-
Mr. El-Masri beismerte, hogy szoros szálak fűzték
az előző egyiptomi rezsimhez. – bólogatott a férfi. – Ennek eredményeképp, igen
erős ellenségekre tett szert. Lehetséges, hogy a lánya elrablását a bosszú
motiválja.
-
Oké, de mit jelent ez az én lányomra nézve? Mármint,
ha...
Kate döbbenten figyelte a párbeszédet. Ha akarta volna sem
tudta volna semmivel összetéveszteni a helyzetet. Ez az a nap, amikor Alexis-t
elrabolták. „Te jó ég!” – hűlt el,
aztán beugrott neki. – „Egyedül megy
Párizsba... vele kell mennem!”
-
... Ha nem ő volt a célpontjuk, és csak útban volt...
-
Mr. Castle, pozitívnak kell maradnia – mondta az
ügynök, aki velük szemben foglalt helyet. – Bármi is lesz a céljuk, az
emberrablók rájönnek majd, hogy értékes számukra. Most pedig az a dolgunk, hogy
elmenjünk a lakására, csapdát állítsunk és lehallgassuk a vonalait, hogy készen
álljunk a hívásukra.
Castle bólogatott, de teljesen máshol járt. Csak Alexis-re
tudott gondolni és, hogy mi lehet vele. Nem tudta kiverni a fejéből a
gondolatot, hogy valami baja eshet az egyetlen kislányának. Kate aggódva nézte
a férfit - de mint eddig – most is teljesen más okból, mint ahogy már először
megtörtént mindez. Szerelme életéért aggódott, kitolta a székét és felállt.
-
Kint megvárom magukat – az ügynök is felállt és kiment.
Beckett odalépett Castle-hez és szorosan magához ölelte,
legszívesebben el sem engedte volna.
-
Gates meglátja.
-
Nem érdekel – mondta a nyomozó, és ahogy nagy levegőt
vett, érezte a férfi ismerős, megnyugtató illatát. Nem akarta, hogy véget érjen
ez a pillanat, de muszáj volt elengednie.
-
Nem hiszem el, hogy ez történik – súgta halkan Castle.
-
Én sem. – Kate ezután eszmélt csak, hogy nem ugyanarról
beszélnek. Ő a folyamatos rémálmokra utalt, megfeledkezve arról, hogy milyen
helyzetben vannak most, így még gyorsan hozzátette. – Meg fogjuk őt találni,
Castle. – majd elengedte a férfit.
Castle bólintott, de arcán nem sok remény látszott
tükröződni. Úgy döntött, hogy inkább elmegy, ezért lassan hátat fordított
Kate-nek és a lift felé vette az irányt.
Gates kapitány az iroda mellett várt, amikor Beckett is
kilépett az ajtón.
-
Tegyen meg mindent, amit kell, hogy visszaszerezze neki
a lányát. – mondta a kapitány. – Bármit, ami szükséges, nyomozó!
-
Köszönöm, Asszonyom! – sütötte le a szemét Kate.
Beckett elgondolkodva az asztalához sétált. Két társa
aggódva figyelte őt, viszont jobbnak látták kicsit egyedül hagyni.
Kate az asztalra pillantva látta meg a nyitott bizonyítékos
táskát, amibe a két lány hotelben talált mobiljait tették. Csak lesütötte a
szemét és ahelyett, hogy leült volna, inkább felkapta a székre dobott kabátját
és a lift felé rohant. Úgy érezte beszélnie kell végre valakivel erről az
egészről, és erre csak egyetlen személy volt a legalkalmasabb.
-
Nem bírom már ezt tovább, Lanie! – rontott be Kate a
boncterembe. Szemein látszott, hogy sírt. Mögötte csattanva záródtak be az
ajtók, mire megtörölte az arcát és kiseperte az odatapadt hajtincseket.
-
Te jó ég, Kislány! – kerekedett el Lanie szeme, ahogy
ilyen állapotban látta barátnőjét - Gyere, ülj le! – lépett felé, karon ragadta
és a néhány lépésnyire lévő székhez kísérte majd mellé ült.
