak.
- Menjetek nyugodtan nagyapával – mosolygott rá két gyermekére – Ígérem, ha haza jöttök, akkor is ilyen leszek.
- Biztos? – bizonytalanság csendült fel a két vékony hangban.
- Biztos.
- Köszönöm, apa – Kate újra megölelte apját.
- Ugyan, kicsim – Jim viszonozta az ölelést. – Nekem öröm!
- Nem csak ezt… mindent.
- Használjátok ki a mai napot Rick-kel.- Jim lehajolt a lábánál ücsörgő ebhez és kézbe vette a pórázt.
- Úgy lesz.
- Na, gyerünk gyerekek! – nyitotta ki az ajtót. – A játszóház már egy órája kinyitott és ti még nem vagytok ott! – és a gyerekek már ki is rohantak.
- És anyátokkal mi lesz? – kiáltott utánuk a férfi.
- Sziaa, anyuu… – hallatszott kintről a két csilingelő hangocska, majd Jim is kilépett az ajtón.
Alig telt el pár perc, hogy Rick és Jim is elmentek, Kate éppen a konyhában rakott rendet, amikor kopogtak. Kinyitotta az ajtót és széles mosoly jelent meg az arcán, amint megpillantotta Alexis-t.
- Szia – köszönt feldobva, és már épp átölelte volna a lányt, amikor Alexis kibújt az öleléséből, és komoly arccal berontott a lakásba. Körülnézett.
- A kicsik?
- A nagyapjuk az imént vitte el őket…
- Apa?! - kérdezte, de közben folyton körbe-körbe tekintett.
- Leugrott a pékségbe de... – Kate zavartan válaszolt. Nem tudta mire vélni a lány viselkedését.
- Hogy tehetted ezt vele?! – esett neki rögtön Alexis.
- Tessék?!
- Láttalak azzal a… azzal a másik férfival, Kate! – fenyegetően emelte fel a mutatóujját.
- Hogy kivel láttál?! – kerekedett el a nyomozó szeme.
- És még van merszed tagadni… - Alexis szavaiból sütött a düh és a csalódottság.
- De hiszen fogalmam sincs, miről beszélsz! – lépett hozzá közelebb Beckett, de a lány inkább hátrált egy lépést, mert félt, hogy dühében olyat tesz, amit megbánna.
- Nem csak ezt… mindent.
- Használjátok ki a mai napot Rick-kel.- Jim lehajolt a lábánál ücsörgő ebhez és kézbe vette a pórázt.
- Úgy lesz.
- Na, gyerünk gyerekek! – nyitotta ki az ajtót. – A játszóház már egy órája kinyitott és ti még nem vagytok ott! – és a gyerekek már ki is rohantak.
- És anyátokkal mi lesz? – kiáltott utánuk a férfi.
- Sziaa, anyuu… – hallatszott kintről a két csilingelő hangocska, majd Jim is kilépett az ajtón.
***
Alig telt el pár perc, hogy Rick és Jim is elmentek, Kate éppen a konyhában rakott rendet, amikor kopogtak. Kinyitotta az ajtót és széles mosoly jelent meg az arcán, amint megpillantotta Alexis-t.
- Szia – köszönt feldobva, és már épp átölelte volna a lányt, amikor Alexis kibújt az öleléséből, és komoly arccal berontott a lakásba. Körülnézett.
- A kicsik?
- A nagyapjuk az imént vitte el őket…
- Apa?! - kérdezte, de közben folyton körbe-körbe tekintett.
- Leugrott a pékségbe de... – Kate zavartan válaszolt. Nem tudta mire vélni a lány viselkedését.
- Hogy tehetted ezt vele?! – esett neki rögtön Alexis.
- Tessék?!
- Láttalak azzal a… azzal a másik férfival, Kate! – fenyegetően emelte fel a mutatóujját.
- Hogy kivel láttál?! – kerekedett el a nyomozó szeme.
- És még van merszed tagadni… - Alexis szavaiból sütött a düh és a csalódottság.
- De hiszen fogalmam sincs, miről beszélsz! – lépett hozzá közelebb Beckett, de a lány inkább hátrált egy lépést, mert félt, hogy dühében olyat tesz, amit megbánna.
- Nem az a nő vagy, akit megismertünk! –Alexis felemelte a hangját. - Undorító, amit az apámmal művelsz!
- Mit művelnék vele az istenért?!
