Fallen - 4.fejezet

Ezt a fejezetet az elejétől a végéig Szilvinek ajánlom. Annyit dicsért, annyit érdeklődött, amit nem tudok elégszer megköszönni, Neki & mindenkinek. 

Remélem megérte várni rá! :)

A kórház liftjében Lanie visszahívta Esposito-t, hogy tájékoztassa a fejleményekről. Hosszas várakozás után a férfi végre felvette a telefont:

- Egy jó ideje próbállak elérni.

- Nem próbálkoztál eléggé. – feleli közönyösen a nő.

- A telefonról beszélek.

- Én is.

- A lényeget! – vágja rá Espo. – Hol vagytok már?

- A kórházban vagyunk, ha végeztünk, megyünk, ahogy megbeszéltük.

- Rendben.

- Rendben, szia. – és ezzel le is letették.

Kate csak csendben figyelte a telefonos évődést. Lanie és Esposito olyanok, mint a sértődött óvodások. Mintha előírásszerűen veszekedniük és duzzogniuk kéne, addig a pillanatig, míg végül megbánják az egészet és inkább egymásra sem néznek. Viszont a nyomozó igazán értékeli, hogy miatta és Castle miatt most mégis együtt szervezkednek. Ez igazán sokat jelent most neki.

A kórteremhez közeledve látták, hogy Alexis és Martha az orvossal beszélnek. Kate-nek eszébe jutott, hogy ő is kérdezni szeretett volna valamit. Mikor odaértek Beckett bíztatóan megszorította Alexis kezét, és biccentve köszönt Martha-nak. Lanie-vel együtt megpróbálták felvenni a beszélgetés menetét.

- Egyenlőre ne várjanak sokat, rengeteg fájdalomcsillapítót kapott. Nem valószínű, hogy teljesen magánál lesz...

- Emlékszik majd valamire? – kérdezte hirtelen Kate. – Tudja, beszéltem hozzá.

- Nos, talán arra, amiket ma mondtak neki, vagy ha volt valami, amiről mindig beszélt. Sokan írják a felébredést, annak a számlájára, hogy a hozzátartozók folyton azt ismételgetik a beteg mellett, hogy fel kell kelnie. Valószínűleg csak ezek maradnak meg bennük. Nem tudni biztosan.

- Mind bemehetünk? – szólt közbe Alexis.

- Természetesen. De csak egyenként, maximum öt-tíz percre. – Az orvos szigorúan bólintott, majd elsietett.

Mindenki összenézett, hogy ki menjen be elsőnek. Kate még mindig Alexis kezét szorította, aki ránézett és végül megszólalt.

- Menj te, Kate!

- Mi? – döbbent le a nyomozó. – Nem, dehogy. Menjetek csak, hiszen ti vagytok a családja.

- Ez igaz, Drágám. De ismerem a fiamat, és mind ezt szeretnénk.

Beckett biztos volt benne, hogy Martha-ék is alig várják, hogy lássák Castle-t, vagy, hogy egy szót is válthassanak végre vele, mégis végtelenül örült, hogy így döntöttek.

- Rendben. Megyek.

Az elmúlt három hétben már rutinmozdulattá vált Kate számára, hogy a kórterem ajtaját nyitotta és zárta, most mégis - mintha először menne be – félelemmel nyomta le a kilincset.

Castle ágyának támláját megemelték, a lélegeztető eltűnt, már csak az EKG csipogása maradt. Sokkal jobb színben volt és úgy tűnt éppen alszik. Kate lassan leült mellé a székre és a kezét - jól megszokott mozdulattal - a férfi tenyerébe csúsztatta.

- Kate. – Castle halkan és erőtlenül szólalt meg. Bágyadtan nézett fel a mellette ülő nőre.

- Szia. – mosolygott rá a nyomozó.

Rick szeme lecsukódott, Kate pedig nem akarta erőltetni a beszédet, hadd pihenjen most, így hát csak ült mellette pár percig és a kezét simogatta.

- Hallottalak... – kezdte Castle suttogva, mikor újra feleszmélt.

Venni akart egy nagy levegőt, de ez nem olyan könnyű, mint általában, egy mellkason lövés után.

- Hé, sssh! Ne beszélj, csak aludj nyugodtan.

- Azt mondtad, szeretsz. – Rick most kissé éberebbnek tűnt. – Emlékszem.

Kate felállt és végigsimított az arcán.

- Annyira sajnálom. Annyira nagyon sajnálom.

- Mit? – nyögte egy félmosoly kíséretében, hiszen nem értette, hogy Kate Beckett miért kér bocsánatot tőle.

- Hogy nem mondtam már hamarabb. – Kate hangja elcsuklott. – És, hogy miattam történt mindez...ez az egész...

- Nem. – ingatta a fejét Castle, és megemelte a kezét, jelezve, hogy hajoljon hozzá közelebb. – Ha tudtam volna, hogy ez a vége... – kifújta magát, fárasztó még hosszabban beszélnie - ...hamarabb bevállalok egy golyót.

Kate azonnal elmosolyodott, csak Castle képes egy ilyen komoly helyzetben is valami ócska poénnal jönni.

- Most pihenj. – A homlokát a férfiéhez tette. – Szeretlek.

Beckett nyomozó válláról mintha egyszerre egy száz tonnás szikla robbant volna le, csak ennek az egy szónak a kimondásával. Így, hogy már oly sokszor kimondta és Castle is biztosan tudja, - hogyan érez iránta - végtelen megkönnyebbülés és boldogság töltötte el.

Amikor Kate kijött az ajtón, Lanie lépett közelebb, és megtorpant.

- Valaki más ment be ezen az ajtón. – mondta mosolyogva, majd elkomolyodott. – Mennünk kell.

- Tudtatok beszélni, drágám? – lépett mellé Martha, aki mögött Alexis sietett be az apjához.

- Igen, Martha. Köszönöm.

- Nekem? Ugyan mit?

- Mindent. – és megölelték egymást.

- Kate! Javi hívott, hogy egy férfi vár a kapitányságon. – siettette az indulást Lanie.

Kate még búcsúzásképp még egyszer megöleli Martha-t és egyeztetik, hogy náluk – Castle-nél - találkoznak.

A két nő szapora léptekkel hagyta el a kórházat.

- Az a pasas lesz, a telefonos. – jelentette ki Beckett.

- Remélem Gates-szel még nem futott össze. Hogy mehetett a kapitányságra? – a kocsiajtók egyszerre csapódtak be, miután beszálltak.

- Bizalmat akar, Lanie. A mi terepünkre jön, hogy bizonyítsa, ő is jófiú.

- Akkor bízhatunk benne? – húzta össze a szemöldökét.

- Ellenkezőleg. Engem ezzel csak arról biztosít, hogy egyáltalán nem is tart tőlem. Sőt!

- Kisanyám, mit mondott neked Castle? – vigyorodott el Lanie.

- Miért?

- Szárnyakat kaptál.

Kate válaszképp sejtelmesen elhúzta a szája szélét. Mintha csak ez kellett volna neki, hogy újra meglegyen benne a kellő mértékű elszántság.

Bekövetkezett, amitől a legjobban tartottak. Gates kapitány összefutott a férfival, aki Beckett nyomozóra várt. Mi több, nem csak összefutottak, de amikor a nyomozó az asztala felé sietett, Gates éppen a férfival beszélgetett. Vége, ennyi volt, gondolta. Lebuktak.

- Áh Beckett nyomozó! – intett felé a felettese – Jó, hogy jön.

Kate közelebb lépkedett, de nem tudta, mit mondhatna.

- Most az egyszer elnézem, mert árnyéka volt önmagának az elmúlt hetekben. De! Tudja, hogy a családi ügyeket otthon kell intéznie.

- Családi ügyek?! – a férfira nézett.

- Nem ezért jött a nagybátyja? – nézett rá rosszallón a kapitány. Kate pedig nem vette le a szemét a titokzatos férfiról, aki nem a nagybátyja. Neki nincs is.

