If Only XIV. (utolsó fejezet)

Kate reszketett, mint a nyárfalevél. Összébb húzódott, és nyakig felhúzta a takarót. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy ágyban van. Megint. Nem nyitotta ki a szemét. Fogalma sem volt, hogy hol van, és hogy éppen melyik emlékét kell újra átélnie. Csak egy dologban volt biztos, hogy legyen bármelyik emlékéről is szó, a legkevésbé sem a happy end felé fog tartani.

Még mindig nem nyitotta ki a szemét, ehelyett még mélyebben bújt a takaró alá, és szinte már várta, hogy robbanjon a „bomba”. De nem történt semmi. Ahogy teltek a másodpercek, úgy engedett a szorítás is a mellkasában.

„Talán…” – gondolta, miközben hevesebben vert a szíve, de befejezni már nem merte. Félt attól, hogyha kimondja, vagy csak belegondol, akkor elillan még a remény utolsó sugara is. Mint egy rossz bűvész trükk… Csiribú, csiribá és a pillanat tovaszáll.

Tisztában volt vele, hogy nem húzhatja az örökkévalóságig a dolgot, és egyszer ki kell nyitnia a szemét, de még szeretett volna egy kis időt. Épp csak annyit, hogy felkészülhessen a felkészülhetetlenre.

Végre erőt vett magán, és pislogott néhányat. Két dolog volt, amit azonnal észrevett. Először is, hogy Caslte-lel közös hálószobájában van. Másodszor pedig, hogy teljesen egyedül. „Talán…” – de még mindig nem volt elég bátorsága, hogy kimondja. Nem akarta – pontosabban nem merte – belelovallni magát egy olyan lehetőségbe, amelynek ellenkezője sokkal nagyobb fájdalmat okozna, mint azt valaha is gondolta volna.

Felült az ágyban, és a takarót félredobta. Végignézett magán, és látta, hogy ugyanaz van rajta, mint aznap, mikor az őrsön összeveszett Castle-lel. Azonnal az éjjeli szekrényre kapta a tekintetét. Egyetlen dolog maradt meg arról az estéről. Mégpedig, hogy amit utoljára látott, az éppen azaz óra volt, ami azóta jó néhány alkalommal megkeserítette az életét.

De az órának csak hűlt helyét találta. Mély levegőt vett, és felkészült egy újabb tehetetlenséggel ötvözött napra. De ekkor megpillantotta a két hajójegyet. Remegő kézzel nyúlt értük, és alaposabban is megvizsgálta őket. Ez az a két jegy volt, amit Castle adott neki tegnap. Már ha persze, a tegnap az a tegnap, amit szíve mélyén is remélt.

A szíve hangosan – vagy legalábbis számára úgy tűnt – zakatolt. De mindez nem volt elég számára. Túl sok fájdalom és csalódás érte ahhoz, hogy szimplán csak a szemének hinni merjen. Valahogy meg akart győződni arról, hogy jó helyen, és időben van. És erre csak egyetlen lehetőséget tudott.

Körbenézett, a telefonját kereste. Jó néhány percbe beletelt, mire megtalálta az ágyban. Valószínűleg azt szorongatva aludhatott el, reménykedve abban, hogy Castle felhívja.

Megnyomta a gyorshívót, és hallotta is, ahogy kicseng a telefon túloldalán. Egyszer… Kétszer… Háromszor… És végre meghallotta barátnője hangját:

-          Szia! – Kate már épp válaszolt volna, de a folytatás megakasztotta – Jó számot hívtál csak éppen rosszkor. Próbáld meg később!

„A csudába” – szitkozódott magában, majd a sípszót meg sem várva, nyomta ki, és hívta azonnal újra Lanie-t. Bár frappánsnak és humorosnak találta az üzenetrögzítő szövegét, de jelen pillanatban legkevésbé sem volt humoros hangulatában.

-          Igen?! – hallott egy igencsak álmos hangot.