- Megcsalod őt, a gyerekeitek szeme láttára! – Alexis egész közel lépett Kate-hez.
- Nem – vágta rá határozottan Beckett. – Valamit félreértettél, Alexis!
- Igen?! – a lány dühösen félrenézett, mert nem bírt mostohaanyjára nézni. – Majd meglátjuk! – és elviharzott, becsapva maga után az ajtót.
Kate még fel sem ocsúdott abból, amit Alexis a fejére olvasott, csak állt letaglózva a nappali közepén. - „Ez az egész nem lehet igaz! Soha nem csalnám meg Castle-t!” Alig pár perccel az után, hogy a legidősebb Castle-lány mögött becsapódott az ajtó, a forgalom nem hagyott alább, most újra nyílt és Castle lépett be.
- Szia, Szívem! – lépett oda a nőhöz és egy csókot nyomott a szájára. – A gyerekek?
Kate mosolyt erőltetett magára és még a gondolatát is elhessegette annak, hogy félrelépett volna.
- Apa elvitte őket – visszacsókolt. – Ma nagyapás napot tartanak.
- Óh tényleg... – mosolyodott el huncutul Castle. – Kihasználhatnánk ezt a kis időt, nem gondolod?
- Egyetértek – Kate közelebb húzta magához a férfit. Élvezte a közelségét.
Azonban a pulton megcsörrent a nyomozó mobilja, aminek a kijelzőjén „Ismeretlen szám” jelzés villant fel. Castle csalódottan lépett hátra.
- Már megint egy gyilkosság...
- Beckett – vette fel a szokásos módon a nyomozó.
- Szia, Édes! – szólt bele egy markáns férfihang – Úgy imádom, amikor így veszed fel a telefont. Annyira hivatalos.
Kate szíve dobbant egy nagyot és önkéntelenül is Castle-re nézett, aki csak csalódottan rázta meg a fejét.
Ki a fene maga? – fordult el a konyha felé Kate.
- Ó értem! Ott van a tunya férjed! – kuncogott a telefonba az ismeretlen. – Akkor virágnyelven kell beszélnünk, Rózsaszálam.
Beckett úgy érezte, szédülni kezd és kicsúszik alóla a talaj.
- Sehogy nem beszélünk! – szűrte ki a fogai között Kate. – Bizonyára téves!
- Mit művelnék vele az istenért?!
- Megcsalod őt, a gyerekeitek szeme láttára! – Alexis egész közel lépett Kate-hez.
- Nem – vágta rá határozottan Beckett. – Valamit félreértettél, Alexis!
- Igen?! – a lány dühösen félrenézett, mert nem bírt mostohaanyjára nézni. – Majd meglátjuk! – és elviharzott, becsapva maga után az ajtót.
Kate még fel sem ocsúdott abból, amit Alexis a fejére olvasott, csak állt letaglózva a nappali közepén. - „Ez az egész nem lehet igaz! Soha nem csalnám meg Castle-t!” Alig pár perccel az után, hogy a legidősebb Castle-lány mögött becsapódott az ajtó, a forgalom nem hagyott alább, most újra nyílt és Castle lépett be.
- Szia, Szívem! – lépett oda a nőhöz és egy csókot nyomott a szájára. – A gyerekek?
Kate mosolyt erőltetett magára és még a gondolatát is elhessegette annak, hogy félrelépett volna.
- Apa elvitte őket – visszacsókolt. – Ma nagyapás napot tartanak.
- Óh tényleg... – mosolyodott el huncutul Castle. – Kihasználhatnánk ezt a kis időt, nem gondolod?
- Egyetértek – Kate közelebb húzta magához a férfit. Élvezte a közelségét.
Azonban a pulton megcsörrent a nyomozó mobilja, aminek a kijelzőjén „Ismeretlen szám” jelzés villant fel. Castle csalódottan lépett hátra.
- Már megint egy gyilkosság...
- Beckett – vette fel a szokásos módon a nyomozó.
- Szia, Édes! – szólt bele egy markáns férfihang – Úgy imádom, amikor így veszed fel a telefont. Annyira hivatalos.
Kate szíve dobbant egy nagyot és önkéntelenül is Castle-re nézett, aki csak csalódottan rázta meg a fejét.
Ki a fene maga? – fordult el a konyha felé Kate.
- Ó értem! Ott van a tunya férjed! – kuncogott a telefonba az ismeretlen. – Akkor virágnyelven kell beszélnünk, Rózsaszálam.
