"...már
nem kell együtt dolgoznunk...tudod,
hogy érzek irántad...hallottad,
hogy mit mondtam...elmegyek...elmegyek...elmegyek" – Ezek a gondolatok cikáztak felváltva Kate fejében, miközben a kórház fehér
folyosóján járkált fel s alá. Sírni tudott volna a fájdalomtól, ami a szívét nyomta
most, de ezt elnyomta egy másik, sokkal rosszabb érzés: a düh. Végtelen dühöt
érez az iránt, aki leadta a lövést, de főleg saját maga iránt, hogy
elvesztegette az időt. Elvesztegette, és lehet, hogy most már nem is lesz
alkalma elmondania Castle-nek, szereti. Úgy, ahogy eddig senkit. Aztán újra jött a felismerés, hogy talán most veszíti el, ezt az embert és a gondolatra kapkodni
kezdte a levegőt. Kate idegesen tekintett az órájára. Esposito már értesítette
Martha-t, Alexis-ért pedig elment. Mit érezhetnek, gondolta, hiszen ők rábízták
a legfontosabb férfit az életükből. A nyomozó megdörzsölte az arcát, de ekkor rápillantott a kezére és elborzasztotta a látvány, hogy Castle vére még a körme
alatt volt, sőt ahogy végignézett magán, az ingjén is volt belőle. Végül a
kosztümkabátját - amit időközben ledobott egy kórházi székre - most visszavette és összegombolta, hiszen nem állhat Alexis és Martha elé ruháján az ő vérével.
A
folyosó végén Esposito jelent meg, rögtön utána Lanie kézen fogva Alexissel. Messziről
látszott, hogy a lány válla rázkódik a sírástól. Kate felkészült, hogy Alexis
joggal fogja őt hibáztatni, mielőtt odaértek volna hozzá, nagy levegőt vett és
lenyelte a könnyeit.
- Alexis én... – kezdte, mire a lány körbefonta
Kate derekát és szívszaggatóan zokogni kezdett. - ...annyira sajnálom! – és már
ő sem bírta tovább visszatartani a könnyeket. Lanie odalépett és bíztatón
megszorította a kezét.
Így álltak, amikor Martha is odaért otthonról. Nem
sírt, de egész testében remegett, arcán látszott az ijedtség.
- Mi történt a fiammal? – és hosszan Beckett-re nézett.
Kate elengedte Alexis-t és elmesélte, hogy mi
történt, mire Martha egy székre rogyott és csak bámult maga elé.
Borzalmasan lassan és csendben teltek a percek,
amik végül egy órává nyúltak. Esposito eközben visszament a kapitányságra,
hátha megtud valamit a lövésről. Alexis Martha vállára dőlve ült, még
mindig folytak a könnyei, de most már hang nélkül. Kate a falnak támaszkodva
állt, nem bírt nyugton ülni, úgyhogy inkább meg sem próbálkozott vele.
Több mint egy óra után végre nyílt az ajtó és az
orvos gondterhes arccal húzta le a műtőssapkát a fejéről. Szinte ezzel egy
időben pattantak fel Martha-ék, és lökte el magát a faltól Kate. Ugyanaz a
kérdés fogalmazódott meg bennük.
- Életben van. – Erre mindenki válla megkönnyebbülten
leereszkedett. – De újra kellett élesztenünk és a golyó a tüdőt érte, így
egyelőre nem lélegzik önállóan.
- Micsoda? Ez mit jelent? – lépett előre Alexis.
- Azt, hogy gép nélkül nem élne. – Az orvos
biccentett, majd megfordult és visszament azon az ajtón, ahonnan kijött.
Kate besokallt. El kell innen mozdulnia, különben összezuhan. Megfordult, hogy lemenjen egy
kávéért. Ez jó indoknak tűnt, de természetesen arról is Castle jutott eszébe, nem is tudott most másra
gondolni. Mielőtt elért volna az automatáig Esposito intett neki már
messziről.
- Bevittünk valakit! Kell egy fuvar?
- Micsoda? Máris? – kérdezte döbbenten Kate. De már
az ajtó felé siettek, nem is volt kérdés, hogy megy-e.
- Egy pasas fegyverrel és priusszal. Szerinted?
Meghagytuk neked, hogy te beszélj vele először.
- Milyen jól tettétek. – bólintott Beckett. Semmi
jóra nem számíthat a szemétláda, gondolta.
Fél órán belül már a kihallgatóban ültek. Gates
Kapitány semmi szín alatt nem engedte, hogy Beckett nyomozó egyedül legyen
jelen a kihallgatáson, így Esposito szintén bent van.
Egy viszonylag alacsony, negyvenes éveiben járó, bajszos hapsi foglalt
helyet velük szemben. Bolti lopás, nyolc napon túl gyógyuló testi sértés,
gyilkossági kísérlet. Helyben vagyunk, gondolta Beckett.
- Nos, Mr. Kinsey. Gondolta ma felteszi a pontot az
i-re? Befejezi ezt a szép listát?
- Mi van?
- Rossz embert választott.
- Nem tudom, miről beszél.
- Tudja... – Beckett nyomozó az asztalra támaszkodott és
lassan felemelkedett a székéről - ...úgy unom, hogy mindenki ezzel jön.