-          Lanie – tört ki a nyomozóból a megkönnyebbülés.

-          Kate?! – félig hitetlenkedő félig még mindig álomittas hang – Mennyi az idő…

-          Háromnegyed hét – lesett az éjjeli szekrényen elhelyezett ébresztőórára Kate – De most nem ez a lényeg…

-          Hogy mennyi?! – hallhatóan Lanie azonnal magához tért – Az istenért Kate vasárnap van… Az egyetlen olyan nap, amikor normálisan… – elhallgatott. A feszült csendből azonnal leszűrte a lényeget – Castle nem ment haza, igaz?

-          Nem – Kate elbizonytalanodott, bár Lanie válasza némiképp megnyugtatta arra vonatkozóan, hogy végre jó helyen és jó időben van. De kellett még egy kis apróság – Annyira sajnálom, ami tegnap történt… – hirtelen jobb ötlete nem volt, hogy kipuhatolja a dolgot.

-          Ugyan szót se róla, kislány! Szóval Castle nem ment haza…

-          Nem – ismételte meg legalább annyira bizonytalanul, mint korábban – Vagy legalábbis nem emlékszem rá – „Minden másra viszont annál jobban” – Attól félek, hogy…

„Valami hülyeséget csinál” – akarta mondani, de nem fejezte be. Ha jobban belegondolt, eddig csak ő csinált hülyeséget, és ettől cseppet sem érezte jól magát.

-          Hozd be a mai újságot – jött a határozott utasítás.

-          Tessék?!

-          Mondom, hozd be a lábtörlőről a mai újságot – ismételte meg Lanie türelmesen.

Kate nem szólt semmit, hanem a hálóból egyenesen a bejárati ajtóhoz sietett. Kinyitotta az ajtót, majd a lábtörlőre dobott újságért nyúlt. A mobilját a vállával a füléhez szorította, majd mindkét kezét segítségül hívva lapozni kezdte az újságot, miközben lassanként a konyhapulthoz sétált.

-          Na?!

Kate nem foglalkozott barátnője sürgetésével. Két okból sem. Egyrészt mert még arra sem volt ideje, hogy jobban megnézze az oldalakat. Másrészt mert fogalma sem volt, hogy Lanie mit vár, és mit kellene látnia. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a dátum pontosan egy nappal későbbi, mint amikor összeveszett Castle-lel. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

-          Szóval?! – Lanie hangja egyre feszültebb lett, valószínűleg eléggé frusztrálta a dolog, hogy látja, mi történik.

-          Ebben nincs semmi, Lanie – hajtotta össze bosszúsan, és dobta a pultra a napilapot.

-          Akkor remélem megnyugodtál…

-          Hogy?!

-          Ha Castle valami hülyeséget csinált volna, akkor tele lennének vele a lapok – magyarázta a korboncnok magától értetődően. Kate pedig megkönnyebbülten lélegzett fel. Már nem is számolta hányadik alkalommal – Szóval igyál egy teát, várd meg, amíg Castle hazaér, és tisztázz vele mindent. De a legfontosabb hagyd pihenni a legjobb barátnődet… Legalább ma…

-          Köszönöm – válaszolta alázatosan Beckett, aki pontosan tudta, hogy hiába minden zsörtölődés, bármikor hívhatná barátnőjét – És aludj jól…

-          Ha még vissza tudok aludni… – hallotta még, mielőtt bontotta volna a vonalat.

Beckett úgy döntött, hallgat Lanie-re, és iszik egy csésze teát. Úgy érezte, azaz egyetlen dolog, ami képes megnyugtatni az amúgy még mindig reszkető kezét. Hiába minden megnyugtató válasz, még mindig a korábbi élmények hatása alatt volt.

