Késő délután van már, még csak pár óra telt el
azután, hogy társát a szeme láttára lőtték mellkason, mégis mintha már egy hete
nem beszélt volna vele. Beckett hazament mielőtt a kórházba indult volna.
Átöltözött, majd felcipelte az Alexis-től kapott aktákat. A kapitányságon
mégsem hagyhatta ezeket Gates miatt, így a konyhaasztalon sorakoztak. Ha
hazaér, este az lesz az első dolga, hogy átnézi őket, gondolta Kate, a
rejtélyes telefont pedig a farmerkabátja felső zsebébe csúsztatta. Úgy döntött,
mindig nála lesz, hátha a férfi újra beszélni akar majd Castle-el.
Nem pont a kórház előtt parkolt le kocsijával, hogy
még kiszellőztethesse a fejét egy sétával, mielőtt bemegy Rick-hez.
Ez a rövid séta arra volt jó, hogy a nyomozó
lélekben felkészüljön, milyen látvány fogadja majd. A pultnál megkérdezte,
merre találja Richard Castle-t, útbaigazítás helyett egy kísérőt kapott. Egy
alacsony, szőke nővérke kísérte fel az intenzív osztályra, majd az ajtónál
megkérte, hogy ne maradjon sokáig. Kate csak bólintott, megvárta, amíg a nővér
elsiet, végül határozottan lenyomta az ajtókilincset.
Nem, erre nem volt felkészülve. Kate szemében
rögtön összegyűltek a könnyek, de minden erejével azon volt, hogy visszatartsa
őket, hiszen megígérte magának. Az érzés - ami most belőle is próbált kitörni –
pontosan olyan, mint amikor a szerelmes nő megpillantja a szeretett férfit,
akibe életet csak a mellette zúgó gép visz. Ez zökkentette ki végre Kate-et. Az
EKG-monitor egyenletes pityegése és a lélegeztető morajlása. Sosem gondolt rá,
hogy Castle-t egyszer így kell látnia. A mindig valami poént elsütő, mosolygós
férfi most fal fehéren feküdt egy kórházi ágyban. Beckett kifújta a levegőt -
amit talán azóta tartott bent, mióta belépett a korterembe – aztán leült az
ágy mellé rakott székre.
- Castle. – suttogta, mintha attól félne, hogy felébreszti.
Hosszú percekig csak hallgatott, azon gondolkodott
mit mondhatna most, hogy hallja-e őt egyáltalán. Eszébe jutott valami.
- Képzeld. Üzenetem van neked. – nyelt egyet – Espo azt
mondta, adjam át, hogy még lógsz neki egy fogadással. Nem értem miken tudtok
ennyit fogadni. – mosolyodott el Kate. – Ryan-nel nem beszéltem, mert egész nap
a főiskolások ügyén dolgozott de Espo szerint ő is ugyanezt üzeni. Viszont
Gates Kapitány is visszavár. Szóval nem érdekel, hogy csinálod, de vissza kell
jönnöd.
Beckett nyomozó Castle keze alá csúsztatta a kezét
és összekulcsolta az ujjaikat. Várt valamire. Mint az amerikai filmekben szokás
ilyenkor; egy jel, egy apró mozdulat vagy egy gyenge szorítás, jelezve, hogy
hallotta, amit mondott. De nem, a való életben ilyen talán nincs is.
Kate
lassan felállt majd az órájával kezdett el matatni. Levette, és felrakta Castle
csuklójára. Ez nem lett volna lehetséges, ha az óra nem amúgy is férfi karóra
lenne.
- Visszakérem majd.
Közelebb lépett és az arcát Castle arcához tette - így állt pár pillanatig - majd alig érthető, elfojtott hangon megszólalt. „Szeretlek.”
Az elkövetkezendő három hétben, Kate minden egyes
nap bement Rick-hez és a kezét szorítva várt. Minden egyes nap várta, hogy kap
egy apró jelet, minden nap elmondta neki, hogy szereti. De semmi válasz.
A harmadik hét közepén, fáradtan lépkedett fel a
lakásához vezető lépcsőn. A nyomozó tudta, ha beér, ugyanaz az lesz a
programja, mint az eddigi estéken, mióta meglőtték Castle-t. Megmikróz egy
előre dobozolt, olcsó, mirelit kaját, vesz egy gyors zuhanyt, majd újból
átolvas minden meglévő aktát anyja ügyében, sőt, azokat most már összefésülve
tanulmányozza Castle lelövésének ügyével.
- Lanie? – pillant az ajtaja előtt álló nőre.
- Végre, drágám! Felőled ide is kövülhetnék.
- Mit keresel itt ilyenkor? – tette fel a nem
túlzottan kedves kérdést Kate.
- Köszönöm. Jöttem, hogy felrázzalak. – Nyílik az
ajtó és bemennek.
- Ne haragudj. – kapott észbe a nyomozó – Gyere be! Jelenleg csak hellyel tudlak kínálni.
Kate az üres gyorskajás
dobozokat pakolta össze és vitte ki a konyhába.
