A kocsiban Kate és Rick hátul ültek. Az írónak a bal keze, a nyomozónak a jobb
keze volt a bilincsben. Kate kényelmetlenül érezte magát, hisz itt ez az ügy,
aminek ő a fő gyanúsítottja és most még Castle is közelebb van a kelleténél,
pedig hideg fejjel kellene gondolkodnia. Ami nem megy valami könnyen, ha
összebilincselve kell nyomozniuk a saját ártatlansága bizonyításának érdekében.
Castle telefonja megcsörrent.
- Szia, apu. – szólt bele feldobva a lánya.
- Hé, Kicsim. – mosolyodott el az író.
- Főzünk vacsorát a nagyival. Mikor érsz haza?
- Hát ... nem tudom. – felemelte a
megbilincselt kezét – Olyan lebilincselő ez az ügy...
- Akkor betesszük a részed a sütőbe.
- Köszönöm, Alexis. Szeretlek. – Erre a szóra
még Kate is felnézett.
- Én is. – és letették.
- Szóval mit tudunk még az ügyről, azon kívül,
hogy rám utal az összes bizonyíték? – szólt előre Beckett Barton ügynöknek.
- Azon kívül szinte semmit.
- Ez „remek”.
- Már azon sem lepődnék meg, ha feltűnne egy
szemtanú, aki látta magát. Ehhez már csak az hiányozna. – bosszankodott az
ügynök.
- Az lehetetlen. – szólt közbe határozottan
Castle.
- A belső ellenőrzésnél erény a szarkazmus és a
cinikus hozzáállás, Barton ügynök? – hajolt előre Kate.
Barton tétovázott a válasszal, majd egy
pillanatra levette a szemét az útról és Beckett-re nézett.
- Emlékszik? Nálam van a kulcs! – mosolyodott
el.
Kate lakásánál az ajtón keresztbe rendőrségi
szalag volt felragasztva, amit Barton egy mozdulattal eltűntetett. Bementek és
körbenéztek a nappaliban.
- Valami furcsa elsőre, Beckett? – kérdezte az
ügynök.
- Semmi.
- Nézzenek körül alaposan. Bármi lényeges
lehet.
Amíg Barton ügynök az ajtókat ellenőrizte, hátha
talál valamit, ami arra utal, hogy betörhettek, vagy csak feszegették a zárat,
addig Castle és Beckett végzett a fürdőszoba átnézésével és a hálószoba felé
vették az irányt.
- Ha tíz percnél többet töltenek bent, maguk után kell
mennem. – mosolyodott el sejtelmesen az ügynöknő.
- Jó munkához idő kell. – vágott vissza Rick.
- Jó munkához szakértők kellenének, Ronald.
- Richard.
- Castle. – vetett véget az eszmecserének
Beckett és behúzta Rick-et a hálószobába.
Körbejárták a szobát, de nem találtak semmi oda
nem illő dolgot. Beckett kezdte teljesen elveszíteni a hitét az üggyel
kapcsolatban. Megállt az ablaknál és komoly tekintettel bámult ki rajta. Castle csendben fürkészte a nyomozó arcát, aztán vette csak észre, hogy fogják
egymás kezét. „Mióta vagyunk így?” –
gondolta, de azért nem volt ellenére a dolog.
- Minden rendben lesz. – lépett szorosan Kate
mellé.
- Persze... Engem hűvösre tesznek, neked meg
már van új társjelölted. – mondta Beckett kislányos sértődöttséggel.
- Azt hiszem, nem ez a megfelelő alkalom, hogy
féltékeny legyél. – döbbent meg Rick. Ezt nem gondolná azok után, amin ketten
keresztül mentek.
- Kisebb gondom is nagyobb annál, Castle. –
vágta rá dühösen a nyomozó, majd mikor látta, hogy Castle még mindig felhúzott
szemöldökkel bámul rá, még hozzátette - ...és ha az vagyok?!