Beckett úgy érezte, szédülni kezd és kicsúszik alóla a talaj.
- Sehogy nem beszélünk! – szűrte ki a fogai között Kate. – Bizonyára téves!
- Túlzásba esel, Drágám! – a férfi hangja is elkomolyodott.
- Fogalmam sincs, hogy ki maga és a legkevésbé sem érdekel, ha túlzásba esem! Tűnjön a fenébe! – pont akkor csapta le a telefont, amikor Castle lépett mögé.
- Ki volt az?
- Valami idióta félretárcsázott... – hadarta idegesen Kate.
- Akkor semmi gond – Castle a nő vállára tette az állát. – Nem munka, szóval hol is tartottunk? – ölelte át hátulról.
„Hát mégis igaz lenne? Képes lennék megcsalni Castle-t?” – Kate a homlokára tette a kezét. – „És még én vagyok a bizalmatlan...”
- Most inkább lepihennék még egy kicsit… - mondta, de a gondolatai egész máshol jártak. - … nem érzem túl jól magam.
- Értem – lépett hátra csalódottan Castle, mintha számított volna erre. – Akkor engedek neked egy forró fürdőt.
- Köszönöm – mosolyodott el hálásan a nyomozó. Magához húzta Rick-et és megcsókolta. Miután elengedték egymást, a férfi arcán meglepett öröm terült el.
- Fogalmam sincs, hogy ki maga és a legkevésbé sem érdekel, ha túlzásba esem! Tűnjön a fenébe! – pont akkor csapta le a telefont, amikor Castle lépett mögé.
- Ki volt az?
- Valami idióta félretárcsázott... – hadarta idegesen Kate.
- Akkor semmi gond – Castle a nő vállára tette az állát. – Nem munka, szóval hol is tartottunk? – ölelte át hátulról.
„Hát mégis igaz lenne? Képes lennék megcsalni Castle-t?” – Kate a homlokára tette a kezét. – „És még én vagyok a bizalmatlan...”
- Most inkább lepihennék még egy kicsit… - mondta, de a gondolatai egész máshol jártak. - … nem érzem túl jól magam.
- Értem – lépett hátra csalódottan Castle, mintha számított volna erre. – Akkor engedek neked egy forró fürdőt.
- Köszönöm – mosolyodott el hálásan a nyomozó. Magához húzta Rick-et és megcsókolta. Miután elengedték egymást, a férfi arcán meglepett öröm terült el.
***
Kate után meleg, párás levegő szállt ki a fürdőszoba ajtaján. Haját kontyban feltűzte, hogy ne érje a víz, amiből Castle igazán nem sajnálta a habot és a fürdőolajat. Nagyon jól esett neki a forró fürdő, és gondolkodni is volt ideje. Két gyönyörű gyermek édesanyja, akik ismerik és imádják a nagyapjukat. "Biztosan a nagymamájukat is így szeretnék." – gondolta.
Ahogy kilépett, megkötötte a köntösét, felnézve, párnákkal a feje alatt, az ágyon fekve találta Castle-t, aki éppen egy jókora papír adagot szorongatott és dühösen fújt egy. Kate akarata ellenére elmosolyodott a férfi arckifejezésén. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy ilyen családja van, de ha lehetett ezt fokozni, az Castle jelenléte volt. A férfi, aki társa az életben, apja a két rosszcsontnak és a legfontosabb, hogy jól van, itt van teljes valójában. Igaz, most épp bosszankodik valamin, de ezzel a látvánnyal telt csak meg Kate szíve igazán boldogsággal.
- Te most azon mosolyogsz, hogy bosszankodom? – nézett fel Castle a papírok mögül, amit maga előtt tartott.
Beckett mosolyogva bólintott, és az ágy másik oldalához sétált, hogy leüljön.
- Mit olvasol? - kérdezte.
- A kiadó megkért, hogy írjak ajánlást egy nagyon tehetséges új írópáros könyvéhez. De én inkább nem ajánlanám senkinek…
- Milyen kritikus valaki.
- Az egész egy folytonos időutazásról szól – Rick a papírokra bökött. – Ugyan már! Hol a logika? Meg a racionális történeti szál…
- Át tudom érezni a nő helyzetét. – gondolkodott el hangosan Kate. Arra a kis időre, amióta ebben az időben ébredt, elfelejthette, hogy miként is jutott ide, és miket élt át eddig. A visszaemlékezésre egész testéven megborzongott.