-
Ez túl sok – rázta meg a fejét Beckett és újabb könnyek
csordultak ki a szeméből.
-
Minden rendben lesz – simogatta meg a hátát Dr. Parish
- Hol van most, Castle?
-
Otthon...talán – válaszolt vállat vonva Kate - De
mindegy mit teszek, Lanie...úgyis meghal, érted? – nézett fel könnyben úszó
szemekkel - Miért pont velem történik ez?
Lanie szorosan körbefogta legjobb barátnője vállát. Nem
tudott választ adni a kérdésére, de igazából nem is sejthette, hogy Kate teljesen
másról beszél, mint ő.
-
Kate talán most Castle-el kellene lenned – szólalt meg
Lanie - Neki sem könnyű...
-
Mi? – nézett fel értetlenül Beckett.
-
...és meg ne halljam még egyszer ezt! Alexis nem hal
meg! Az idő egyelőre nekünk dolgozik.
-
Az idő?! – Kate csak fújt egyet. - Ugyan. Pont az, ami
ellenem van!
-
Jaj, drágám, hogyan tudnék neked segíteni?
-
Kelts fel ebből a rémálomból.
Kate mobilja megcsörrent, majdnem azzal egy időben Lanie
csipogója is.
-
Beckett...Rendben, indulunk! – és letette.
-
Megtalálták a furgont, amivel elvitték a lányokat –
mondta Kate és felállt.
-
De én miért kellek oda? – nézett tanácstalanul Lanie a
csipogójára.
***
Amikor kiszálltak a nyomozó autójából Beckett-et Harris
ügynök rendelte magához, Lanie pedig rögtön a furgonhoz ment. Dr. Parish
döbbenten figyelte a furgonban összegyűlt rengeteg vért majd aggódva pillantott
Kate felé. Összetalálkozott a tekintetük és ugyanarra gondoltak – „Csak ne Alexis-é legyen...”
Harris ügynök még mondott valamit, amire a nyomozónő már
egyáltalán nem figyelt, mert meghallotta Castle hangját. Hátrafordult és már
csak az épp elhajtó taxist látta.
-
Castle!
-
Az őrsön azt mondták, hogy megtaláltátok a furgont,
amivel elvitték őket. Miért nem hívtál? – vonta kérdőre a férfi. Közben
megakadt a tekintete a háttérben álló furgonon.
-
Még semmi biztosat nem tudunk – Kate megpróbálta visszatartani
Castle-t – Castle, kérlek, ezt nem kéne látnod!
-
Mi van a furgonban? – kérdezte kétségbeesve.
-
Castle, kérlek...
-
Mi van a furgonban?! – kérdezte Rick most már dühösen
és kikerült Beckett-et.
Castle a furgon mellett álló Lanie-hez rohant, Kate pedig utána.
A férfi miután meglátta a hatalmas vérfoltot az autóban megtorpant. Ekkor
eszmélt csak Lanie és védekezőleg feltartotta a kezét, hogy Castle ne nézze
ezt.
-
Lanie, kinek a vére ez? – hátrált egy lépést a férfi. -
Meghalt valaki ebben a furgonban?!
-
Castle, nem tudjuk! – vágott közbe Kate. A kétségbeesés
kezdett mindenkin eluralkodni. – Csak nemrég értünk ide.
-
Mi Alexis vércsoportja? – kérdezte Lanie.
-
„A” pozitív
-
Rendben. Adjatok egy percet.
Kate arrébb húzta szerelmét. Castle jobbra-balra
pillantgatott idegességében, nem tudott egyhelyben megállni, míg kiderül az
eredmény. Kate az első alkalomhoz képest nyugodtan várt, hiszen tudta, hogy nem
Alexis-é az a rengeteg vér. Az ő fejében most az járt, hogy végre újra épen és
egészségesen látja Castle-t. Legszívesebben megölelte és megcsókolta volna, de
nem tehette. Rick látta, hogy megvan az eredmény, mire Kate is megfordult.
