If Only XI.

Kate egy játszótéren eszmélt. Az egyik hintában ült és már bőrig ázott a szakadó esőben. Körbenézett, majd felismerést követően csalódottan támasztotta fejét a hinta láncának. Már megint nem jól vált be, amit kívánt. Hiszen azt kérte, hogy menjen inkább előre az időben, mintsem vissza, mert a múlt újraélésében eddig csak szomorúsága volt. De más választás hiányában, felállt és elindult Castle lakásához, ahogy tette azt egy éve. Már lefuttatta a fejében a történteket. Elő is vette a mobilját és tárcsázta a férfi számát, de meglepetésére egy női hang válaszolt: „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható…” Kate először furcsállta, majd végül betudta az egészet annak, hogy itt sem úgy történnek az események, ahogy eredetileg már lejátszódtak.

Castle lakásának épülete előtt tétovázott. Hatalmas villám cikázott végig a távolban és csak még jobban rákezdett esni. Nagy levegőt vett és már előre összeszorult a szíve. Így volt ez első alkalommal is, amikor ugyanitt állt, csak éppen más indíttatásból. Akkor is félt, hogy mi történik majd, de azért végzetes következményekkel nem kellett számolnia. Betolta maga előtt az ajtót és végre nem ázott tovább. Apró örömök.

Felment a lépcsőn és a már jól ismert ajtóhoz sétált. A szíve a torkában dobogott és remegett egész testében. Részben a hideg időjárástól, részben pedig idegességében. Végül rávette magát a kopogásra. Néhány pillanatba telt csupán és nyílt az ajtó. Castle állt a nyomozó előtt teljes valójában, sértetlenül és kedves mosollyal az arcán. Kicsit idősebbnek tűnt most, de lehet ezt a hatást csak a nevetőráncok keltik.

-          Jó estét! – köszönt kedvesen a férfi.

-          Castle, én annyira sajnálom, egyszerűen nem tudom, mi van velem… vagyis tudom, de nem tudom elmagyarázni. Kérlek, hogy bocsáss meg nekem! Szükségem van rád! Csak rád, mert szeretlek. – Kate végre levegőt vett - Majdnem meghaltam, de közben is csak te jártál az eszemben. Hagytam elmenekülni a pasast, inkább feladom az egész hivatást, mintsem elveszítselek miatta…

A férfi megdöbbenve figyelte a nyomozó vallomását.

-          Ne haragudjon de… ki maga?! – kérdezte némi hatásszünetet követően.

-          Hogy mi? – lépett hátra Beckett, mintha csak tartania kellene valamitől.

-          Apuu… - hallatszott egy aprócska, vékony hang a háttérből majd egy szőkésbarna hajú kisfiú fogta körbe Rick lábát. – Gyere, játszunk!

Kate letaglózva nézte a jelenetet. „Hát mégis bevált, amit kértem!” – gondolta, de cseppet sem elragadottságában. Ő nem épp így képzelte el a jövőt.

-          Rögtön megyek, Jackson! Addig bújj el! – Rick pedig nevetve nézte, ahogy a kisfiú egy hosszú „jóóóóóó”-t kiabálva beszalad az egyik szobába, majd a férfi visszafordult Kate-hez.

-          Nem ismersz meg? – kérdezte a nyomozó.

-          Elnézést, de nem vagyok jó régi osztálytársak… régi páciensek felismerésében. Találkoztunk már? Habár az előbbi vallomást figyelembe véve, nem hinném, hogy én kellek magának. Kit keres? – kérdezte Castle.

-          Richard Castle-t. – válaszolta Kate, de még mindig nem tért magához.

-          Nos, Én Dr. Alexander Rodgers volnék, igaz Richard volt az első nevem, de rég elhagytam már. Még az orvosi idején. Tudja, így jobban hangzik! – mesélte a még mindig mosolygó, kedves férfi.

-          Orvos? – jött az újabb döbbenethullám Kate számára.

-          Igen. De jól van egyébként? – komolyodott el Rick. – Legalább olyan fehér, mint a fal és… te jó ég! Maga vacog! – kitárta az ajtót. – Jöjjön be!

-          Köszönöm – bólintott Kate.

-          Csóóókolom! – kiáltott egy szőke kislány a kanapé tetején egyensúlyozva. A mosolya pedig, mintha csak egy lenne az apjáéval.

-          Angie, azonnal gyere le a bútorról! – jött a szoba felől a szigorú női hang. – Össze fogod törni magad!

-          Neeem megyeeek…

-          Jó estét! – köszönt a közben a nappaliba érő hölgy. Kezet nyújtott a látogatónak. – Rachel Rodgers vagyok. Elnézést, de tudja… rosszcsontok… - és gyorsan a kanapéhoz lépett, hogy lebirkózza onnan a kislányt.

-          Jöjjön, töltök egy kis forró teát! – Rick a konyhába invitálta Kate-et. Egy csészébe öntötte a gőzölgő italt és átnyújtotta a nyomozónak.

-          Köszönöm.

-          Szóval, Miss… - folytatta volna, de még nem tudta meg a nő nevét.

-          Kate Beckett – nyújtotta a kezét, amit a férfi el is fogadott. Kate ekkor látta meg, hogy rajta van az óra.