- Honnan tudod, hogy nő?
Ahogy kilépett, megkötötte a köntösét, felnézve, párnákkal a feje alatt, az ágyon fekve találta Castle-t, aki éppen egy jókora papír adagot szorongatott és dühösen fújt egy. Kate akarata ellenére elmosolyodott a férfi arckifejezésén. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy ilyen családja van, de ha lehetett ezt fokozni, az Castle jelenléte volt. A férfi, aki társa az életben, apja a két rosszcsontnak és a legfontosabb, hogy jól van, itt van teljes valójában. Igaz, most épp bosszankodik valamin, de ezzel a látvánnyal telt csak meg Kate szíve igazán boldogsággal.
- Te most azon mosolyogsz, hogy bosszankodom? – nézett fel Castle a papírok mögül, amit maga előtt tartott.
Beckett mosolyogva bólintott, és az ágy másik oldalához sétált, hogy leüljön.
- Mit olvasol? - kérdezte.
- A kiadó megkért, hogy írjak ajánlást egy nagyon tehetséges új írópáros könyvéhez. De én inkább nem ajánlanám senkinek…
- Milyen kritikus valaki.
- Az egész egy folytonos időutazásról szól – Rick a papírokra bökött. – Ugyan már! Hol a logika? Meg a racionális történeti szál…
- Át tudom érezni a nő helyzetét. – gondolkodott el hangosan Kate. Arra a kis időre, amióta ebben az időben ébredt, elfelejthette, hogy miként is jutott ide, és miket élt át eddig. A visszaemlékezésre egész testéven megborzongott.
- Honnan tudod, hogy nő?
- Csak… megérzés. Hol jársz?
- A második fejezetnél.
- Akkor adj neki egy esélyt. – Kate a kezeire támaszkodva közelebb hajolt a férfihoz és megcsókolta.
- Hát, ha ilyen szépen kéred, talán… - Castle újabb csókot kapott.
- A második fejezetnél.
- Akkor adj neki egy esélyt. – Kate a kezeire támaszkodva közelebb hajolt a férfihoz és megcsókolta.
- Hát, ha ilyen szépen kéred, talán… - Castle újabb csókot kapott.
***
Kate hirtelen kelt fel, mintha zuhant volna álmában, és mielőtt földet ért volna, felébredt. Körbenézett, és egyedül feküdt az ágyban. Nem kívánt semmit, úgyhogy nem lehet új időben, és Castle órája sem volt nála. Aztán jutott eszébe az elalvása előtti perc, amikor egy hosszú csók után szerelme vállára hajtotta a fejét, az arcát Rick ingjébe fúrta, hogy érezze az illatát és a jelenlétét. Castle mellkasán nyugtatta a kezét, amíg a férfi tovább olvasott és így nyomta el az álom. Most viszont egyedül volt. A kézirat a felénél megtörve az íróasztal sarkán pihent. Közvetlenül a papírok felett pedig egy közös kép Castle-el, ami az esküvőjükön készült.
Kate elnyúlt az ágyon, hogy kinyújtóztassa elgémberedett oldalát, ekkor eszmélt, hogy még mindig köntösben van, ami nem bizonyult épp kényelmes viseletnek egy hosszú alváshoz. Feltolta magát az ágyon, a feje kissé émelygett, de ma még nem is evett semmit, így hát arra a döntésre jutott, hogy magára kap valamit, lemegy a konyhába és összeüt egy kis késői ebédet.
Alig, hogy belebújt a nadrágjába, majd a pólóba, megszólalt a mobilja a saját éjjeli szekrényén. Megfordult, és gondolkodás nélkül felvette.
- Beckett.
- Te szórakozol velem? – a férfi hangja volt az, aki reggel is hívta, de most sokkal dühösebbnek tűnt. – Azt beszéltük meg, hogy ma együtt ebédelünk!
- Figyeljen, én tényleg nem tudom, hogy ki maga…
- Igazán?! – vágott közbe a férfi. – Talán mutatkozzak be?
- Csak hagyjon békén!
- Az ablakhoz.
- Tessék?
- Gyere, az ablakhoz, vagy most már süket is vagy?!
Kate a hálószoba résnyire nyitott ablakához lépett. A szél éppen csak megmozdította a függönyt, amit utána Kate megfogott és arrébb tolt. Lent, az épület előtt, egy taxi mellett ácsorgó férfi kémlelte az ablakokat, utoljára hagyva a hálószobát. Amikor végre meglátta a nőt az ablakban félre billentette a fejét.
