- Ez nem lehet igaz. – ismételte magát már sokadjára
Beckett.
- Úgy tűnik, hogy mégis.
- Beszélnem kell az apámmal. – mondta határozottan és
felkapta a kabátját a székéről.
- Mi lesz Liz-zel? – kérdezte Castle.
Kate elgondolkodott. Először mindenképpen az apjával akart
beszélni.
- Ne mondj neki semmit. Sőt, ne mondj inkább senkinek
semmit, Castle!
***
K
|
ate fejében egyfolytában ugyanazok a kérdések ismétlődtek. „Miért titkolta előlem? Egyáltalán tud róla?”
Leállította a motort, közvetlenül a ház előtt, de még jó pár
pillanatig nem szállt ki. Próbálta összeszedni a gondolatait, de csak egyre
dühösebb lett. Becsapottnak és megbántottnak érezte magát, amiért ilyen sokáig
nem tudott arról, hogy van egy húga. Végre kinyitotta az ajtót, de a hangos
dudálásra, ami követte gyorsan visszahúzta azt. Ha most sarkig kicsapta volna,
valószínűleg leviszik a kocsi ajtaját.
Felsétált a lépcsőn és kopogott a bejárati ajtón. Jim néhány
pillanaton belül ajtót nyitott és nagyon megörült, hogy látja a lányát.
- Apa! – biccentett Kate.
- Katie! – tárta ki az ajtót. – Gyere be!
Bementek a nappaliba, de a nyomozó nem ült le.
- Mi történt, Katie? Mi a baj? – kérdezte a férfi, akinek
rögtön leesett, hogy valami nem stimmel.
Kate egy képet vett elő, amin az Eagles Hokicsapat volt. A
mai újságban voltak benne, a gyilkosság kapcsán. Az edzőről írtak és a csapat
eredményeiről, így búcsúzva vagy inkább tisztelegve. Felsorolták a
csapattagokat, akik közül Kate külön kiemelte Elizabeth McCarthy nevét.
Átnyújtotta az apjának, aki erre kérdőn nézett rá.
- Mi ez? – Jim maga felé fordította a lapot. – Te jó ég... –
felnézett a lányára, a nagyobbikra.
- Szóval tudsz róla! – jelentette ki Kate. Ebbe a három
szóba is annyi keserűség és csalódás tódult, hogy Jim csak lehajtotta a fejét.
– Hogy képzelted ezt, apa? Mégis, hogyan titkolhattad el, hogy van még egy
lányod?
- Ez nem egy olyan dolog... – kezdte a férfi, de lánya félbeszakította.
- „Dolog”? Akkor úgy voltál vele, hogy ő csak egy hiba, és
jobb róla megfelejtkezni?!
- Anyád is tudott róla.
- Persze! Könnyű anyára is hárítani úgy, hogy már nem lehet
megkérdezni róla! - Vádlón emelte fel mutatóujját Jim felé.- Ezek szerint,
akkor csak nekem hazudtatok! – Kate egyre idegesebb lett. – Nem is terveztétek,
hogy elmondjátok?!
- Ez ennél sokkal bonyolultabb, Kicsim! – lépett egyet a
lánya felé, de Kate inkább hátrált egy lépést.
- Bonyolult? Ennyit tudsz hozzáfűzni?
- Katie...
- És, ha már itt tartunk! Ismered őt egyáltalán? – Kate
felemelte a hangját. – Esetleg összejártál vele heti egy alkalommal, vagy csak úgy
magára hagytad?
- Nem ismertem. – Jim halkan szólalt meg. – Az anyja elment
a városból, még mielőtt megszületett volna. Évek múlva is csak egy Chicago-i
bankszámlát tudtam tőle kicsikarni. Amikor tudtam segítettem nekik.
- Ahh...mindjárt más! Jó apa módjára pénzelted. Ez minden.
- Ne légy igazságtalan Katie... - tett újra egy félénk lépést lánya felé.
- Ne... - nyújtotta ki a
kezét Kate, hogy megtartsa a távolságot. Minden önuralmára szüksége volt, hogy
nehogy olyat mondjon, amit utólag megbánhat. Így jobb híján inkább dühösen
ellépett az apja mellett - Tudod - fordult meg félúton, jobb belátása ellenére
- sajnálom azt a lányt, hogy te vagy az...
***
Beckett egy cseppet sem lett nyugodtabb azután sem, hogy
eljött Jim-től. Padlógázzal hajtott el apjától és egyenest visszament a
kapitányságra. A lift is lomhábbnak tűnt, mint eddig a mai nap folyamán. Az
ajtók nyílása után, kilépett és messzebb rögtön kiszúrta Espo-t és Kevin-t,
akik éppen Liz-t kísérték ki a kihallgatóból. „Igazolták az alibijét.” – nyugtázta Kate. – „Hálisten.” – Teljesen másképp gondolt már a lányra. Eszébe sem
jutott, hogy esetleg ő tehette, sőt, most már kizártnak gondolta, és nem csupán
azért, mert igazolódott az alibi.
A lány kezet fogott a két nyomozóval és a dzsekijét
szorongatva elindult a lift felé, pont Kate-el szembe.
- Viszlát, nyomozó! – mosolygott Liz.
Beckett azon gondolkodott, hogy mit kéne tennie. Hezitált,
hogy vajon mondja-e el itt és most az igazat, vagy csak köszönjön. „Abszurd.” – gondolta, de semmiképp nem
akarta hagyni, hogy a lány csak úgy kisétáljon.
- Várj, Beth! – a nyomozónak ez a megszólítás szaladt ki a
száján, mire az említett megfordult. – Liz.
- Merek én magával vitatkozni? – nevette el magát. – Így
senki nem szólít, de... – csak vállat vont. – Tudok még valamiben segíteni?
Kate csak bámult a lányra. Most vette csak észre a
hasonlóságot az apja és Elizabeth között. „Az
orruk teljesen egyforma, de még a szemük színe is.” Közben Beth még mindig
a válaszra várt, és kezdte furcsállni a nyomozó viselkedését.
- Sajnálom, hogy... – Kate a kihallgató felé intett -
...felhoztam a régi ügyed. De gyanúsított voltál, tudod...
- Rá se rántson, nyomozó! Menő volt!
Beckett egy névjegyet húzott elő a zsebéből.
- Ha bármi eszedbe jut...vagy csak segítségre lenne
szükséged... – nyújtotta át.
- Köszönöm, Beckett nyomozó!
- Kate! – nyújtotta most a kezét.
- Viszlát, Kate! Egy élmény volt a letartóztatás! – szúrta
oda Liz. – De ígérje meg, hogy legközelebb lőhetek egyet! – majd megfordult és
a lépcső felé indult.
Beckett még nézte, ahogy a lány eltűnik, majd elmosolyodott
az előbbi megjegyzésen.
Castle lépett a nyomozó mellé.
- Elmondtad neki?
Kate nem nézett Rick-re, csak lesütötte a szemeit. A férfi
egyből tudta a választ. Nem. „Nem mondta
el neki. Jaj Kate, nagy hibát követsz el...már megint.”
 |
| 5.fejezet ~ 02/22 |