-          Nos, Miss Beckett, bizonyára szerencsés ember, akit keres. Nem mindennap nyitnak ajtót ilyen szívélyes fogadtatásra. Különleges az illető, igaz? – somolygott az „író”.

-          Igen… az. – a nyomozó fájó szívvel nézett körbe. Castle-nek gyönyörű felesége és két életvidám kisgyerkőce van. Sőt, most szúrta csak ki a kanapé mellett lustálkodó kutyust, egy golden retrievert.

-          Mivel foglalkozik? – kérdezte Rick némi tétovázás után. – Ne értsen félre, nem faggatózni szeretnék, csak azt említette az imént, hogy majdnem meghalt.

-          Öhm… - közben Rachel is megérkezett a konyhába és a pultra ültette a korábban rosszalkodó Angie-t. -… nyomozó vagyok. – és erre a válaszra felkapta a fejét.

-          Szívem! – lépett oda Rick-hez a felesége. – Miért keres téged a rendőrség?

-          Ó nem! – szakította félbe őket Kate. – Ez csupán véletlen. – de ezt még fájt neki is kimondania. Hogy lehetne ez véletlen?

-          A hölgy egy Castle nevű fickót keres – a férfi egy puszit nyomott a nő homlokára. – Nyugodj meg, Szívem!

-          Jackson! Apád számítógépe tabu, ezt már megbeszéltük! – és Rachel elrohant a dolgozószoba irányába.

Közben Angie lesomfordált a pultról, egy szék segítségével. Eloldalazott a békésen fekvő kutyus irányába, letelepedett mellé és a fülét kezdte piszkálni. Az állat nyugodtan tűrte a látszólag mindennapos elfoglaltságot, majd a kislány kuncogására inkább a hátára fordult és várta a has vakarászást. Ami végül be is következett.

Beckett nem tudta elnyomni azt a mosolyt, amit a két gyermek látványa váltott ki belőle. Nem sokszor képzelte el, hogy milyen gyerekei lennének Castle-el, de valahol sejtette, hogy szófogadatlan kis lurkók lennének, csak úgy, mint az apjuk.

-          Drágám! Elmosnád a tálalóedényt, ha megkérlek? – kiáltott a szobából éppen kilépő feleség. Rachel Jackson-nal a kezében lépett újra a konyhába, és letette őt a pultra. A kissrác hatalmas csillogó szemekkel nézett Kate-re.

-          Persze – bólintott Castle. Lehúzta az óráját a csuklójáról és a pultra tette.

Beckett csak nyelt egyet. Legszívesebben felmarkolta volna és minél hamarabb túlesett volna az egészen, de gondolta, nem véletlenül van, ott ahol. És nem is lett volna lehetősége lecsapni az órára, mert Jackson előbb rátenyerelt, majd feltette a kezére és a könyökéig lecsúszott tárgyat kezdte pörgetni.

-          Azt mondtad… - Kate ez után eszmélt csak, hogy nem tegezheti a férfit. -… mondta, hogy orvos.

-          Így igaz. Szívsebész vagyok. – válaszolt Rick, anélkül, hogy megfordult volna. Serényen súrolta az edényt.

-          Mióta házasok?

-          A jövő hónapban lesz hét éve. – felelte büszkén az apuka.

-          Nagyon helyes gyerekek! – Beckett megborzolta a kisfiú haját, habár a szeme könnybe lábadt, mégis mosolygott.

-          Helyesek, mikor épp alszanak! – nevetett Rick, közben elzárta a csapot és a nyomozó felé fordult. – Az idejük nagy részében vagy borsot törnek az orrunk alá, vagy a szívbajt hozzák ránk. Igaz? – nézett felváltva a felé forduló vigyorgó gyerekekre.

-          Igazi boldog család – jegyezte meg halkan Kate.

-          Jackson! Apád órája drága darab, nem játék! – szólt Rachel a nappaliból, de éppen a szétdobált játékokat pakolta össze, így odamenni nem tudott. – Tessék szépen letenni!

A kissrác csalódott arccal nézett anyjára, majd lebiggyesztett szájjal húzta le az órát a kezéről. Még néhányszor megforgatta a csuklóján és végül inkább a mellette álló nyomozónak nyújtotta oda. Kate elvette tőle és nagy levegőt vett. Valami még eszébe jutott, de Jackson közbevágott.

-          Megkeresel, ha elbújok? – kérdezte Kate-re vigyorogva.

-          Persze.

A kissrác felállt a székre, majd leugrott róla és bevetette magát a dolgozószobába. Sajnos, csalódást kell okoznia, mert nem fogja megkeresni, sőt ez az egész meg sem történik, de még valamit meg kell, hogy kérdezzen.

-          Hiányzik valami az életéből? – bukott ki belőle a kérdés, amit talán saját magától is megkérdezhetne.

-          Úgy vélem, nem. – felelt minden hezitálás nélkül Rick. – Van egy gyönyörű feleségem, két gyönyörű gyerekem és olyan állásom, amivel gond nélkül biztosítok mindent a számukra. Békesség és szeretet van. Kívánhat ettől többet bárki is?

-          Nem – szorította meg a kezében tartott órát Kate. – Nekem mennem kell. – mondta és elindult az ajtó felé. Azzal a gondolattal lépett ki, hogy - "Bárcsak nekem is lenne egy ilyen családom!" Majd kattanva záródott be mögötte az ajtó.