- Megismersz már, igaz? – kérdezte gúnyosan.
- Tűnjön el innen! – szűrte ki a fogai között Kate, és kinyomta a telefont. Ellépett az ablak mellől és két kezét végighúzta az arcán, majd tovább a hajában, és végül dühösen csapta le maga mellé. – Ez nem lehet igaz.
Ekkor viszont tompa dörömbölés zaja hallatszott odalentről, majd Castle kedves és nyugodt hangja.
- Jó napot! Miben segíthetek?
Kate szeme elkerekedett az ijedtségtől. A szívverése felgyorsult, és azt kívánta, hogy a következő hang, amit hall, az egyik szomszédé legyen.
- A drága asszonykádat keresem, haver. – a férfi direkt felemelte a hangját, hogy a házban mindenki hallja, hogy miért jött.
- Kérem, nyugodjon meg! – Castle még mindig nyugodt volt. Beckett gondolkodás nélkül csapta ki sarkig az ajtót és sietett le a lépcsőn. – Szólok neki, de… - Kate ekkor lépett le az utolsó fokról, majd megállt.
- Itt is van. – tárta szét a kezeit a dühödt férfi.
- Kate, ki a fene ez az ember? Ismered? – fordult meg az ajtóból Castle.
- Az idegen nem zavartatta magát, ellépett Rick mellett és széttett kezekkel körbefordult a nappaliban.
- Hogyne ismerne, haver! Jártam én már itt… még az ágyadban is! – vigyorodott el.
Alig, hogy belebújt a nadrágjába, majd a pólóba, megszólalt a mobilja a saját éjjeli szekrényén. Megfordult, és gondolkodás nélkül felvette.
- Beckett.
- Te szórakozol velem? – a férfi hangja volt az, aki reggel is hívta, de most sokkal dühösebbnek tűnt. – Azt beszéltük meg, hogy ma együtt ebédelünk!
- Figyeljen, én tényleg nem tudom, hogy ki maga…
- Igazán?! – vágott közbe a férfi. – Talán mutatkozzak be?
- Csak hagyjon békén!
- Az ablakhoz.
- Tessék?
- Gyere, az ablakhoz, vagy most már süket is vagy?!
Kate a hálószoba résnyire nyitott ablakához lépett. A szél éppen csak megmozdította a függönyt, amit utána Kate megfogott és arrébb tolt. Lent, az épület előtt, egy taxi mellett ácsorgó férfi kémlelte az ablakokat, utoljára hagyva a hálószobát. Amikor végre meglátta a nőt az ablakban félre billentette a fejét.
- Megismersz már, igaz? – kérdezte gúnyosan.
- Tűnjön el innen! – szűrte ki a fogai között Kate, és kinyomta a telefont. Ellépett az ablak mellől és két kezét végighúzta az arcán, majd tovább a hajában, és végül dühösen csapta le maga mellé. – Ez nem lehet igaz.
Ekkor viszont tompa dörömbölés zaja hallatszott odalentről, majd Castle kedves és nyugodt hangja.
- Jó napot! Miben segíthetek?
Kate szeme elkerekedett az ijedtségtől. A szívverése felgyorsult, és azt kívánta, hogy a következő hang, amit hall, az egyik szomszédé legyen.
- A drága asszonykádat keresem, haver. – a férfi direkt felemelte a hangját, hogy a házban mindenki hallja, hogy miért jött.
- Kérem, nyugodjon meg! – Castle még mindig nyugodt volt. Beckett gondolkodás nélkül csapta ki sarkig az ajtót és sietett le a lépcsőn. – Szólok neki, de… - Kate ekkor lépett le az utolsó fokról, majd megállt.
- Itt is van. – tárta szét a kezeit a dühödt férfi.
- Kate, ki a fene ez az ember? Ismered? – fordult meg az ajtóból Castle.
- Az idegen nem zavartatta magát, ellépett Rick mellett és széttett kezekkel körbefordult a nappaliban.
- Hogyne ismerne, haver! Jártam én már itt… még az ágyadban is! – vigyorodott el.
Castle hirtelen kapta a tekintetét Beckett-re, akiből mostanra kifutott a vér, és megremegtek a térdei.
- Ez valami bosszúszomjas bűnöző, akit lecsukattál, vagy miért beszél ilyeneket? – Castle arcát elöntötte a kétségbeesés.
