If Only V.

Kate arra ocsúdott, hogy már rég nem öleli magához Castle. Az esze már tudta azt, amit szíve még nem volt képes elfogadni… Eddig mindig is azt hitte, hogy az első találkozásuk egy közös úgy kapcsán volt. És most rá kellett döbbennie, hogy már jóval korábban elszalasztotta a lehetőséget, hogy megismerje a férfit. És elveszítette megint… Bár most ugyan nem halt meg, de mi lehet rosszabb, mint hogy egy tökéletes újrakezdést ígérő találkozás után egy újabb emlékbe csöppen?

Szíve egyre vadabbul kalapált. Egyszerűen nem tudta ép ésszel felfogni, hogy miért történik mindez vele. Bár ha az volt a cél, hogy darabokra törjék a szívét, akkor sikerrel jártak már a bank felrobbantásával… A temető pedig segített a diagnózis felállításában is, miszerint nem szimpla törésről van szó, hanem szilánkos törésről… „Nyugodj meg” – vett újabb és újabb mély levegőt – „Ez csak egy rossz álom… És hamarosan vége lesz…”, bár a rossz még enyhe kifejezés volt.

-          Kate, minden rendben? – hallotta Castle lágy hangját, és érezte keze melegét, amint gyengéden végigsimít a lábán.

Beckett-nek minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze önuralmát, és ne ordítson fel torkaszakadtából „Miért csináljátok ezt velem?! Miért adjátok vissza nekem, ha közben újra és újra elveszitek tőlem?”.

Végre kinyitotta a szemét, és az első dolog, amit észrevett, hogy egy – pontosabban a saját – kocsijában ül, és mellette az anyósülésen pedig Castle épen és sértetlenül. Körülnézett, de egyszerűen nem tudta összerakni a kirakós darabkáit.

-          Hol vagyok? – bukott ki belőle a kérdés, mire a férfi félig kérdőn, félig pedig aggódva nézett rá.

Castle nem válaszolt azonnal, így a nyomozónak még maradt ideje, hogy jobban szemügyre vegye a környezetet. Az autó nem sokat segített, hiszen a négy év alatt számtalan alkalommal ültek így együtt az autóban. Így jobb híján a környéket kezdte el pásztázni. Csak ekkor figyelt fel a műszerfalra helyezett távcsőre. Próbálta megfékezni keze remegését, miközben a tárgyért nyúlt. Kevés sikerrel járt.

-          Espo, Kevin – nyögte szinte alig hallhatóan, miután belenézett a távcsőbe. Azonnal felismerte az őrt, aki néhány méterrel arrébb gépfegyverrel a kezében egy ajtót őrzött – Az őr egy kilométerről kiszúrja a kommandósokat, és szól Lockwood-nak – önkéntelenül jöttek ugyanazok a szavak, mint néhány évvel korábban. – Ha erősítést hívunk, akkor mindkettejüket megölik… Nyitott vagyok minden idióta ötletre…

-          Az jó. – könnyebbült meg Castle látva, hogy Kate „ismét” hozza régi és határozott önmagát. – Mert nekem volna egy… – azzal röviden felvázolta elképzeléseit.

Kate eddig fel sem fogta a helyszín és a szavak együttes értelmét. De most, hogy Castle mélyen a szemébe nézett, azonnal tudta, mi következik. „Az első csók…” – és a szíve ismét a torkában dobogott, de most nem a már átélt fájdalmak, hanem az előtte álló feladat miatt.

Úgy érezte magát, mint egy gimnazista lány, aki élete első randiján vesz részt, és még csak fogalma sincs, mi fán is terem az első csók. A teste és lelke egyaránt kívánta a csókot, és semmit nem akart elrontani. Ugyanazt akarta érezni, mint akkor este.

Kiszállt az autóból, megvárta, míg Castle az oldalára kerül, majd szorosan belékarolt. Nem kellett megjátszania a „kelleténél többet ivott barátnőt”, mert pontosan úgy érezte magát, mint aki már jó néhány körön túl van. Az őr kétkedő tekintettel indult el feléjük.

Kate nem foglalkozott az éppen feléjük baktató fegyveres fickóval. Egyetlen dolog járt a fejében, mégpedig az, hogy Castle pillanatokon belül megcsókolja… Minden porcikája azt súgta, rossz vége lesz, mindennek ellenére zakatoló szívére hallgatott, amely egyetlen nevet skandált minden egyes dobbanással… Castle… Újra és újra lejátszotta magában az elkövetkezendő eseményeket: séta… megtorpanás… határozott rántás… végül a mézédes csók, amit soha egy pillanatra sem tudott elfelejteni.