-          Csak egy álom volt… – nyugtatta magát, miközben beindította a vízforralót – Csupán egy rossz álom…

Levett a polcról egy bögrét, a szomszédos szekrényből pedig a fekete tea dobozát. Kivett belőle egy filtert, majd hanyagul vissza akarta dobni a visszazárt dobozt, de annyira máshol jártak a gondolatai, hogy elvétette a dobást. A tea a földön landolt. Sóhajtva nyúlt a dobozért, és csak ekkor figyelt fel az oldalán elhelyezett szövegre. Már el is felejtette, hogy ez az a fajta, aminek a dobozán mindig egy idézet olvasható. Szórakozottan olvasgatni kezdte, miközben várta, hogy a víz elérje a teához szükséges hőfokot.

„Az álom csupán a valóság másik arca. - Heike Hoyer”

Kellett néhány másodperc, mire a szavak eljutottak a tudatáig… „Nem az nem lehet” – hőkölt hátra, miközben a teás doboz ismét a földön landolt, és még a szíve is félrevert, amikor a vízforraló hangos sípolással jelezte, hogy elkészült a művelettel.

Holdkóros módjára nyúlt a vízforralóért, és öntött egy kevés forró vizet a bögréjébe. Automatikus mozdulatokkal tett néhány kanál cukrot és citromlevet bele, végül belelógatta az előre odakészített filtert. „Ez csak véletlen” – nyugtatgatta magát, miközben lassan kavargatni kezdte a teát, és a földön heverő teás dobozzal nem foglalkozva az ablakhoz sétált. Két kezét rákulcsolta a bögrére, majd néhány másodpercig behunyt szemmel élvezte a tea illatát. Végül a párkánynak támaszkodva az utcát kezdte el pásztázni, hátha megpillantja valahol Castle-t, de láthatóan a férfinak nem volt sietős. Jobb híján a szemközti épületen elhelyezett reklámot kezdte el tanulmányozni, miközben kortyolt egyet a teájából. A kiszemelt reklámtábla éppen akkor gördült tovább, és mikor megállt, Kate egy hatalmas karórát pillantott meg. Mellette hatalmas betűk hirdették: „Rolex… Amivel másképp éli meg az időt”.

Kate amint elolvasta, azonmód félre nyert, és kellett néhány perc, mire sikerült legyűrnie köhögő rohamát.

-          Ez nem lehet… – „véletlen” akarta volna mondani, de túl erősek voltak még az emlékek és az élmények – …igaz – nyögte inkább azt, amit a szíve mélyén is remélt.

„Csak álom volt… Csak álom volt…” – ismételgette, mint valami mantrát, és már csak az éjszakai tábortűz és a dobok ütemes hangja hiányzott, hogy teljes legyen a kép.

A kanapéhoz sietett – elege volt már az olvasgatásból – és annak jobb oldali kartámlájához kucorodott. Felhúzta két térdét, és kezeit átkulcsolva rajtuk, fogta kézbe bögréjét a megmaradt teával. Fejét lehajtva próbálta elterelni a gondolatait, de valahányszor lehunyta a szemét, mindig egy olyan kép jelent meg lelki szemei előtt, amit legszívesebben örökre elfelejtett volna… Lanie, ahogy próbálja a mentőben újraéleszteni Castle-t… A férfi, ahogy a kezei között vérzik el… Ahogy összeomlik, és a lányát siratja…

Úgy érezte, mint aki éveket öregedett ez alatt az egyetlen éjszaka alatt. Egy dologban viszont biztos volt, és erre az álom – vagy legyen az bármi – világított rá. Nem akarja elveszíteni Castle-t.

Kulcscsörgés, majd a zár halk kattanása zökkentette ki a gondolataiból. Félig elengedte a térdeit, majd az ajtó felé fordult. Nem tudhatta biztosan, hogy Castle az, így nem mert még felállni. Végül mégis csak az író lépett be.

-          Szia! – köszönt félig megkönnyebbülten félig félénken Kate, miközben a bögréjét a dohányzóasztalra tette.

Castle egy pillanatra felnézett, de nem válaszolt. Ehelyett a kulcsait a cipős szekrényre csúsztatta. Levette a zakóját, majd az egyik bárszékre dobta. Beckettet még csak figyelemre sem méltatva kezdett el kávét készíteni.

Kate legszívesebben a férfi nyakába vetette volna magát. Érezni akarta az illatát, azt, hogy lélegzik, és hallani akarta, ahogy a szíve halkan, de annál erősebben ver. Bármi, ami bizonyítja, él, és legfontosabb, nincs semmi baja. De a férfi hűvös viselkedése megtorpanásra késztette, végül csak sután állt a kanapé és konyhai bárpult között, és az író ténykedését figyelte.

-          Beszélnünk kell – szólalt meg végül, de maga sem ismert rá a saját hangjára.

-          Azt hittem tegnap már mindent megbeszéltünk – jött a könnyednek szánt gunyoros válasz Castle-től, aki ezzel próbálta elrejteni megsebzett szívét. Így inkább nem nézett hátra, és az előtte álló feladatra koncentrált. Levett hát egy csészét a polcról és a kávéfőző mellé lépett.

Kate nem tudott mit mondani. Egyszerűen nem tudta szavakba önteni mindazt, amit abban a pillanatban érzett. Fájdalom, keserűség, csalódás, és hihetetlen megkönnyebbülés. Fájdalom, mert minden egyes alkalommal, amikor behunyta a szemét a halott vagy épp haldokló férfi képét látta maga előtt. Keserűség, mert egyetlenegy alkalommal sem volt képes megmenteni, vagy csak segíteni a férfin. Csalódás, először is, mert soha nem hitte volna, hogy odáig jut, hogy titokban fogja követni a szerelmét, másodszor pedig azért, mert a legutolsó álomképben – vagy legyen az bármi – éppen ő volt az, aki félrelépett. Végül megkönnyebbülés, mert mindennek ellenére ott állt előtte Castle épen és sértetlenül.

Újabb kulcscsörgés, és zárnyitás. Mindketten az ajtó felé kapták a fejüket. Martha lépett be mosolyogva.

-          Oh… – torpant meg egy pillanatra, majd a fiatalokat meglátva önkéntelenül is magyarázkodni kezdett – Itthon felejtettem a színház kulcsait… – azzal már a fiókok mélyén kezdett el kutatni – Remélem nem zavartam meg semmit… – fordult meg egy pillanatra, hiszen még az ő figyelmét sem kerülhette el a feszültséggel teli légkör.

Senki nem szólt semmit, így Martha folytatta a keresést, és néhány perccel később diadalittasan emelte fel jobb kezét, benne a színház kulcsaival.

-          Akkor én megyek is… – végignézett először a fián, majd Kate-n, és mintha mondani akart volna valamit, de végül meggondoltam magát. Csendben indult el az ajtó felé.

-          Martha – kapott még időben észbe Kate. Itt az alkalom, hogy pontot tegyen az „álom nem álom” dolog végére.

-          Igen, drágám? – torpant meg, és fordult vissza félúton az asszony.

-          Ugye te… – egy pillanatra elhallgatott, mire Martha várakozóan emelte rá a tekintetét. Kate nyelt egyet, majd folytatta – …soha nem játszottál Dickens Karácsonyi Énekében?

-          Dehogynem! – vágta rá Martha – Ifjúságom teljében volt szerencsém eljátszani Srooge barátnőjét… De ezt már megbeszéltük egyszer… – és egy rejtélyes mosoly kíséretében kilépett a lakásból, és behúzta maga mögött a bejárati ajtót.

Kate kétségbeesetten kutatott az emlékeiben, próbálván felidézni azt a beszélgetést, amikor szóba kerülhetett Dickens műve. De csak egyetlen alkalom jutott az eszébe. „Nem… az képtelenség” – még mindig próbált magyarázatot találni a megmagyarázhatatlanra, pedig szíve mélyén már sejtette az igazságot.