- Pár válasszal azért szolgálhatsz. Mégis mit
művelsz?! – tárta szét a kezeit Lanie.
- Kicsit összerámolok...
- Nem így értettem. Magaddal mit művelsz!?
- Tessék?
- Lelőttek téged, lelőtték Castle-t, édesanyádat
meggyilkolták. És ez mind itt van szétterítve a lakásodban, Kate! – Lanie
körbefordult a nappaliban, és hol a földre, hol a falra nézett. Mindent szó
szerint ezek az ügyek borítottak.
- Nem vihetem a kapitányságra. Itt kell megoldanom valahogy.
– és újra belefogott a pakolásba.
- De nem kell egyedül.
Kate csak pakolt tovább.
- Castle ugyanezt csinálta. – erre sem reagált. –
Tudod, Alexis sokat mesélt azokról a szabadnapokról, amikor Espo és Kevin
Castle-nél dekkoltak, és az ügyeden dolgoztak. Érted a különbséget ugye, Kate?
Beckett lerakta a dobozokat és leült.
- Nincs miért büntetned magad, főleg nem ezzel.
- De helyettem, nem oldhatja meg senki. Tartozom ezzel
anyámnak és most már Castle-nek is.
- Jelenleg csak magadnak tartozol. Gyere, pakoljunk
össze. – Lanie felhúzta barátnőjét és a konyha felé intett.
Az első percek csendben teltek el, hol üvegek
koccantak össze, hol kuka teteje csapódott, végül nekiálltak mosogatni. Lanie
törte meg a csendet, azzal, hogy elkezdte mesélni amiket Alexis-től hallott.
Szó volt fogadásokról, éjszakai pizzázásokról, egymás csépléséről, elméletek gyártásáról és mindenről,
amit a három férfi elkövetett, mikor Kate feküdt kórházban. A pakolni való már
rég elfogyott, amikor Kate azon kapta magát, hogy nevet. Őszintén csillogó
szemmel nézett a barátnőjére és hatalmasat sóhajtott.
- Köszönöm.
- Ne köszönj semmit! – tartotta fel a kezeit
megadón Dr. Parish. – Még nem végeztünk. Ezeket még be kell dobozolni. – mutatott
körbe a lakáson, az ügy irataira célozva.
- Azok maradnak, Lanie. Többször nem teszem félre.
- Azt mondtam, tedd őket dobozba, nem azt, hogy
rakd félre. – sietve az órájára pillantott. – Már várnak minket!
- Tessék? Kik? – húzta össze a szemöldökét Kate.
- A csapatod, Kate. A Barátaid. Esposito már egy
órája csörget, kisanyám. Szerencsére lenémítottam.
Ezen mindketten elmosolyodtak. Pillanatok alatt
letépkedték a falról és felkapkodták a földről a papírhalmokat. Aminek nem
találtak helyet a dobozban, azt kézbe fogták.
- Kihez megyünk? Hozzád? – nézett fel a nyomozó a
kulcsa után kutakodva.
- Castle-höz.
- A kórházba?!
- A lakására!
Kate már éppen ellenkezett volna de megcsörrent egy mobil. Mindketten letették, ami a
kezükben volt.
- Az enyém le van némítva. – szólt Lanie.
Kate végigtapogatta a zsebeit, majd beletúrt a
táskájába. A telefon kijelzőjén megjelent a hívó neve: Alexis.
- Igen? – szólt bele sietve.
...
- Most? Ez biztos?
...
- Rendben. – ezzel letette.
- Mi történt? – kérdezte rögtön Lanie.
- Castle gépek nélkül lélegzik. – felelte
megkönnyebbült mosollyal az arcán.
- Mondtam én, hogy elpusztíthatatlan.
Kate bólintott.
- Menjünk be.
Már éppen a csomagokért nyúltak, amikor újra megcsörrent egy telefon. De most Kate mobilja a kezében volt, sötét kijelzővel.
Ekkor döbbent rá, hogy teljesen megfeledkezett, arról a rejtélyes mobilról,
amit még két hete Alexis adott neki. A tárgyi bizonyítékok dobozában kezdett
turkálni. „Ne tedd le. Le ne tedd.” – mondogatta magában. A kezébe akadt végre
és gondolkodás nélkül megnyomta a zöld gombot.
- Halló?
Pillanatnyi hatásszünet után megszólalt egy
férfihang.
- Kate Beckett?! – Az ismeretlen hangja nyugodt
maradt, pedig nyilvánvalóan nem rá számított.
- Ki maga? – szegezte neki a kérdést Kate.
- Mi történt, Beckett nyomozó?
Rögtön világosan látszott mindkét fél számára, hogy ebből nem
lesz kérdezz-felelek. A kérdések lógnak a levegőben, de válaszok sehol.
Végül Kate engedett.
- Meglőtték. Találkoznom kell magával.
- Keresni fogom. – és ezzel letette.
Lanie és Kate még összenézett, mielőtt kimentek az
ajtón, ezzel nyugtázva, hogy később megbeszélik, amikor már mindenki ott lesz.
Bepakoltak a kocsi csomagtartójába és a kórház felé vették az irányt.