Castle szemmagasságba emelte a megbilincselt
kezüket és végre Kate-nek is leesett, hogy már egy jó ideje összekulcsolt
ujjakkal fogják egymás kezét. Az idilli pillanatot Barton ügynök szakította
félbe. Megjelent az ajtóban és ki tudja, mióta nézte a jelenetet.
- Pisilje körbe. – szólt oda Kate-nek – Rám
amúgy nem kell féltékenynek lennie. Nem bukom a kisfiúkra! – aztán megfordult
és elindult a konyhába, de még visszakiáltott: - Hogy tud ilyen ronda liliomot
tartani a konyhában, Beckett?
- Ez a nő egy... – kezdte dühösen Rick.
- ...egy zseni! – kapta fel a fejét Kate.
Fogta Rick-et és kirángatta magával a konyhába
Barton ügynök után.
- Allergiás vagyok rá! – bökött a virágokra.
- Ez igen sajnálatos... Óh... – az ügynöknek is
leesett végre, hogy mi a helyzet.
- Most akkor örülünk? – Castle tanácstalanul
nézett egyik nőről a másikra.
- Nem érti, ÍróMókus? Beckett valószínűleg nem
maga hozta a virágokat, hacsak nem önkínzó. Maga sem küldte neki, igaz? –
kérdezte Barton, közben már a telefonjáért nyúlt.
- Nem én. – vágta rá Rick.
- Hol van legközelebb virágbolt?
- Kétsaroknyira. – válaszolt most Kate.
- Oké. – ezután az ügynöknő már a telefonba
beszélt. – „A tizenharmadik és tizenhetedik utca közötti virágboltok biztonsági
kameráinak felvételeit kérem a kapitányságra. Amelyiknek nincs, oda küldjenek
járőröket, akik kérdezzék ki a tulajt, vett-e valaki mindössze három szál fehér
liliomot hétfőn!” – hadarta, majd letette a telefont.
- Ha el is kapjuk, hogyan bizonyítjuk rá? –
dobta be a kérdést Rick, megelőzve ezzel Kate-et, aki szintén ezt akarta
kérdezni.
- Majd megpuhítjuk. – Barton elindult az ajtó
felé. Ideje visszamenniük az őrsre.
Barton ügynök bevetette magát egy irodába pár
kollégával együtt, akik a biztonsági felvételeket vizsgálták. Mondván, felesleges ott téblábolniuk, elküldte Castle-t és Beckett-et, hogy nézzék át a
helyszínen készült fotókat.
- Semmi különöset nem látok a képeken, Castle.
- Csak olyan, mint egy gyilkossági helyszín. –
dobta félre az aktát Rick – Gyere, igyunk egy kávét. – állt fel a megszokott
székéből.
Öt perc múlva már fel is csapott a forró gőz a
kávégépből. Mindketten komolyan álltak egymás mellett. Rick gondolta oldja egy
kicsit a hangulatot. Belekortyolt a kávéba és elváltoztatott hangon utánozta
Barton ügynököt:
- „Oh Ronald, maga olyan, mint a világűr. Sötét
és...” – de Rick be sem tudta fejezni, mert Kate kifújta a kávéját és nevetve közbevágott.
- Castle! – szólt rá de nem tudta abbahagyni a
nevetést.
Taylor Barton jelent meg az ajtóban felhúzott
szemöldökkel. Nem mondott semmit, csak figyelte a kuncogó párost. Végül Kate
erőltetett magára komoly arcot és megkérdezte:
- Most már szabadok vagyunk? – és felemelte a
kezeiket.
- Viccel?! – az ügynök Kate-hez beszélt de Castle-re mutatott – Olyan hanggal van, hogy jobb, mintha kolompot akasztanék a nyakába,
Beckett. Egyébként találtunk valamit. Ha végeztek, jöjjenek az irodába!
Barton elsietett vissza, az iroda felé. Kate és Rick még egyszer egymásra mosolyogtak aztán elindultak az ügynöknő után.