-          Mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha most elmész – hallotta valahonnan nagyon messziről Castle hangját. És ez az egy mondat azonnal visszazökkentette a valóságba.

-          Kérlek?! – suttogta szinte alig hallhatóan.

Castle megtorpant, és kérdőn húzta fel a szemöldökét. Még soha nem látta ilyennek a nőt. Annyi fájdalom volt kiolvasható az arcából, amennyit eddig soha nem tudott volna elképzelni. Annyira sebezhetőnek tűnt. Csak arra vágyott, hogy magához szorítva adjon biztonságot az elveszettnek tűnő nőnek. Mégsem tudott megmozdulni. Lábai megmakacsolták magukat, és sejtette, emögött bolond szíve áll, ami már nem tudna több csalódást elviselni. Így hát csak állt, és várakozóan nézett a nyomozóra.

-          Sajnálom… – sütötte le a szemét Kate. És szerette volna elmondani Castle-nek, hogy nemcsak a veszekedést, vagy azt, hogy saját bizonytalanságát palástolva követni kezdte. Hanem mindazt, amit az álomban, vagy miben át kellett élniük, függetlenül attól, hogy minderről a férfinak még csak fogalma sem lehet – Sajnálom – ismételte, és ebbe az egy szóba próbálta belesűríteni mindazt az érzést, ami az elmúlt órákban olyan erősen szorította a mellkasát, hogy szinte megbéklyózta – Annyira sajnálom – ismételte meg harmadjára, és végre úgy érezte, újra kap levegőt.

Castle nem szólt, csak mereven bámulta az előtte még mindig kezét tördelő nőt. Kétkedve nézett végig Kate-n, keresve valami apró jelet, ami útmutatást adhatna arra vonatkozóan, hogy mit is tegyen.

Kate nem mert felnézni, félt attól, hogy mit láthat a férfi szemében. Biztonságosabbnak érezte, ha inkább az ujjtördelésére szegezi tekintetét.

-          Ennyi? – kérdezte az író megunva a szótlanságot.

-          Mit akarsz, mit mondjak még? – vágott vissza a nyomozó, akibe egyszerre visszatért a régi öntudatos énje. Tudta, jogos Castle viselkedése, de azt még sem várhatja el, hogy megalázkodjon. Vagy legalábbis nem érezte képesnek erre magát.

-          Kate, ide már nem elég egy egyszerű sajnálom… – válaszolta az író, miközben megfordult, és a kávéfőzőért nyúlt. Majd némi iróniával a hangjában még hozzátette – Sajnálom…

-          Mit szeretnél hallani?! – két lépéssel a férfi mellett termett, és egy mozdulattal szembe fordította magával – Hogy nem bíztam benned? Hogy saját bizonytalanságomat úgy próbáltam palástolni, hogy téged követtelek? Hogy még nem álltam készen egy komoly kapcsolatra? Vagy, hogy bár szeretlek, de éppen ezért el kell, hogy engedjelek? – komolyan nézett a férfira, miközben az egyik kezét még mindig annak karján tartotta. Castle szóhoz sem jutott döbbenetében – Tényleg ezt akarod? – kérdezte meg újra, de választ sem várva folytatta – Mert akkor azt kell, hogy mondjam igen. Igen, bizonytalan voltam, és nemcsak magamat illetően, hanem kettőnket illetően. Igen, egyáltalán nem álltam készen egy komoly kapcsolatra, de talán csak azért, mert attól féltem, és talán félek még most is, hogy nem vagyok elég jó neked…

Castle válaszolni akart, de Kate nem hagyta. Ki akarta önteni a szívét, és a legfontosabb tisztázni mindent. Egyetlen akadályt sem akart, ami közéjük állhat. Még akkor sem, ha végén azzal kell szembesülnie, hogy ez a hiba a kettőjük kapcsolatába kerülhet.

-        Végül – végre elengedte a férfi kezét – ha azt szeretnéd, azonnal összepakolok, és elmegyek… Szeretlek, de nem minden áron… Egyetlen dolgot megtanultam az éjszaka folyamán. Ha csak és kizárólag arra fókuszálunk, hogy minden áron magunkhoz láncoljunk valakit, akiről azt hisszük, hogy szeret, abba mindketten összeroppanhatunk – a végét szinte már csak suttogta, miközben lehunyta a szemét, és minden erejét arra összpontosította, hogy ne sírja el magát – Így tiéd a döntés…

Castle alig tudta elhinni, hogy ez a beszélgetés tényleg megtörtént. Sohasem hitte volna, hogy Kate valaha ennyire is megnyílik. Most kétkedő csodálkozással fürkészte a nő arcát, és bár pontosan tudta mit érez, és mit akart, mégsem tudott megszólalni.

-          Tehát nem – Kate próbálta leplezni csalódottságát, de csak nehezen ment – Akkor én… Megyek és összecsomagolok… – a háló felé fordultában elmorzsolt egy könnycseppet.

Rick még időben eszmélt, és a karjánál fogva visszarántotta a nőt, és szorosan magához húzta.

-          Hová sietsz? – súgta érzéki hangon, miközben kisimított egy kósza hajszálat a nő arcából – Még nem is tudtam válaszolni.

-          Azt hittem…

-          Igazad van. Nem szabad erőltetni a dolgokat – Kate elfordította a fejét, de ő gyengéden visszahúzta úgy, hogy a szemébe tudjon nézni – De szeretlek Kate. És hajlandó vagyok egy újabb esélyt adni magunknak, ha te hajlandó vagy megbízni bennem.

-          Bízom benned. – újabb könnycsepp gördült végig az arcán, de most hagyta, nem törölte le. A férfi kétkedő tekintetét látva, megismételte – Hidd el, bízom benned – és minden egyes szavát komolyan gondolta, főleg azok után, amit az elmúlt néhány órában átélt.

-          Akkor szerintem ez eldöntetett – mosolyodott el a férfi, majd lágyan megcsókolta a nőt.

Kate még soha nem érezte, hogy ennyire élne. A mázsás súlyként ránehezedő emlékek, szinte egy csapásra eltűntek, olyan könnyűnek érezte magát, mint talán még soha. A csók pedig… Leírhatatlan… Annyi fájdalom, annyi szenvedés után ez az édesen sós csók maga volt a mennyország.

-          Viszont – bontakozott ki Castle az ölelésből, és simított végig Kate arcán – bemutatnék neked valakit.

-          Igen?! – húzta fel a szemöldökét a nyomozó, de ekkor megérezte a hűvös fém érintését. A Rolex mindvégig Castle karján pihent. A lélegzete is kihagyott, és a szíve hevesebben vert. Bármennyire is próbálta győzködni magát, hogy ez az egész csupán álom volt, az óra bizonyította, hogy épp ellenkezőleg. Ennél valóságosabb már nem is lehetett volna.

-          Rennie tegnap említette, hogy szívesen megismerné azt a személyt, aki képes volt rabul ejteni a szívem. Megbeszéltük, hogy együtt reggelizünk, és mivel még nem volt időm lemondani, így arra gondoltam…

-          Remek lenne – mosolyodott el Kate, de közben le sem vette a szemét az óráról.

-          És nem is vagy kíváncsi, hogy hol töltöttem a tegnap éjszakát? – nézett kérdőn az író szerelmére.

-          Ami azt illeti… – rövid szünetet tartott, majd egy mély levegő után folytatta – Ha akarod, elmondod, ha nem, nem – végigsimított a férfi arcán – Bízom benned.

-          Ennek örülök – mosolyodott el a férfi – Nem bírnék ki még egy éjszakát Ryanéknél… Annak a kissrácnak van ám hangja… Nem is tudom, hogy Jennyék hogy bírják ezt mindennap.

-          Kevin úgy, hogy sok időt tölt az őrsön – nevette el magát Kate.