Lanie lassan lépett feléjük és nem nézett rájuk.
-
Egyezik? – kérdezte Castle könnyes szemekkel.
Dr. Parish nyelt egyet. Mikor végre felnézett az ő szemei is
könnybe lábadtak. Castle a szája elé kapta a kezét.
-
Nem – vágta rá Kate. – Nem egyezhet!
-
Veszek több helyről mintát, de... – vett egy nagy levegőt
a doktornő. - ...de „A” pozitív.
-
Úristen... – Castle könnyei kicsordultak -
...meg...meghalt?! – a fejét rázva idegesen lépkedett jobbra-balra. Ökölbe
szorította a kezét és a mellettük parkoló rendőrségi autóra ütött egyet.
-
Castle! – kiáltott rá Kate.
-
Nem tudhatjuk! – fogta vállon Lanie – Sok a vér, de ez
nem feltétlenül jelenti, hogy belehalt.
-
IDE! – jött a kiáltás a közeli sikátorból. A rendőrök nemrég
a környék átkutatása mellett döntöttek, akármennyire nem tartották
valószínűnek, hogy találnak valamit.
-
Mentőt gyorsan! – jött az újabb kiáltás, mire több
rendőr, Castle és Beckett is a hang irányába kezdtek futni.
Egy kolléga gyors léptekkel fordult ki a sötét sikátorból és
a karjaiban tartott valakit. Amikor közelebb ért letette a testet a járdára,
amit az utcalámpa világított meg.
-
Alexis! – térdelt le Castle a most már jól felismerhető
lány mellé.
-
Hívjanak egy mentőt! – kiabált Kate is.
-
Már úton van.
-
Él még? – kérdezte a járőr kolléga, aki közben rádión
beszélt a mentőkkel.
Castle a karjaiban tartotta Alexis-t, közben
megállíthatatlanul folytak a könnyei. Kate is letérdelt és megfogta a lány
kezét. Nem érzett semmit, így muszáj volt a nyakán néznie életjelet. Megfordult
- a rádiós kolléga felé.
-
Siessenek! – és ezzel mindent el is mondott. Él, de
alig. Ezt, így semmiképp nem mondta volna ki Rick előtt.
-
Tarts ki, Kicsim – ölelte magához Castle a lányt –
Annyira sajnálom, hallod. Annyira nagyon sajnálom... – de ezt már szinte
zokogta. Kate szíve megszakadt a látványtól.
-
Hol van már az a rohadt mentő? – kiabált dühében, mert
semmit sem tudott tenni.
Ekkor tudatosult benne, hogy mire megy ki ez az egész.
Castle nem fog meghalni... Alexis fog, de hiába marad életben a szerelme, így
is elveszíti. „Soha nem fogja ezt
megbocsátani magának... és nekem sem...” – hasított bele a gondolat, mire hátrébb
kellett lépnie.
Hallatszott a szirénázva beforduló, majd felgyorsító
mentőautó, ami néhány pillanat múlva fék csikorgatva állt meg a járda mellett.
Kate mire észbe kapott, egészen a – pár lépésre lévő –
épülethez hátrált. A háta a falhoz ért, de szemét le sem tudta venni a földön
síró apáról, aki a lányát ölelte.
-
Uram, kérem! – szólt határozottan a mentős. – Meg kell
vizsgálnunk a lányát! Kérem, engedje, hogy megvizsgáljuk! – Castle erre végre
elengedte Alexis-t.
-
Jöjjön, uram! – kér rendőr karon ragadta az írót és
talpra állították, majd két lépéssel arrébb kísérték, hogy legyen helye a
mentősöknek.
-
Rengeteg vért veszített. Infúziót kérek! – jött az
utasítás. – Nincs pulzus. Vérnyomás?
-
Ötven per semmi...negyven, harmincöt...
-
Összeomlik!
-
Csináljanak már valamit! – kiáltott magán kívül Castle.
A mentősök szétvágták Alexis felsőjét és az egyik férfi
feltépte a mentő ajtaját, majd egy pillanat múlva egy defibrillátorral tért
vissza.