- Mit csinált ma délelőtt tíz órakor? – vágott
közbe Esposito.
- Reggeliztem.
- Maga szórakozik velünk? – tárta szét a kezeit
Kate. – A kezében volt a fegyver!
- Kukáztam. – vágta rá felháborodva a férfi.
- Milyen idióta kezdő dobna a szemétbe egy távcsöves
puskát? – szólt közbe újra Espo.
Kate erre felkapta a fejét. Eszébe jutott, hogy még nem látta a fegyvert.
- Olyan, mint az?
Társa bólintott és odanyújtotta a képet. Csak
színre nem egyezik azzal, amelyikkel Kate-et is meglőtték.
- Felbérelte magát valaki? – Beckett távolabb
lépett a férfitől.
Semmi válasz.
- Nem kérdezem meg még egyszer!
- Jól van. – Kate-re vigyorog – De szögezzük le,
hogy nem én lőttem le a pasast, azt sem tudom ki az. Nekem az volt a feladatom,
hogy a fegyver magánál kössön ki.
- Honnan jött a feladat?
- Fogalmam sincs.
- Hát persze, hogy nincs. – bólogatott idegesen
Beckett.
- Tényleg nincs! Tegnap egy eldobható telefont találtam a
posta közt, ami egy óra múlva csörgött is. Megadták a helyet és az időt, azt
mondták, hogy mutatkozzak valahol a fegyverrel. Ennyi.
- Akkor biztos megvan még az a telefon, igaz?!
Kinsey egy egyszerű készüléket húzott ki a zsebéből
és letette az asztalra.
- Mehetek? – kérdezte. Majd újból megeresztett egy
vigyort a nyomozók felé.
- Tudod mit szeretnék. – Beckett odanyújtotta
Esposito-nak a telefont, miután bezáródott utánuk a kihallgató ajtaja. – A fegyveren volt valami?
- Semmi, csak Kinsey ujjlenyomatai.
- Helyszín?
- Tiszta. Beckett! A fegyveren kívül semmink sincs.
Kate éppen egy nem túl kedves választ akart erre
adni, de valaki közbe szólt, mire mindketten megpördültek.
- Talán mégis. – Alexis állt a nyomozókkal szemben.
Kate a legrosszabbra gondolt, már kérdezni akarta, mikor a lány újra megszólalt.
– Egyszerre egy ember lehet bent, a nagyi bent van, én pedig el akartam hozni
ezeket. – Egy hátizsákot rakott a székre és elkezdte kipakolni. Akták,
fényképek, számlakivonatok tömkelege. Néhány tárgyi bizonyíték, jegyzetek, egy
adathordozó.
Kate megdöbbent a felismeréstől.
- Ez...
- Édesanyád gyilkossági ügye. Csak ezért
tehették. Ennek segítenie kell, úgyhogy el kellett hoznom. – Alexis nagyot
nyelt, a sírással küszködött. – És itt van még ez is. – Egy telefont nyújtott a
nyomozónak. – Egy férfi rendszeresen hívta ezen a telefonon, talán az üggyel
kapcsolatban. Ezt nem tudom.
- Te jó ég. – Kate az asztalra ejtette a mobilt. –
Végig ezen dolgozott.
- Szüksége van rád. Jobban, mint bármikor. - felelte Alexis, mit sem törődve a nyomozó előző megállapításával.
Ez már tényleg sok, hiába próbált erős lenni, de
így is hatalmas gombóc lett Kate torkában.
- Nemsokára megyek. – bólintott és Alexis-t
kikerülve a kihallgató melletti megfigyelőszobába ment.
Ez egyre elviselhetetlenebb, gondolta. Leguggolt és
a falnak támasztotta a hátát. Nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, sem a
mérhetetlen fájdalmat, ami most van benne az anyja ügye, és Castle miatt. A kettő
külön-külön is megőrjíti, de így, hogy összefutnak a szálak, még rosszabb.
Főleg, hogy a közös pont ő maga.
Most kell elengednie magát. Most amíg bele nem vág,
mert ha közben inog meg, akkor felülkerekedik rajta ez az ügy. Úgy, ahogy egyszer már
megtette.
Most kell sírnia, hogy Castle mellett erős legyen,
hiszen szüksége van rá. Alexis-nek igaza van. Most mindennél jobban szüksége van rá.
Gyerünk, Kate Beckett! – gondolta magában. Felállt,
megtörölte az arcát, bár tudta, hogy úgyis látszik rajta, hogy sírt.
Nyílt a megfigyelőszoba ajtaja, Alexis már
elment. Kate az asztalához ment, hogy összepakolja a szétcsúszott
papírhalmokat. Ide-oda tologatta őket, majd megrázta a fejét - hitetlenkedve - hogy Castle-nek ennyire fontos volt ez az ügy, hogy mennyi dologra rájött időközben amire ő maga nem,
és, hogy még így is, hogy nincs itt, mennyit segít neki. „Köszönöm.” – suttogta
halkan, és ekkor kezébe akadt valami, ami inkább füzet féle, mint rendőrségi holmi.
Kihúzta a papírok alól és fellapozta. Kétséget kizáróan felismerte a
kézírást. Csak egyetlen szó volt az első oldalon:
„Mindig.”