-          Na igen. Jenny panaszkodott is miatta… – a férfi elindult az ajtó felé – Indulhatunk?

-          Persze… Kíváncsian várom, hogy honnan ismeritek egymást Rennie-vel?

-          Oh az hosszú történet. Akkor mi még nem is találkoztunk.

-          Ebben azért nem lennék olyan biztos…

-          Tudod – Castle megtorpant, majd szembefordult a nővel –, engem mindig is érdekelt, hogy mi lett volna, ha…

Kate szíve félre vert a mondat hallatán. Kétségbeesetten kapta az órára a tekintetét. Még nagyon is emlékezett arra, hogy miként kezdődött ez az egész rémálom.

-          Ne!

Nem hagyta, hogy a férfi befejezze a mondatot. Ehelyett két lépéssel előtte termett, lekapta az órát a csuklójáról, a földre dobta, végül teljes erejéből rátaposott. 

-          Mi a fene?! – hőkölt hátra Castle.

Kate még mindig nem foglalkozott a döbbent férfival, ehelyett felvette az akkor már működés képtelen órát, egy ideig csak forgatta a kezében, majd egy hirtelen elhatározást követően fogta, és kihajította az ablakon.

-          Azaz órám volt! – Castle még mindig nem tért magához.

-          Ugyan! Az csak egy óra! – mosolyodott el végre Kate.

-          Igen, egy Rolex! – bár az írónak fogalma sem volt, hogy mi lelte szerelmét, de felhőtlen mosolya megnyugtatta.

-          Majd kapsz másikat – kulcsolta Kate a kezét a férfiéba, és egy apró csók után már maga húzta az ajtó felé.

***

Castle lakása előtt egy fiatal pár a körülöttük álldogálókkal nem foglalkozva ugrottak egymás torkának. Beckett és Castle mit sem törődött a veszekedőkkel, egymáshoz bújva indultak el néhány méterrel arrébb üresen várakozó taxi felé. Bár ők nem is vették észre a körülöttük zajló eseményeket, akik a fiatal párt körbe vették, annál inkább.

- Hogy tehetted ezt velem? – halkított a hangján a férfi.

- Mit tettem? – tette a két kezét karba a nő.

- Hogy találkozhattál vele?

- Hiszen ő csak egy barát!

- Persze – a gúny csak úgy sütött a férfi hangjából – Egy barát, akivel múltatok van…

- Miért van az, hogy sohasem bízol bennem?

- Mert okot adsz rá!

- Azzal, hogy nyilvános helyen találkozok egy régi ismerőssel?

- Azzal, hogy nem mondtad el!

- Most már azt is tudod, hogy miért nem. És, hogy tisztázzuk, mi végeztünk. – nézett határozottan a férfi szemébe, csak ekkor vette észre annak elveszettségét a szemében – Sajnálom. – tette még hozzá. – De a féltékenységed mindig is közénk állna…

Végül a nő megfordult, és faképnél hagyta a magába roskadt férfit. A férfi egy ideig még nézte, ahogy szerelme távolodik, majd elindult az ellenkező irányba. Alig tett néhány lépést, amikor megakadt a szeme a földön heverő arany Rolexen. Lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye, majd felnézett, hátha lát valakit, aki kitartóan keresi elveszettnek hitt óráját. Nem talált senkit, így végül kézbe vette. Az óra remek állapotban volt, és a füléhez emelve arról is meggyőződhetett, hogy a másodpercmutató kitartóan kattogva méri az eltelt időt.

A gondolatra mélyet sóhajtott, és a múlton kezdett merengeni. Arra napra, amikor megismerte szerelmét, és a boldog együtt töltött évekre.

„Bárcsak…” – gondolta, miközben óvatosan végigsimított az óra üveglapján…

~ VÉGE ~

"Kibírhatatlan! - mondjuk. És kibírjuk.”

(Fodor Ákos)

Ugrás az első fejezethez...