- Nem. Nem, haver. – rázta meg a fejét a férfi. – Nekem egy légypiszok sincs az erkölcsi bizonyítványomon. A nevem Allen O’Bright, a neje szeretője vagyok… - vádlón nézett Kate-re. – Így már megismersz, drágám?!
Kate arcán legördült egy könnycsepp. Mereven nézte a nem messze előtte álló, számára ismeretlen férfit. Nem merte Castle-re emelni a tekintetét, nem akarta látni azt a szemében, amit pedig most nagyon is megérdemelt volna. A szemrehányást, a dühöt vagy a mérhetetlen csalódottságot. Tudta, hogy ezeket kapná, hiszen ő is ezt érezte, amikor látta a kocsiból Castle-t azzal a nővel. De a különbség, hogy ő félreértette, Rick sosem csalta meg, ő viszont nagyon is megtette. Kate megrázta a fejét. Az nem lehetett ő, aki ezt a nagyszerű férfit megcsalta, az csakis valaki más lehetett. „Sosem tenném meg.” – mondogatta magában, és közben rázta a fejét.
- A pofám leszakad. – csapta össze a kezeit a nappaliban ácsorgó férfi.
- Na tűnjön innen! – emelte fel most már Castle is a hangját. A múltban történt események alapján, a sok lemondott ebéd, a késői munka, a sok utazás igenis arra késztették őt, hogy higgyen az idegen férfinek. Viszont látva Kate reakcióját, szerette annyira, hogy ne hallgassa ezt tovább, és inkább vele beszélje meg.
A férfi dühösen fújt egyet, és elindult az ajtó felé. Kate-hez közelebb érve még megállt egy pillanatra és végignézett rajta. A szája megrándult, mintha csak egy lovat kóstálna meg, hogy megvegye-e vagy sem.
- Azt mondtad, szeretsz. – Erre Kate is felnézett, de a fickó már Castle arcát fürkészte, majd újra Kate-re nézett. - Tudod, ez a barom talán megbocsátott volna… én nem.
Beckett agyához még el sem jutottak a férfi szavai. Ideje sem volt elgondolkodni azon, hogy miért beszélt feltételes módban, mert a zakója alá nyúlt és egy fegyvert rántott elő. Nem teketóriázott, rögtön mellkason lőtte a tőle fél méterre álló Castle-t, aki megtántorodott a lövésre, majd térdei összecsuklottak, az arcára a fájdalom és döbbent félelem ült ki, végül elterült a földön.
Az egész a másodperc tört része alatt történt, Kate hallotta a lövést. Castle-re kapta a tekintetét, aki addigra a földön feküdt, mikor felé lépett az idegen férfinak már nyoma sem volt, az ajtót is tárva nyitva hagyta maga után.
- Nem-nem-nem. – hajtogatta Kate, miközben térdre vetette magát Rick mellett és a fejét az ölébe vette. – Tarts ki! Ez nem történhet meg, ennek nem így kellene lennie… - hadarta.
- Jézusom! – kiáltott fel valaki az ajtóban. A szomszéd hölgy épp a kutyáját vitte volna le a parkba, amikor megpillantotta őket.
- Hívjon mentőt. – kiabálta Kate. – És a rendőrséget!
- Ez valami bosszúszomjas bűnöző, akit lecsukattál, vagy miért beszél ilyeneket? – Castle arcát elöntötte a kétségbeesés.
- Nem. Nem, haver. – rázta meg a fejét a férfi. – Nekem egy légypiszok sincs az erkölcsi bizonyítványomon. A nevem Allen O’Bright, a neje szeretője vagyok… - vádlón nézett Kate-re. – Így már megismersz, drágám?!
Kate arcán legördült egy könnycsepp. Mereven nézte a nem messze előtte álló, számára ismeretlen férfit. Nem merte Castle-re emelni a tekintetét, nem akarta látni azt a szemében, amit pedig most nagyon is megérdemelt volna. A szemrehányást, a dühöt vagy a mérhetetlen csalódottságot. Tudta, hogy ezeket kapná, hiszen ő is ezt érezte, amikor látta a kocsiból Castle-t azzal a nővel. De a különbség, hogy ő félreértette, Rick sosem csalta meg, ő viszont nagyon is megtette. Kate megrázta a fejét. Az nem lehetett ő, aki ezt a nagyszerű férfit megcsalta, az csakis valaki más lehetett. „Sosem tenném meg.” – mondogatta magában, és közben rázta a fejét.