-          Nem veszi be Castle… – fogalma sem volt, miért ismétli ugyanazokat a szavakat, mint két évvel korábban. Hacsak nem azért, mert ezektől a szavaktól egyfajta „hamis” biztonságérzetet kapott.

Az őr egyre közeledett, és Kate egyre inkább érezte, hogy itt lenne az ideje, hogy Castle megragadja és megcsókolja. De a férfinak láthatóan nem állt szándékában cselekedni. Már csak néhány méter választotta el őket az őrtől, mikor Kate nem bírta tovább, és a kezébe vette az irányítást. Részben, mert attól félt, hogy itt sem úgy történnek a dolgok, mint az eredetileg a nagykönyvben meg volt írva, részben, mert azóta vágyott a csókra, hogy Castle faképnél hagyta őt az őrsön a két hajójeggyel.

Megállt, majd Castle döbbenetét kihasználva megragadta a férfi kabátját, magához húzta és megcsókolta. Néhány másodpercig érezte a férfi döbbent ellenállását, majd azt is, hogy két vállánál fogva eltolja magától. Kate kinyitotta a szemét, és a férfi elkerekedett tekintetével találta szembe magát. Vágytól csillogó tekintettel meredt az íróra, aki megérezvén a nő néma könyörgését, szorosan magához ölelte, és onnan folytatta, ahol néhány másodperccel korábban abbahagyta.

Mindkettejükben dúlt a szenvedély vihara, bár mindkettejükben teljesen más okokból. Castle-t nem érdekelte semmi, a világ megszűnt létezni körülötte, és csak arra tudott gondolni, hogy végre karjaiban tarthatja a nőt, akit szeret.

Kate teljesen belefeledkezett a csókba. Minden egyes alkalommal – amióta együttvannak Castle-lel – amikor a férfi megcsókolta, készpénznek vette, hogy mindig ott lesz mellette. Most viszont rá kellett döbbennie, semmisem biztos, még a múlt sem. Mindent beleadott ebbe az első és talán utolsó csókba. Semmisem volt fontosabb, mint hogy végre ismét magához ölelhette, és újra érezhette a szeretett férfi illatát.

Végre valahára kibontakoztak egymás karjaiból. Castle láthatóan szóhoz sem jutott. Kate-nek pedig elég volt egy másodperc, hogy felmérje a helyzetet, és lássa, hogy a csók miatt olyannyira megfeledkezett a külvilágról, hogy elvétette azt a pillanatot, amikor leteríthette volna az őrt.

Próbálta rendezni a gondolatait, és valami mentőötletet találni. Egy sor lehetőséget futtatott le, de egyik átlátszóbb volt, mint a másik. Érezhetően rosszabbul fogott az agya. Ezt pedig elsősorban a korábban átélt eseményeknek tudta be.

-          Az egy valódi Rolex? – mutatott az őr Castle csuklóján lévő órára.

Beckett csak egy pillanatig habozott, aztán kapva kapott az alkalmon.

-          Az – válaszolta a még mindig döbbenten álldogáló író helyett, majd levette a férfi karjáról, és az őr felé nyújtotta.

A fickó elkövette azt a hibát, hogy a fegyvert félretéve az óráért nyúlt. Kate azonnal cselekedett. Lendületet vett, és fejbe rúgta a férfit, mire az eszméletlenül terült el a földön.

-          Ez…

-          Tudom, lenyűgöző volt… – fejezte be az író helyett mondatot, miközben már az ajtó felé iramodott.

-          Mármint…

-          Igen, ahogy leterítettem… Tudom. – Nem hallotta a férfi lépteit, így megfordult – Castle – szólította meg az eszméletlen fickó mellett tapogatózó, láthatóan még mindig zavart férfit.

-          Az órám…

-          Hagyd a csudába azt az órát. Erre most nincs időnk.

Castle beletörődően bólintott, és eredt a nő nyomába.

Kate résnyire kinyitotta az ajtót, és belesett. Öten voltak bent. Az egyik férfi Esposito-t tartotta féken egy „pórázzal”, a másik pedig Kevin-t próbálta szóra bírni némi víz segítségével. Lookwood pedig kettejük között helyezkedett el.

Beckett próbált a beszélgetésre összpontosítani, de túlságosan messze voltak, így csak foszlányokat hallott.

-          Ne mondj semmit… – hallotta Kevin el-elakadó hangját.

-          Sajnálom, tesó… – csendült most tisztán Espo hangja – …bírom nézni… túl késő…

-          Mi történik? – Beckett-ben még az ütő is megállt, amikor Castle vállon ütögette.

-          Csend legyen! – intette le a férfit, és ismét hegyezte a fülét.

-          …rólam és anyádról…

„Esposito hozza a formáját” – de még végig sem tudta gondolni, amikor Lookwood fagyosan megszólalt:

-          Lődd szét a térdét – hangzott a parancs, mire a Kevint fogva tartó fickó először felrántotta, majd a földre taszította Ryan-t. Majd célzott…

Kate hezitálás nélkül tüzet nyitott, mire a Ryan felett álló pasas holtan esett össze. Lookwood és a másik embere azonnal fedezéket keresett.

Beckett követte a példájukat és egy közeli dobozhalom mögé surrant. Önkéntelenül hátranézett, hogy megbizonyosodjon, Castle jól van-e. Görcsbe rándult a gyomra. A férfi eltűnt. Próbálta összeszedni a gondolatait. A legapróbb részleteket, ami segíthet abban, hogy össze tudja rakni, mi következik ezután, de mással volt tele a feje. A balul sikerült bankrablás… Aztán a temetés, és akkor a néhány perccel korábbi csókról még nem is beszéltünk…

Döntött. Az ösztöneire hallgat, és nem foglalkozik a múlttal. Egy pillanatra behunyta a szemét – imádkozott, hogy végre valahára ne essen bántódása Castle-nek – majd vett egy mély levegőt, és kilesett a fedezékből. Jobban nem is időzíthetett volna. Néhány méterrel tőle jobbra a másik fegyveres fickó épp ugyanígy tett. Azonnal lőtt, és a maradék tárat beleeresztette.

Már csak egy maradt. Kate mozgásra lett figyelmes bal felől. Lookwood épp egy oszlop mögött keresett fedezéket. Beckett azonnal reagált, és jobb fele szaladt, és egy rakodó gép mögött bújt meg. Úgy vélte, hogy a teherautó jó fedezék, ráadásul remek kilátást is biztosít. Rutinosan tárat cserélt, és már épp újra célzásra emelte volna a fegyvert, amikor bevillant egy emlék. Castle, ahogy rávetődik az éppen őt célba vevő Lookwoodra. „Nem, az nem fordulhat elő…” – akadt el a lélegzete. Eddig minden alkalommal valami balul sült el, és a zsigereiben érezte, hogy itt sem úgy fognak alakulni az események, ahogy azt várná.

És csak egy dolog sülhet el balul… Most viszont eldöntötte, nem hagyja megtörténni. Újra célzott, és… De már késő volt. Castle éppen akkor vetődött rá Lookwoodra.

-          Castle! – kiáltotta önkéntelenül. – Ne!

Ennél nagyobb hibát nem is követhetett volna el. Castle azonnal felé kapta a fejét, megfeledkezve a földön elterült fickóról, és kérdőn nézett rá. Kate-nek elég volt egy másodperc, és már látta, ahogy Lookwood kihasználva a lehetőséget a bokájához erősített fegyverért nyúl, majd Castle mellkasára céloz, végül meghúzza a ravaszt.

-          Neee – ordította torkaszakadtából, miközben ő is célzott, majd fejbe lőtte a férfit, aki most már őt vette célba.

Beckett tehetetlenül és könnyes szemmel emelte ismét tekintetét az íróra, így még láthatta a döbbenetet az arcán. Kate kezéből kiesett a fegyver, és néhány másodpercig csak állt, és megbabonázva nézte, ahogy a férfi lassan – akárcsak egy lassított felvétel – a földre zuhan. Végre magához tért, és az íróhoz rohant.

-          Castle – suttogta elhaló hangon, miközben térdre borult mellette, és felemelte a fejét.

-          Kate – Beckett-nek úgy kellett fülelnie, ha érteni akarta a szavakat.

-          Shsh – tette az ujját a férfi szájára.

„Én tehetek róla” – zakatolt a fejében, és legszívesebb ordítani tudott volna, de ehelyett csak csendben hagyta, hogy a könnyek végigperegjenek az arcán. Túl értékesek a percek ahhoz, hogy felesleges kiborulásra pazarolja.

-          Szer… – Castle nem tudta elsőre kimondani, így mély levegőt vett, és újra nekirugaszkodott. – Szeretlek. – a végét szinte már csak köhögte, és a szája sarkában megjelenő vér nem hagyott kétséget afelől, hogy már csak percei vannak hátra.

-          Annyira sajnálom…

-          Ne! – „hibáztasd magad” akarta volna mondani a férfi, de nem futotta az erejéből. Fogalma sem volt, hogy Kate nemcsak a most történtek miatt kér bocsánatot. Minden megmaradt erejét összeszedte, és lassan megemelte a kezét, és már majdnem elérte a nő arcát, hogy végigsimítson rajta, de mielőtt még megtette volna, tehetetlenül hullott vissza a földre.

-          Hol van már azaz istenverte mentő?! – fordult hátra Beckett, miközben egyre erősebben szorította magához az akkor már élettelen férfit.

-          Meghalt. – tette Kevin a kezét együttérzőn a vállára.

-          Nem. – hőkölt hátra az érintésre. – Nem!

Ryan tehetetlennek érezte magát, így jobb híján egyedül hagyta a nőt a gyászában. Az ajtó felé indult némi friss levegőért. Castle megmentette az életét, és most halott. A sors kegyetlen fintora. Mikor kilépett az épületből, Espositoval találta szembe magát, aki kérdőn nézett rá, mire lemondóan rázta meg a fejét.

Espositonak ökölbe szorult a keze, és Ryan pontosan tudta, hogy ugyanazt érzi abban a pillanatban, amit ő. Törni-zúzni tudott volna elkeseredettségében.

Ekkor kanyarodtak be az első rendőrautók a sarkon. „Elkéstek” – gondolta Esposito keserűen, de az egyik járőrkocsi fényszórójának fényében megcsillant valami. Valahol a földön fekvő – vélhetően Beckett által leterített – fickó mellett vélte látni. Közelebb ment. Nem látott semmit, de egy újabb fénycsóva láthatóvá tette a tárgyat. Lehajolt, majd felvette a földön heverő órát. Azonnal tudta, hogy kié. Néhány percig csak szorította, majd miután visszatért belé az élet az épület felé indult. Ryan nem kérdezett semmit, amiért mérhetetlenül hálás volt. Mielőtt belépett volna a raktárba, még együttérzően hátba veregette társát.

Látta már néhány alkalommal kiborulni Beckett-et, de ennyire – talán még akkor sem, amikor az anyja gyilkosa után nyomoztak – még soha… Még mindig ugyanabban a helyzetben találta, mint amikor a lövés után magára hagyta, hagy tudjon elbúcsúzni a férfitól, akit láthatóan jobban szeretett, mint azt valaha is bárki – Beckett-et is beleértve – gondolta volna. Ütemesen előre-hátra ringatózott, miközben – mintha csak a maga megnyugtatására tenné – „minden rendben lesz” mondatot ismételgette.

-          Ezt kint találtam. – lépett a nő mellé, miközben felé nyújtotta a karórát.

-          Csak meg akart menteni. – csuklott el a hangja. – Engem akart megmenteni. – próbálta letörölni a könnycseppeket az arcáról, de azok helyét újabbak vették át, így inkább elvette a Rolexet.

-          Itt van… – „a halottkém” akarta mondani Esposito, de még erre ő sem volt kész. – Itt vannak érte. – helyesbített oly módon, amit még ő is könnyebben el tudott fogadni.

-          Adnátok még egy percet? – nézett rá szinte könyörögve a nő, mire Espo csak bólintott.

Visszaindult Kevinhez, és a bejáratnál szembe találta magát a helyszínelőkkel. Felemelt kézzel állította meg őket, mire a négy fickóból három azonnal megtorpant. A negyedik mit sem törődött a nyomozóval, és ellépett mellette. Javinak sem kellett több, és egy mozdulattal – ami durvábbra sikeredett, mint szerette volna – a falhoz taszította a férfit, mire az részben a döbbenettől, részben pedig Espo szemében megcsillanó vad fénytől azonnal visszakozott…

Beckett mindebből mit sem vett észre. Ő csak a férfit látta, aki néhány perccel korábban éppen a karjai között halt meg… Ismét… Látta, ahogy kihuny a fény az örök huncut tekintetből, és ezért gyűlölt mindenkit. Úgy érezte az egész világ esküdött össze ellene. Ha az a cél, hogy földbe döngöljék, akkor jó úton haladnak. Már a padlón volt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy mindent – amiért eddig élt és dolgozott – feladjon… Régen túl volt már azon, hogy ez csak egy rossz álom lehet. Még a legrosszabb rémálmában sem akarná háromszor egymás után elveszíteni Castle-t. „Bárcsak ne kellene meghalnia…” – suttogta maga elé, miközben megcsókolta a férfi homlokát.