- Töltés kétszázra...
Kate arcán végigfolytak a könnyek. Viaskodott benne az
érzés, hogy mit rosszabb látni – folyton elveszíteni a szerelmét, azzal a
tudattal, hogy nem tehet semmit, vagy látni, hogy ennyire szenved és szintén megőrülni
a kínzó tehetetlenségtől.
-
...hátra! – szólt határozottan a mentős, majd a lány
teste élettelenül hanyatlott vissza a járdára – Töltés háromszázra.
-
Túl sok vért veszített. – szólalt meg halkan egy
másik kolléga.
-
...hátra!
A mentősök tehetetlenül néztek össze, miután a monitoron
semmi változás nem történt. Hiába volt minden, Alexis annyi vért veszített,
hogy nem maradt több remény.
- Még egyszer! Négyszázra! – adta ki az utasítást az idősebb mentős
– Hátra!
De semmi nem
történt. A férfi együtt érzőn nézett fel Castle-re.
-
Sajnálom, uram – rázta meg a fejét.
Castle kővé dermedve állt és folytak a könnyei, úgy nézett
ki, mint akinek mindjárt kicsúszik a lába alól a talaj.
-
Az nem lehet... – súgta halkan, ahogy térdre esett a
lánya mellett. Az ölébe húzta Alexis-t és magához szorította. Hang nélkül
rázkódtak a vállai. Mindenki elhallgatott, a mentősök is hátra léptek.
-
Minden rendben, kicsim – Kate hallotta Castle elcsukló
hangját, ahogy még beszél a lányhoz. – Most már itt vagyok, vigyázok rád.
Beckett-nek nem kellett több, gyűlölte az egész világot
amiért fogalma sincs, hogy miért történik ez vele, hogy miért kell mindezt
átélnie most. Ellökte magát a faltól és rohanni kezdett. Nem tudta mi lesz a
következő, nem tudta hogyan és mikor fog bekövetkezni csak futott. El kellett
onnan mennie.
Lanie fordult utána.
-
Kate! – de a nyomozó nem foglalkozott vele. Bevágódott
a kocsijába és elhajtott.
A kapitányság liftje a szokásosnál is lassabban ért fel.
Alig lézengett bent valaki. Beckett az asztalához sétált, letette az asztalra a
jelvényét és a fegyverét. Mobilrezgésre lett figyelmes. Az ütemes berregésre
próbált koncentrálni, ekkor pillantotta meg a kis csomagot az akták mellett.
Megtörölte könnyes arcát, majd a papírtáskáért nyúlt. Ezek voltak azok a dolgok,
amiket az emberrablók hátrahagytak bizonyítékul, amikor elvitték a két lányt.
Kate óvatosan feltépte a tasakot és kicsúsztatta a tartalmát. Előbb a két mobil
került az asztalra majd egy karkötő és végül egy Rolex. Ez egyik Iphone-on
Meredith - Alexis anyjának - képe villant fel. Kate hagyta tovább rezegni és
villogni a telefont. Lerogyott a székébe és a kezébe vette az ismerős órát. Még
jól emlékezett a délelőtti eseményekre. Castle ahogy remegő kézzel zárta a
tenyerébe, majd a kétségbeesett tekintetére, végül, pedig ahogy erőtlenül a
székre rogy.
Kate újabb könnycseppet törölt le az arcáról, majd óvatosan megfordította
az órát. "Ballagásod emlékére! Sok
szeretettel, Apa" - állt a vésés a hátlapon. A telefon berregése
abbamaradt.
Gyűlölt minden egyes pillanatot. És most nemcsak a mai
napról volt szó, hanem minden egyes újból átélt nap eseményeiről. Dühös volt,
de legfőképpen kétségbeesett. Soha nem érezte még ennyire tehetetlennek magát.
Olyat kellett tapasztalnia, amit még egyetlen egyszer sem. Azt, amikor nem ő
irányítja a dolgokat. Így jobb híján csak az járt a fejében "Bárcsak akkor inkább én halnék
meg..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése