If Only IX.

Kate-et mintha csak hidegvízzel zúdították volna nyakon, úgy eszmélt, majd mikor végre ki bírta nyitni a szemeit, döbbenten konstatálta, hogy valóban a zuhany alatt áll, aminek a vize meglehetősen hideg volt. Az események során először nem kezdett kapkodásba. Egyrészt talán a víz hatására, másrészt viszont úgy érezte, nincs lejjebb. Úgy érezte, már nem bírja tovább, többször nem képes végignézni. Elfogyott az ereje, legalább is a lelki biztosan. A hőfokszabályzókhoz nyúlt és némiképp melegebbre állította a vizet. Hagyta, hogy az egész az arcába folyjon. Vizes haja a hátára tapadt, és már gőz szállt fel elhomályosítva a tükröt. A víz csobogása azonban nem csupán könnyeit és elkeseredett sírását nyomta el, de a telefonjának hangját is, ami berregve araszolt minden csörrenéssel pár millimétert arrébb.

Legszívesebben a zuhany alól sem szállt volna ki, de miután elzárta a csapot és megtörölte az arcát, meghallotta a mobilja csengésének egy foszlányát. Tudomást sem vett róla. Minek beszélne ő most bárkivel is?! – gondolta.

Néhány percig csak állt a tükör előtt, és farkasszemet nézett egy számára teljesen idegennek tűnő nő nyúzott tükörképével. A telefon csak csörgött tovább, így végre megmozdult. Úgy vélte, ha valaki ennyire kitartó, akkor az biztosan fontos. „Fontos…” – a gondolatra gúnyosan fújt egyet. - „Mi lehet fontos, ha úgyis elmúlik és másik rémálomban kelek majd fel?!”

A telefonért nyúlt, és azonnal látta ki keresi. A lélegzete is elakadt a másodpercenként felvillanó név láttán, és kellett néhány pillanat mire összeszedte magát annyira, hogy felvegye a telefont.

- Castle – szinte súgta a férfi nevét.

„Még él” – az öröm ami elárasztott a lelkét, gyorsabban hunyt ki, mint a fellobbanó gyufa lángja – „De vajon meddig?!”.

- Kate! – Rick hangjából sütött az idegesség, és Kate-nek rossz előérzete támadt, mindezt csak fokozta a hatalmas háttérzaj – Kate! Nem Conrad volt… - és megszakadt.

- Castle! – szólt bele újra és újra a telefonba, majd elvette a készüléket a fülétől, és zavartan nézte az elsötétedő kijelzőt.

Egyetlen dologban volt biztos, méghozzá, hogy ez is egy emlék, egy múltbeli esemény, ami már egyszer megtörtént. De egyszerűen nem tudta hova tenni Castle zavart telefonhívását. Szüksége volt még néhány információra, hogy teljesen összerakja a képet.

Remegve tárcsázta újra a legutóbbi bejövő hívás számát. De a harmadik próbálkozás után is ugyanaz a hang fogadta: „A megadott szám pillanatnyilag nem kapcsolható!”

Kate egész testében reszketett, és biztosan tudta, mindez nem jelent semmi jót.

- De… - Kate értetlenül rázta a fejét.

A telefont még mindig a kezében szorongatva állt. „Conrad…con-rad…” – ismételgette magában a nevet. A felismerés villámcsapásként érte, és egy pillanatra még a komódban is meg kellett támaszkodnia. Lassan fordult vissza a fürdőszoba felé, majd körbenézett a teljes lakáson. Annyira elmerült az elmúlt eseményekben, hogy csak most döbbent rá, hogy a régi lakásának nappalijában áll. Az a bizonyos robbanás előtti lakásában. Pontosan tudta, mi fog következni, de ami még ennél is jobban meglepte, hogy egyáltalán nem bánta. Légzése lelassult, ütemesen szívta be, majd fújta ki a levegőt, és lehunyt szemmel várta az elkerülhetetlent. Egy könnycsepp folyt végig az arcán. Egyetlen könnycsepp jelképezte mindazt a fájdalmat, amit Castle újbóli elvesztései okoztak minduntalan számára. Most mégis megnyugvással töltött el, hogy a férfi élni fog, és az egyetlen, aki ezen az estén meghal, csak ő lesz. Mindjárt megkapja Conrad üzenetét, és a lakása a levegőbe röpül. Szinte már ő maga könyörgött a Halálnak egy utolsó keringőért.

A rögzítő végre csipogott egyet, és meghallotta Conrad rekedt hangját: „Viszlát Rook”.

Először fel sem fogta a szavak értelmét, ehelyett szorosan behunyta a szemét, és várta robbanást. De az elmaradt, helyette a csönd újra és újra Conrad szavait visszhangozták.

- Viszlát Rook?!

A szirénák hangja ezer apró szilánkra törte a csendet, és Kate az ablak felé kapta a fejét.

Azon tűnődött, hogy miért nem történt semmi. Mindeközben a szirénák piros és kék fényei világították be az egész lakást. Fel kellett volna robbannia. – morfondírozott, miközben a köntösét összekötve az ablakhoz lépett – „És mit jelentsen, hogy „Viszlát Rook!”

Fél tucat szirénázó egység robogott el a háztömbje előtt, köztünk tűzoltók, rendőrök és utánuk a mentők. „Ennek nem így kellene lennie…” – ráncolta a homlokát Kate. – „De miért is lepődök meg ezen…” Kate bement a szobájába, hogy magára kapjon valamit. Elég késő volt már de a felső szomszédja még javában zajongott. Gyereksírás és lépések zaja hallatszott a felsőbb emeletről.

- Anyu, kapcsold má’ be a tévét! – hallotta tisztán a szomszéd lány kiabálását. – a kedvenc íródat mutogatják…

„Kérlek istenem, csak ezt ne” – nyögte szinte hangtalanul Kate, miközben az asztalon lévő távirányítóért kapott, és azonmód bekapcsolta a tv-t.

 „… a helyszínről jelentkezik Summer Abrams…

Kedves nézőink! Sajnálattal kell közölnünk, hogy a hírt – miszerint a robbanáskor Richard Castle, a híres krimi író, a házában tartózkodott – megerősítették. Még nem tudni, hogy baleset volt-e vagy szándékos merénylet, de annyi bizonyos, hogy Mr. Castle nem élhette túl a robbanást. Információink szerint egyedül volt, édesanyját már értesítette a rendőrség. További sérültekről nincs tudomásunk, de kisebb károk keletkeztek a szomszédos épületekben. Ez azonban eltörpül amellett a veszteség mellett, ami városunkat érte, Mr. Castle halálával. Továbbá megkérnek mindenkit, hogyha bárki bármilyen információval tud szolgálni, akkor hívja a képernyő alján látható számot.

A közelben lakók közül több tucatnyian állnak a kordonok mögött, hogy maguk győződjenek meg a borzasztó eseményről. Mindeközben százával érkeznek a kegyeletüket leróni kívánó barátok, családtagok és rajongók, akik egy-egy szál gyertyával emlékeznek meg a krimik koronázatlan királyáról. Az egész stáb nevében, őszinte részvétünk a család és barátok felé. A szó a stúdióé.”

Kate pislogás nélkül meredt a képernyőre. „Meghalt – suttogta maga elé – Megint.” Letörölt egy könnycseppet az arcáról, és azon töprengett, hogy vajon most mit ronthatott el. Újra lefuttatta, hogy pontosan mit is kívánt legutoljára. Egyetlen ép gondolata volt, méghozzá, hogy ne kelljen végignézni a férfi halálát. Nos egy szava sem lehet, hiszen nem kellett. Újabb könnycsepp gördült végig az arcán. De így is legalább annyira fáj, mintha a szeme előtt peregtek volna le az események. A szíve helyén nem érzett semmit, csupán az ürességet, és egy tátongó lyukat, amit soha senki nem lesz képes újra megtölteni bármilyen érzéssel. Erre csakis Castle volt képes, de ő most már halott. Kate pedig már nem is számolta, hogy hányadik alkalommal.

Egész testében összerezzent, amikor a még mindig kezében szorongatott telefon megszólalt. Az őrsről keresték. Egyáltalán nem akart beszélni senkivel, de tudta, hogyha tovább akar lépni, akkor meg kell szereznie Castle óráját. Viszont abban már korán sem volt olyan biztos, hogy képes odamenni a helyszínre, bemenni szerelme rommá égett lakásába és elvenni az órát, ami talán megsemmisült. Egyszerűbb lenne felvennie a telefont és megkérni valamelyik kollégáját, hogy szerezze meg neki, de ez biztosan nem lehetséges egyhamar, mert ha meg is maradt a tárgy, akkor is bizonyíték az ügy lezárásáig. Az pedig túl sok idő.

Kate agyát hirtelen borította el a nyers düh. A kezében rezgő telefont teljes erejéből a szemben lévő sarokba, a falnak vágta, ami így több darabra törve hullott a padlóra.

A csattanás utáni üres csendet kopogás törte meg. Döbbenten meredt az ajtóra. „Vajon ki lehet az?!” – lépett az ajtóhoz, de ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót, először csak a kukucskálón lesett ki. Amint megpillantotta a látogatót, azonnal – korábbi szándékával ellentétben, miszerint senkivel sem beszél – ajtót nyitott.

- Martha – Kate vállai reményt vesztve engedtek a korábbi feszültségből – Annyira sajnálom.

- Szörnyen festesz, drágám – húzta magához és ölelte át Martha.
- Alexis tudja már?
- Miért kellene? – engedte el a nőt Martha, és belépett az ajtón. - Hiszen ez csak egy pillanat... ha úgy akarjuk, rögtön el is illan…
Kate döbbenten meredt a nőre. Túlságosan nyugodt volt, nem úgy festett, mint aki összetört fia elvesztése miatt. Épp ellenkezőleg, mintha minden a szokásos normális kerékvágásban haladna. Egyszerűen nem fért a fejébe, miként lehet ennyire nyugodt, mikor ő minden alkalommal, amikor elveszíti Castle-t, a kínok kínját állja ki.
- Hogy lehet, hogy Te még csak nem is…? – nem tudta befejezni a mondatot, és szégyenkezve sütötte le a szemét. Ki ő, hogy megkérdőjelezze, hogy ki miként gyűri le a gyászt?
Martha szomorkásan elmosolyodott, majd megszorította Kate kezét.
- Ez csak egy világ a sok közül. És ki tudja, lehet egy másikban Richard boldogabb, mint azt valaha is gondolnánk…
- Gondolod, hogy ez lehetséges?
- Ez csak rajtad múlik, Drágám.
Ez már a második furcsa válasz volt. Hogy érti, hogy rajta múlik? Talán Martha tudja, mi történik vele? Talán tisztában vele, hogy ez az egész tényleg csak egy múló pillanat? De hogyan? Hiszen eddig minden újraélt emlékében, minden ember csupán bábnak tűnt, akik az adott eseményekhez igazodva játszák el szerepüket.
De ha van esély, hogy végre valakitől választ kapjon a kérdéseire, akkor azt meg kell ragadnia. És úgy tűnt, Martha személyében végre rátalált arra az emberre, aki segíthet végre véget vetni ennek az egésznek.
- Úgy visszacsinálnék mindent…vagy legalább egyes dolgokat kitörölnék – mondta elkeseredetten.
- Tudod, hogy azt nem lehet – Martha lassan a konyhába sétált, bekapcsolt a vízforralót, majd ismét szembefordult Kate-tel – Az élet nem egy játék, Drágám. Nem tudsz előre-hátra lépkedni a mezőkön, miután szerencsekártyát húzol.
- Még hogy szerencse?! – a nyomozó lekapcsolta a tv-t, majd követte az idős asszonyt, és a pult melletti székre huppant fújtatva. 
- A szerencse forgandó. Hol a kedves és szerethető arcát mutatja. Ekkor úgy érzed, mindened megvan, és te vagy a legboldogabb ember a világon. Másszor pedig meglátod sötét és könyörtelen oldalát, ahol rájöhetsz, hogyha nem vigyázol, mit veszíthetsz.
- Nem! – ellenkezett Kate, aki láthatóan nem igazán fogta fel a szavak értelmét – Ez inkább olyan, mint egy rémálom!
- Akkor ideje lenne felébredni, nem? – kérdezte sokat sejtetően Martha, miközben levett a szekrényből két teásbögrét. De Kate még mindig valahol máshol járt.
- Mi van, ha mégis megtörténik? Ha újra átélhetünk valamit?
Martha egy pillanatra elgondolkodott, majd először óvatosan a két bögrét a pultra tette, és csak azután válaszolt.
- Lehetséges – bólintott, miközben két fekete tea filtert helyezett a bögrékbe – Egyszer még színpadra is vittünk hasonlót... Én alakítottam a fiatal Scrooge barátnőjét... – mesélte, és közben a tekintete a távolba révedt.
- Scrooge?!
- Igen, drágám – tért vissza a jelenbe az asszony. – Azt ne mond – fordult a teaforraló felé – hogy sosem olvastad a Karácsonyi…
- Karácsonyi Ének, hát persze – vágott közbe Kate.
- Így van – egy apró mosoly kíséretében töltött a csészékbe forró vizet – Cukrot? – Kate bólintott, mire Martha néhány kanál cukrot mert mindkettejük bögréjébe – Tudod, nagyon keveseknek, csak a legszerencsésebbeknek adatik meg, hogy újra átéljék a legfontosabb emlékeiket, és ezzel együtt levonhassák azok tanulságait.
- Hát én nem igazán érzem magam szerencsésnek.
- Hidd el, minden okkal történik – Martha kortyolt egyet a teájából, és csak azután válaszolt Kate kétkedő tekintetére – Még ha ezt most nem is látod be.
Beckett nem szólt semmit, inkább kortyolt egyet ő is a teából. Érezte, hogy Martha többet tud, mint amennyit elárul, és bár válaszokat is kapott, azok kevésbé egyértelműek már nem is lehettek volna. Ezer kérdése lett volna még, de nem volt benne biztos, hogy értelmes választ kapna rájuk. A fejtörőkre pedig a legkevésbé sem érezte magát felkészülve.
- Most viszont jobb, ha indulsz – szorította meg az asszony Kate kezét.
- Nem készülök sehová. – értette el a dolgot a nyomozó.
- Ha késlelteted a következő lépést, azzal csak a fájdalmat, és ami talán még ennél is fontosabb, a véget késlelteted. Hisz ezt akarod nem? Hogy végre vége legyen mindennek?
- Én? – hirtelen nem tudta mit válaszoljon. Igen véget akart vetni ennek az egésznek. Csak abban nem volt biztos, hogy képes megfizetni az árát.

- Nos, mint mondtam, ez csak rajtad áll. – Martha a táskájába nyúlt, és előhúzta Castle ütött-kopott Rolexét, és Kate kezétől pár centire a pultra helyezte. – Ahogy én látom, még magad sem jöttél rá, mit is keresel valójában. És amíg ezt nem tisztázod, addig sajnos csak vesztegeted az időt. – jelentőségteljesen az órára nézett.

- Én ezt nem értem… - vette kézbe bizonytalanul az órát Kate.
- Abban a pillanatban mindent meg fogsz érteni, amikor megleled a választ a miértekre. Néha az ember pont azt nem látja, ami épp az orra előtt van.
- De én nem bírom… – Beckett megakadt. Annyi érzelem gyűlt fel benne, hogy még azt sem tudta biztosan, hogy mi az, amit nem bír. Hogy újra és újra látnia kell, ahogy szerelme meghal? Vagy, hogy egyetlen alkalommal sem volt képes megmenteni? Vagy csak enyhíteni a fájdalmán? Vagy egyszerűen csak azzal nem bír szembenézni, hogy mennyire szereti a férfit, akit minduntalan kénytelen elveszíteni.
- Csak te tudsz véget vetni ennek.
- De hogyan? – Kate kinyitotta a tenyerét, amiben az óra volt.
- Az én drága fiam, ha ilyet kérdezett tőlem - és rend szerint sokszor tett ilyet. - mindig azt tanácsoltam neki, hogy először tudja meg, mi volt az út, ami a gondjához vezetett, hogy megtalálja az utat, ami kifelé visz belőle.
Kate nem érezte magát közelebb a válaszokhoz. Martha árnyalt bölcsességei nem értek célt a kusza érzésekkel teli gondolataiban. Lemondóan sóhajtott egyet.
- Nekem viszont mennem kell. – állt fel Martha. – Csupán ennyi idő járt nekünk.
- Még valami! – engedte el a füle mellett a megjegyzést Kate, miközben ő maga is felállt. – Miért éppen ezek az események? Miért kell, hogy ennyit lássam, ahogy… - nem bírta befejezni a mondatot.

- Tudod Kate, a múlt az egyetlen, amin nem változtathatunk – fordult vissza a nyitott ajtóból Martha. – de egy mondat mégis mindig körbelengi a múlt eseményeit, legyen az akár jó vagy rossz…

- És mi az?
- Mi lett volna ha… - halkult el Martha hangja. – Hogy fontos-e mindez?! Igen, azt hiszem, emiatt vagyunk, azok, akik. Tanulj a múltból, Kate, hogy lehessen jövőd!

- Martha - szólt még az asszony után, mielőtt az kilépett volna az ajtón.

- Igen, drágám?

- Te... - nem tudta, miként fogalmazhatná meg a kérdést, úgy hogy ne bántsa meg vele az asszonyt. Mégis tudni szerette volna, hogy van-e olyan az életében, amit valaha megbánt, vagy másképp csinálna.

- Jobban hinnék a fiamban, és az álmaiban - válaszolta meg a ki nem mondott kérdést - Tudod egy anya mindig is a legjobbat akarja a gyermekének. Én pedig, saját tapasztalataimból kiindulva, úgy véltem, hogy olyan álmokat kerget, amiket soha nem érhet el. Tévedtem. És büszke vagyok Richardra, hogy soha nem adta fel az álmait...

Martha kilépett az ajtón.

- Viszlát, drágám!

Beckett még jó néhány percig csak bámulta az ajtót, amin néhány perccel korábban Martha távozott. Még akkor is az asszony szavai jártak a fejében, amikor lassan a hálószoba felé vette az irányt, a még mindig kezében szorongatott karórával. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy mit is érez. Dühöt? Még szép! Az emlékek, amelyekben a legfontosabb és legszebb pillanatokat őrizte a Castle-lel eltöltött időkből, és amelyek eddig oly nagy becsben tartott, most csupán rémálmok voltak, amelyek minduntalan arra emlékeztették, hogy hányszor és hányféleképpen veszítette el a férfit, akit szeret. És tanácstalanságot? Naná. Bár végre kibeszélhette magából a történteket, anélkül, hogy köntörfalaznia kellett volna, Martha tanácsai olyannyira kétértelműek voltak, hogy úgy érezte, ezek a legkevésbé sincsenek a segítségére. Az ágyra feküdt, és tanácstalanul forgatta az órát a kezében. „Mi tanulhatnék abból, hogy folyton meghal?!” – a kérdés kissé nyersre sikeredett. – „Képtelenség az egész…” – gondolta, és újra végig próbálta futtatni a Martha-tól hallottakat. De minduntalan csak az lebegett a szeme előtt, ahogy Castle a legkülönfélébb módokon veszíti életét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy még a kezében szorongatott óráról is megfeledkezett. "Bárcsak legalább egyszer lett volna erőm egy komoly beszélgetéshez…" – csak ekkor kapott észbe. De már késő volt. A kívánság megszületett.