A
mentő bevitte Beckett-et a kórházba, hogy készítsenek pár tesztet. Castle
mindaddig ott volt mellette - a világért sem hagyta volna magára szerelmét –
amíg az orvos utasítására ki nem kellett mennie, hogy megvizsgálhassák a
nyomozót.
Rick
a folyosón tárcsázta Alexis számát.
-
Apa! – vette fel a lány már az első csörrenésre.
-
Szia Kicsim.
-
Jól vagy?! Beckett? Megtaláltátok?! Jól van? – záporoztak a kétségbeesett
kérdések.
-
Minden rendben. Ahhoz képest, ami történt, jól van. Fel akartalak hívni, hogy
megnyugodjatok, és ma nem megyek haza.
-
Rendben, persze.
-
Szeretlek, Kicsim.
-
Én is szeretlek, Apu.
Abban
a pillanatban nyílt az ajtó, amikor Castle letette a telefont. Az orvos lépett
ki, majd Kate, aki épp a kabátját vette felfelé.
-
Már el is engednek? – kérdezte döbbenten a férfi.
-
Beckett nyomozó saját felelősségére távozik. Úgy látszik maguknál ez a szokás.
– Az orvos szemrehányóan nézett Rick-re, majd Kate-hez fordult. – Igyon sok
folyadékot, szigorúan koffein- és energiamenteset! Amíg a szervezete
feldolgozza a bevitt drogot, éber lesz. Ez néhány óra csupán, de ha hányingert
vagy szédülést tapasztal, azonnal jöjjön vissza.
-
Köszönöm. – biccentett Kate, tudomásul véve az utasításokat.
-
Magának pedig ágynyugalomra lenne szüksége! – szólt újra Castle-nek a letolás.
-
Úgy lesz!
-
Nem mondom, hogy viszlát, mert az maguknál egyenlő az életveszélyes állapottal.
Minden jót! – és az orvos már tovább is sietett.
-
Nem értem mire célzott. – mosolyodott el az író. – Hazaviszlek!
-
Menjünk a kapitányságra! Neked meg majd szétszakad a mellkasod, így nem
vezethetsz.
Castle
nem panaszkodott, de az arcán látszott, hogy még mindig fáj a lövés helye, és
Kate elől aztán tényleg nem tudta titkolni.
-
Te talán igen? Drog hatása alatt vagy! – kontrázott.
-
Máris úgy veszekedtek, mint a házasok. – szólalt meg Lanie a hátuk mögül.
-
Nem veszekszünk! – vágták rá egyszerre. Egymásra néztek és elmosolyodtak.
-
Gyertek. – intett Lanie. – Elviszlek titeket!
A
liftben Kate átkarolta Castle-t, a férfi pedig viszonozta a gesztust. Mióta
megtalálták a nyomozónőt, azóta el sem engedik egymást. Valamilyen módon
egymáshoz érnek, hogy érezzék, biztosan ott van a másik felük.
Lanie
lépett ki először amikor kinyíltak a liftajtók, a páros követte őt de megtorpantak. Az
egész őrs egy emberként bámult rájuk és néma csend fogadta őket.
Abban
a pillanatban minden rendőrtiszt, FBI-os kolléga szalutálva fejezte ki
tiszteletét.
-
Ugyan. – jött hirtelen zavarba Kate. – Ez az ügy igazán nem érdemel ekkora...
-
Nem az ügy! – szólalt meg Esposito. – De az édesanyád igen.
-
És Montgomery kapitány. – szólalt meg egy idegen hang valahonnan hátulról.
-
Az összes, most halott rendőr, aki dolgozott az ügyön. – fejezte be Ryan.
-
És akik megoldották. Az apja, Castle! – szalutált most már a kapitány is –
Végül pedig maguk ketten. Igaza van, az ügy nem, de az emberek megérdemlik a
tiszteletet, Beckett nyomozó.
Elengedték
egymást Castle-el és némán megállva, végignéztek az embereken, akik velük
szemben álltak és tisztelegtek.
Kate
csak bólintani tudott, mert nem volt biztos benne, hogy meg tud szólalni. Egy
könny csordult le az arcán, és megfogadta magában, hogy ez az utolsó alkalom,
hogy az édesanyja ügye miatt peregjenek a könnyei.
Végül
pár perc néma – de mindent elmondó – tisztelgés után mindenki leengedte a kezét
és visszatért az eredeti elfoglaltságához. Feloszlott az összegyűlt kis csapat,
a kapitány a tőle megszokott szigorral utasított mindenki papírmunkára. Az
FBI-osok pakolni kezdtek az irodából.
Kate
belecsúsztatta a kezét Castle tenyerébe és összekulcsolták az ujjaikat. Shawn
ügynök állt meg előttük mosolyogva – de mielőtt Beckett köszönetet mondhatott
volna neki – belekezdett.
-
Én már két éve is megmondtam, hogy van valami maguk közt.
-
Akkor még kicsit elhamarkodott kijelentés volt, Shawn ügynök. – mosolyodott el
most már Kate is.
-
Maradjunk a Jordan-nél... És nem a kijelentés volt elhamarkodott! Maguk voltak
lemaradva!
Castle
egyetértően bólogatott, de hirtelen abbahagyta, amikor Kate ránézett és
összeráncolta a homlokát.
-
Köszönöm. Köszönök mindent. – fordult újra Shawn ügynökhöz.
-
Ugyan, ne nekem köszönje. – Castle-re nézett. – Az apja ötlete volt, hogy
valaki menjen a vészkijáraton át.
Rick
csak meredt maga elé. Most már inkább lelkiismeret furdalása volt az apja
miatt, hogy úgy lehordta. Végtére is – elkövetett egy hibát de – rendbe hozta
azzal, hogy megmentette Kate-et.
-
Megyek megkeresem. – és egy csókot nyomott kedvese homlokára.
-
Kapitány! – szólította meg Castle az éppen előtte elsiető Gates-t.
-
Mondja gyorsan, Castle! Egyfolytában csörög a telefon...
-
Nem látta az apám?
Még
Gates kapitány is meglepődött, hogy Rick „apám”-nak szólítja Rodgers-t.
-
Mr. Rodgers elment rögtön az akció után.
-
Értem. – vette tudomásul csalódottan az író – Köszönöm.
-
Menjenek haza, Castle! Ez parancs! – és ezzel ott is hagyta a férfit.
Itt hagyott! Megint! ... Mit
is vártam? – gondolta Rick
és csalódottan visszasétált Kate-hez.
-
Na? – kíváncsiskodott a nyomozó.
-
Elment.
-
Sajnálom, Rick. – simogatta meg az arcát. Ettől egy halvány mosoly jelent meg
az író arcán.
-
Menjünk haza! – és elindultak a lift felé, majd Beckett lakása volt a
következő cél.
Miközben
a liftre vártak Kate súgott valamit Castle fülébe:
-
Emlékszel? Egy éve azt mondtad nekem, hogy félek, mert nem tudom, ki leszek
anyám ügye nélkül.
-
Igen, emlékszem. – bólintott a férfi. Tisztán emlékszik arra a napra. Aznap
Kate az arcába vágta, hogy nincs közöttük semmi, másnap pedig lelőtték. De ez
már a múlt.
-
Tudom, ki vagyok nélküle. – Még közelebb hajolt a férfihez. – A tiéd.