- A pofám leszakad. – csapta össze a kezeit a nappaliban ácsorgó férfi.
- Na tűnjön innen! – emelte fel most már Castle is a hangját. A múltban történt események alapján, a sok lemondott ebéd, a késői munka, a sok utazás igenis arra késztették őt, hogy higgyen az idegen férfinek. Viszont látva Kate reakcióját, szerette annyira, hogy ne hallgassa ezt tovább, és inkább vele beszélje meg.
A férfi dühösen fújt egyet, és elindult az ajtó felé. Kate-hez közelebb érve még megállt egy pillanatra és végignézett rajta. A szája megrándult, mintha csak egy lovat kóstálna meg, hogy megvegye-e vagy sem.
- Azt mondtad, szeretsz. – Erre Kate is felnézett, de a fickó már Castle arcát fürkészte, majd újra Kate-re nézett. - Tudod, ez a barom talán megbocsátott volna… én nem.
Beckett agyához még el sem jutottak a férfi szavai. Ideje sem volt elgondolkodni azon, hogy miért beszélt feltételes módban, mert a zakója alá nyúlt és egy fegyvert rántott elő. Nem teketóriázott, rögtön mellkason lőtte a tőle fél méterre álló Castle-t, aki megtántorodott a lövésre, majd térdei összecsuklottak, az arcára a fájdalom és döbbent félelem ült ki, végül elterült a földön.
Az egész a másodperc tört része alatt történt, Kate hallotta a lövést. Castle-re kapta a tekintetét, aki addigra a földön feküdt, mikor felé lépett az idegen férfinak már nyoma sem volt, az ajtót is tárva nyitva hagyta maga után.
- Nem-nem-nem. – hajtogatta Kate, miközben térdre vetette magát Rick mellett és a fejét az ölébe vette. – Tarts ki! Ez nem történhet meg, ennek nem így kellene lennie… - hadarta.
- Jézusom! – kiáltott fel valaki az ajtóban. A szomszéd hölgy épp a kutyáját vitte volna le a parkba, amikor megpillantotta őket.
- Hívjon mentőt. – kiabálta Kate. – És a rendőrséget!
Máris. – a szomszéd remegő kezekkel nyúlt a táskájába a telefonért, de a pórázt semmi esetre sem eresztette volna el.
- Kate… - szólalt meg rekedten Castle.
- Shh… most ne beszélj. – Beckett egyik kezével a férfi ingjét markolta a másikkal a fejét tartotta.
- …té… tényleg megbocsátottam vo… volna…
Kate összeszorította a szemeit, amikből most megállíthatatlanul záporoztak a könnyek. Castle összerándult és köhögni kezdett, mire oldalra próbált volna fordulni, de csak félig sikerült neki. Vércseppek csapódtak le a padlóra minden egyes kilégzéssel, ami már átcsapott fulladozó köhögésbe. A lövés átlyukasztotta a tüdejét, és a közeli találat miatt tette ezt a bemenetnél és a kijövetnél is. A tüdeje így gyorsan megtelt vérrel, már nem bírt tovább lélegezni, a köhögés lassan kezdett alábbhagyni és kezdte elveszíteni az eszméletét. Kate meghallotta a közeledő szirénák hangját, de tudta, hogy nem érnek oda időben. Talán már az sem segítene, ha most a kórházban lennének. Újabb könnyek csordultak végig az arcán. Az ő mellkasa is összeszorult, de valami kevésbé fizikai dologtól, a fájdalomtól. Lehunyta a szemét és filmként peregtek le előtte a veszekedés óta történt újraélt emlékek, amik ebben a pillanatban csúcsosodtak ki. Minden rosszul elsült kísérlet, hogy véget vessen ennek a rémálomnak, ebben a pillanatban nyert értelmet. Martha szavai pedig csak most jutottak el a tudatáig. „Abban a pillanatban mindent meg fogsz érteni, amikor megleled a választ a miértekre. Néha az ember pont azt nem látja, ami épp az orra előtt van… Tanulj a múltból, Kate! …először tudd meg mi volt az út, ami a gondodhoz vezetett, hogy megtaláld azt az utat, ami kifelé visz belőle.” – csengtek újra a fülében Martha szavai. Hirtelen kinyitotta a szemét.
„Mi lett volna ha…” – mondta elfojtott hangon.