- De igen, nagyon kétségbeesett volt a hangja a telefonba. – szólalt meg végre az idegen.

- Nos, akkor megyek. Még sok dolgom van. Örültem a találkozásnak. – köszönt el Gates mindkettejüktől majd bezárkózott az irodájába.

- Nem elég, hogy bejött ide, de még egy magas rendű tisztet is átver? Ki a fene maga? – állt neki a pasasnak Kate.

- Szerencsére nem a nagybátyja. – vetette oda gúnyosan – És azért ide jöttem, hogy lássa, nem akarom bántani.

- Köszönöm a mérhetetlen rokonszenvét, de térjünk a lényegre.

- Rendben. – egy aktát nyújtott a nyomozónak – Ezek azok a dolgok, amiket azóta szereztem, hogy a barátjával találkoztam. Hogy van?

- Életben. És ha rajtam múlik ez így is marad. – hadarta halkan.

- Mennyire egy nótát fújnak. Ő is ezzel jött.

- Árulja már el, hogy ki maga, és talán beszélhetünk némi bizalomról.

- Maradjunk abba, hogy egy közös ismerős, mondjuk Smith, ha úgy tetszik. A telefont pedig tartsa magánál! Még beszélünk. – biccentett Smith és elsietett.

Lanie a liftnél várt, amikor elment mellette a férfi, aki biccentett neki majd az arca eltűnt a liftajtók mögött.

- A hideg kirázott ettől az alaktól. – Lanie a liftajtókat bámulta.

- Engem is. De ő az egyetlen, aki most előre vihet minket.

- Beckett! – szólt Esposito a hátuk mögül.

- Hé Espo, mit csinálsz még itt?

- Csinálok pár képet a fegyverekről. – aztán halkabbra vette a figurát, nehogy valaki meghallja. – Magunknak. Velem tartasz?

Kate a barátnőjére pillantott, aki bólintott, hogy menjen csak.

- Megyek.

Most látja először együtt a két fegyvert. Az egyikkel őt lőtték mellkason, a másikkal a férfit, akit szeret. Ránézésre teljesen ugyanolyanok, csak a legújabb darab koromfekete színű.

Esposito egy nagy vakus fényképezővel, minden lehetséges szögből készítetett képet róluk, külön-külön és együtt is.

- Most határozottabbnak tűnsz, mint mikor a múltkor itt voltunk. – törte meg a csendet Espo.

- Most már tudom, hogy használjam fel a félelmet, amit okoztak. – Kate mereven bámult a fegyverekre.

- Dühvé változtatod?

- Nem. Erőt merítek belőle. – Kate felnézett. A társa szavak nélkül tudta, hogy most tőle idéz, hiszen amikor legutóbb itt álltak, azt mondta neki: „Tedd az erősségeddé, hiszen a részed. Használd!” Esposito felemelte a fekete távcsövest és Kate kezébe adta, aki minden hezitálás nélkül elvette és a tust a vállához nyomta. Belenézett a célkeresztbe.

- Elcsórhatom, ha ezzel szeretnéd kinyírni a szemetet. – ajánlotta Esposito.

Beckett visszatette a helyére a fegyvert.

- Én meg nem húzom ezt a ravaszt. Legszívesebben a sajátommal tenném, szemtől szemben. – felelte. Barátja nem válaszolt, érezte, hogy nem kell erre felelnie semmit.

- Menjünk, mert Lanie dühös lesz.

- Azt hittem szeretsz vele csatázni. – Kate elmosolyodott.

- Inkább egy kommandós akció Afganisztánban, mint egy csata vele. – rázta a fejét Javi. – Na, én meg azt hittem, hogy szereted Castle-t, és lám, nem tévedtem. Lassan megszokom, hogy mindig igazam van.

Bezáródott a fegyverraktár ajtaja mögöttünk, Lanie indult el eléjük, dühösen méregetve Espositot.

- Ott a pont, Javi. – és Kate mosolyogva vállon veregette.