Lenézett Castle-re, akinek a légzését már nem lehetett hallani, már nem tért ki a mellkasa, az eszméletét elvesztette, de Kate úgy szólt hozzá, mintha a férfi még mindig hallhatná őt.
- Önző voltam. Nem voltam elég hálás, azért amit kaptam... akit kaptam. – elcsuklott a hangja. - Folyton meg akartalak menteni, de nem önmagadnak, hanem magamnak, azért, hogy nekem ne fájjon. – Kate félrefordította a fejét. - Közben pedig elfelejtettem azt a fájdalmat, amit én okoztam neked...
„Ha késlelteted a következő lépést, azzal csak a fájdalmat, és ami talán még ennél is fontosabb, a véget késlelteted…” – Kate már tudta, mit kell kívánnia. Homlokon csókolta a férfit és végigsimítva az egész karján, az óráján állapodott meg a keze. A folyosó távoli pontjáról hallotta a rendőrök és mentők zaját, de már nem érdekelte.
- Ha az életben maradásodnak azaz ára, hogy mi szakítsunk... legyen… - Kate szíve még a gondolatra is összeszorult. - Bárcsak még azon vitatkoznánk, hogy bízom-e benned! Hidd el, bízom...
- Kate… - szólalt meg rekedten Castle.
- Shh… most ne beszélj. – Beckett egyik kezével a férfi ingjét markolta a másikkal a fejét tartotta.
- …té… tényleg megbocsátottam vo… volna…
Kate összeszorította a szemeit, amikből most megállíthatatlanul záporoztak a könnyek. Castle összerándult és köhögni kezdett, mire oldalra próbált volna fordulni, de csak félig sikerült neki. Vércseppek csapódtak le a padlóra minden egyes kilégzéssel, ami már átcsapott fulladozó köhögésbe. A lövés átlyukasztotta a tüdejét, és a közeli találat miatt tette ezt a bemenetnél és a kijövetnél is. A tüdeje így gyorsan megtelt vérrel, már nem bírt tovább lélegezni, a köhögés lassan kezdett alábbhagyni és kezdte elveszíteni az eszméletét. Kate meghallotta a közeledő szirénák hangját, de tudta, hogy nem érnek oda időben. Talán már az sem segítene, ha most a kórházban lennének. Újabb könnyek csordultak végig az arcán. Az ő mellkasa is összeszorult, de valami kevésbé fizikai dologtól, a fájdalomtól. Lehunyta a szemét és filmként peregtek le előtte a veszekedés óta történt újraélt emlékek, amik ebben a pillanatban csúcsosodtak ki. Minden rosszul elsült kísérlet, hogy véget vessen ennek a rémálomnak, ebben a pillanatban nyert értelmet. Martha szavai pedig csak most jutottak el a tudatáig. „Abban a pillanatban mindent meg fogsz érteni, amikor megleled a választ a miértekre. Néha az ember pont azt nem látja, ami épp az orra előtt van… Tanulj a múltból, Kate! …először tudd meg mi volt az út, ami a gondodhoz vezetett, hogy megtaláld azt az utat, ami kifelé visz belőle.” – csengtek újra a fülében Martha szavai. Hirtelen kinyitotta a szemét.
„Mi lett volna ha…” – mondta elfojtott hangon.
Lenézett Castle-re, akinek a légzését már nem lehetett hallani, már nem tért ki a mellkasa, az eszméletét elvesztette, de Kate úgy szólt hozzá, mintha a férfi még mindig hallhatná őt.
- Önző voltam. Nem voltam elég hálás, azért amit kaptam... akit kaptam. – elcsuklott a hangja. - Folyton meg akartalak menteni, de nem önmagadnak, hanem magamnak, azért, hogy nekem ne fájjon. – Kate félrefordította a fejét. - Közben pedig elfelejtettem azt a fájdalmat, amit én okoztam neked...
„Ha késlelteted a következő lépést, azzal csak a fájdalmat, és ami talán még ennél is fontosabb, a véget késlelteted…” – Kate már tudta, mit kell kívánnia. Homlokon csókolta a férfit és végigsimítva az egész karján, az óráján állapodott meg a keze. A folyosó távoli pontjáról hallotta a rendőrök és mentők zaját, de már nem érdekelte.
- Ha az életben maradásodnak azaz ára, hogy mi szakítsunk... legyen… - Kate szíve még a gondolatra is összeszorult. - Bárcsak még azon vitatkoznánk, hogy bízom-e benned! Hidd el, bízom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése