If Only - II.

Beckett a lift csengetésére és az ajtók nyílására kapta fel a fejét. A lift oldalának támaszkodva eszmélt és első gondolata, az volt, hogy került oda, amikor az ágyában aludt el tegnap este. Ellökte magát a fogódzkodótól és kilépett a liftből, úgy gondolta, hogy teljesen elkalandozhatott a tegnap este történtek miatt. Az asztala felé nézett és hiába sejtette, hogy nem fogja ott látni a férfit, azért még reménykedett, hátha mégis. De nem, Castle-nek híre hamva sem volt az őrsön. Egy egyenruhás nő húzott el mellette.

-          Hé, Reynolds! Újra itt? – intett oda az éppen elsiető rendőrnőnek. Reynolds százados lassan öt hónapja hagyta el a tizenkettes őrsöt, szülési szabadsága miatt.

Reynolds elbizonytalanodva megállt és nagyon furcsán nézett a nyomozóra.

-          Miért ne lennék itt, Beckett nyomozó? Itt dolgozom. – tudatta a nyilvánvalót Reynolds.

-          Persze. – bólintott Kate. – Gratulálok a kis vasgyúróhoz! – habár ahogy Beckett elgondolkodott a dolgon…még meg sem születhetett a kissrác. Hiszen csak öt hónapja ment el Reynolds…de akkor hogyan lehetséges, hogy itt áll előtte, a legkevésbé sem terhesen.

-          Minden rendben, nyomozó? – lépett közelebb a rendőrnő és hunyorogva méregette Beckett-et.

-          Öhm…most megyek. – mutatott az asztala felé Kate. – El kell intéznem egy telefont! Viszlát!

-          Viszlát, nyomozó! – jött még az elköszönés Kate háta mögül, aki már meg sem várta azt, csak összezavarodottságában inkább elsietett. Leült az asztalához, elővette a mobilját és megnyitotta a névjegyzéket. Castle-t szerette volna felhívni, de hezitált.

„Mi a fene volt ez Reynolds-al? Ennyire kihagy az agyam, egy kis veszekedés miatt? Kis veszekedés…” - de mielőtt végiggondolhatta volna megcsörrent a mobilja. Castle volt az, de a nyomozó bármennyire is furcsállta a Reynolds-al történteket, ahogy Rick képe felvillant a kijelzőn, a tegnapi veszekedésük emléke mindent elfeledtetett vele.

-          Castle? – kérdezte.

-          Mondd, hogy kellek neked.

-          Tessék? – Kate-et először meglepte az üdvüzlet, majd rögtön de javu kerítette hatalmába.

-          Egy bankban dekkolok, segítek anyámnak hitelhez jutni a bankáromtól. Kérlek, mondd, hogy van egy megoldandó gyilkosság.

Beckett most már teljesen összezavarodott. Csak arra tudott gondolni, hogy Castle így akarja elterelni a figyelmet a tegnapi veszekedésről. „Minek játssza itt az agyát?!”

-          Castle! Hagyd ezt abba!

-          Jó, persze, tudom. Nem szép várni, hogy valaki beadja a kulcsot és megmenekülhessek az unalmas pénzügyektől. De tényleg nincs semmi?

Kate az asztalra pillantott. Egy félig elkészült jelentés volt előtte. A papír tetején lévő dátumon akadt meg a tekintete. Egy évvel hamarabbra volt feldátumozva, mint ahogy tegnap lefeküdt. Beckett körül ebben a pillanatban fordult egyet a világ.

-          Kate?! – szólt bele a telefonba türelmetlenül Rick.

-          Öhmm… - Beckett felnézett a számítógépe monitorjára. Ugyanaz az egy évvel ezelőtti dátum. Pontosan az a nap amikor Castle bankba ment az anyjával és egy bankrablásba csöppentek, majd felrobbantották az egész épületet. Ez a nap – a sok egyéb mellett – pontosan megmaradt Kate emlékezetében - …nem, nincs. Csak rengeteg a papírmunka. Gyere ki, most azonnal a bankból! – hadarta idegesen.

-          Vajon itt rosszabb lenni, vagy ott papírmunkázni? – könyökölt a pultra az író.

-          Castle ez…

-          Hmm…

-          Mi az? – kérdezte Kate, de már tudta, hogy mit jelent.

-          Szerintem ezt a bankot épp ki fogják rabolni.

Beckett idegesen megdörzsölte a homlokát. Telefonon lehetetlen, hogy elmagyarázza Castle-nek, hogy ő már tudja mi a helyzet és azt is tudja, hogy mi lesz ennek a vége. „Hogyan lehetséges ez? Ez biztosan valami álom! De annak nagyon élethű!” – gondolta.

-          Van itt egy férfi és egy nő, műtősruhába öltözve és mindkettejüknek gyanúsan dudorodik a kabátja. – folytatta Castle.

-          Öhm… - Kate azon gondolkodott, hogy mit is mondott erre egy éve. -… kicsit túl élénk a fantáziád, Castle.

-          Mindenki a földre! – még a telefonba is tökéletes lehetett hallani az üvöltést. Beckett szíve összeszorult és lehunyta a szemét. „Francba. Kelj már fel!” – könyörgött magában.

-          Nem a fantáziám! A legkevésbé sem a fantáziám! – suttogta Castle a telefonba.

-          Mozgás, mozgás! – újabb hangok jöttek a háttérből.

-          A földre! Gyerünk, mozgás!

-          Hol vagy? – kérdezte Beckett, pedig még mindig pontosan tudta, hogy hol történt az eset.

-          New Amsterdam Bank, a Lexington-on. – hadarta Castle, miközben Martha-val együtt egy asztal mögé húzódtak.

-          Esposito! Egy 10-30-as van folyamatban a New Amsterdam Bankban! – szólt oda társainak Kate – Hívd a központot!

Kevin épp megszólalt volna, hogy megkérdezze, mégis mi közük nekik ahhoz, hiszen ők gyilkossági csoport, nem a rablásiak, de Kate megelőzte.

-          Castle ott van. – mondta, mire mindkét nyomozó rögtön telefont ragadott és szó nélkül intézkedni kezdtek.

-          Csúsztassák ide a mobilokat! Most!

-          Egy íróasztal mögé bújtunk az anyámmal, de mindent látok. – suttogta Rick. – Orvosi ruhát viselnek. Az egyikük kiüríti a pénztárakat. A másik az igazgatóhoz megy.

Kate feszülten hallgatta a férfit, majd hozzátette magában: „és elveszi a kulcsát.”

-          Elveszi a kulcsát. – mondta Castle. – A bank hátuljába megy.

-          Úton vannak az egységek. – szólt közbe Esposito.

-          Castle, szeretném ha nagyon óvatos lennél! Hány elkövetőt látsz? Lehet, hogy…

-          Hárman vannak.

-          Van még valaki! – csapott az asztalra Kate. Hiába próbálta visszafogni magát, hogy mindent úgy csináljon, ahogy egy éve, de elszakadt a cérna…

-          Vagyis négyen – tette hozzá Castle, mit sem törődve Beckett-tel.

-          Bocs, a barátja most nem tud beszélni! – szólt bele most a telefonba egy markánsabb férfihang.

-          Ne fussunk felesleges köröket! Húzzanak el onnan! – mondta Kate dühösen. Dühítette, hogy fogalma sincs, mi folyik itt, hogy Castle-el összevesztek és nem tudja, hogyan ébredhetett egy olyan napra, ami már megtörtént, de főleg az, hogy a férfi bajban van, nagy bajban. – A járőrök már úton vannak! – tette még hozzá.

-          Maga zsaru? Felhívott egy zsarut?! – a második kérdést már Rick-hez intézte.

-          Nem. Már beszéltünk, amikor maguk bejöttek. – mondta Castle feltartott kezekkel.

-          Ha most ugyanúgy kimennek, ahogy bementek, még eltűnhetnek. – Beckett-nek csak a mondat végén tűnt fel, hogy teljesen ugyanazt mondja, mint egy éve.

-          Megígéri, hogy nem fog keresni?

-          Nem szoktam keresgélni! Én vadászom! – Kate vett egy nagy levegőt – Szóval menjenek el most, és ez az egész csak egy szimpla kis cikk lesz a rendőrségi rovat alján!

-          Bocs, szivi! Inkább a címlapra kerülnék. – és a vonal megszakadt.

-          Francba! – vágta le Kate a telefont az asztalra. Felnézett a két társára. – Menjünk!

Kate a kocsiban ülve a kormányt markolászta. Megrázta a fejét, így próbálta kiverni a fejéből az elvetemültebbnél elvetemültebb gondolatokat. Abban volt biztos csupán, hogy nem tudja, mi a fene történik körülötte, de azzal nem tudja meg, ha lefagy, és toporzékolni kezd. Pedig legszívesebben ezt tette volna. Ehelyett lefutatta az agyában az egy évvel ezelőtti forgatókönyvet. Odaér a helyszínre, el fogják küldeni, majd úgyis visszahívják, mert vele beszélt az egyik elkövető. Aztán be kell majd mennie, kihozni az epilepsziás férfit, aki az elkövető is lesz végül, majd közben időt kellesz nyernie a busznak, hogy odaérjen. De persze, ez nem fog megtörténni, hanem felrobban az egész bank, de Castle-ék megússzák, mert hátul lesznek.

„Ügyelnem kell, hogy minden részlet a helyén legyen, hogy mindent ugyanúgy csináljak! Így senkinek sem eshet bántódása!” – Kate tisztázta magában a dolgokat, végre tudott némileg hideg fejjel gondolkodni. - „Kevint és Espot rá kell állítanom az ügyre. Észre kell vennem Castle üzenetét az értékmegőrzőről, és ott van még Alexis is…” – Kate rácsapott a kormányra. A lelkét eladná most, hogy újra tegnap este legyen, és az őrsön legyen a férfivel. Habár már abban sem volt biztos, hogy az megtörtént-e vagy egyáltalán abban, hogy szellemileg még beszámítható-e.

Beckett szó szerint kiugrott a volán mögül. Híradósokkal és újságírókkal találta szemben magát. Szemével rögtön a rendőrségi furgont kereste, ahonnan irányítják az egész akciót.

-          …alaprajzot kérek öt percen belül. – hallotta a mondatfoszlányt, amikor belépett a komputerekkel teli furgonba. Meg sem várva a kérdést rögtön a kezét nyújtotta.

-          Kate Beckett nyomozó, gyilkosságiak.

A férfi összeráncolta a homlokát.

-          Hívni fogom, ha meghal valaki. Addig is szeretném, ha kimenne… - penderítette volna ki rögtön a férfi.

-          Nem, uram. Várjon! A társam… - Kate nagyot nyelt a megszólítás hangzásán. Nem a társa! A szerelme! -… odabent van.

-          Egy rendőr van odabent?

-          Civil megfigyelő.

-          Figyeljen, mindent megteszünk, hogy biztonságban kihozzuk a társát…

-          Ugyan, dehogy hozzák! – vágott közbe feldúltan Kate, megfeledkezve arról, hogy mindent úgy csináljon, ahogy egyszer már megtörtént. – Odabent van több kilónyi C4-es robbanószer és az egész fel fog robbanni!

-          Hogy mi…? – a férfi döbbenten nézett a nyomozóra. – Maga ezt honnan a fenéből veszi?

„A francba. Mindent elrontottam… innentől már lehetetlen úgy csinálni, ahogy volt.” – Kate a hajába túrt. Azon gondolkodott, hogy milyen hihető érvvel álljon elő.

-     A társam látta! – vágta rá. – Mielőtt megszakadt a vonal, még annyit hallottam, hogy „C4”.

-     Értem. Akkor lerohanás szóba sem jöhet. – az akciót irányító férfi is egyre idegesebb lett – De maga akkor sem tartózkodhat itt, főleg, hogy érintett az ügyben!

Kate-nek ekkor jutott eszébe Alexis. Kilépett a furgonból és a lányt kereste a szemével. Egyelőre nyoma sem volt, de valaki mással összeakadt a tekintete. Esposito lépett oda hozzá.

-          Hé, Espo!

-          Csak rossz hírrel szolgálhatok. A különleges egységnek se füle se szeme odabent. A banki kamerákat kikapcsolták…

-          …a falak pedig túl vastagak, hogy kívülről megfúrják őket. – fejezte be Beckett a mondatot.

-          Pontosan – bólintott Javi. – A lerohanás pedig…

-          Igen, tudom – sóhajtott Kate. Elnézett társa válla felett és akkor pillantotta meg a kordon alatt éppen átbújó Alexis-t. Espo bíztatásképp végigsimított a nyomozó vállán, aki ezzel nem törődve elindult a közeledő lány elé. Látta, hogy Lex szemei már most ki vannak sírva, valószínűleg egész ide tartó úton sírhatott. Kate szíve belesajdult a gondolatba is. De rögtön egy másik – sokkal vészjóslóbb – gondolat suhant át az agyán. „Egy éve nem így történt…Alexis jóval később ért ide…és akkor még kordon sem volt felállítva…mert nem tudtak a bombáról!” – Beckett megtorpant a felismerésre. Teljesen más irányt vett az egész, így már nem tudhatja, hogy mi mikor fog történni. Vagy egyáltalán megtörténik-e.

-          Bent vannak, igaz? Mindketten abban a bankban vannak! – hadarta Alexis kétségbeesett hangon.

-          Nyugodj meg, Alexis, nézz rám! Ígérem, hogy minden rend… - de Kate már nem tudta végigmondani. A bank hatalmas robajjal és porfelhővel a levegőbe repült.

Mindketten a földre zuhantak a lökéshullám következtében. Körülöttük rendőrök kezdtek rohangálni, a tűzoltók még csak ekkor értek ki, de a szirénák hangja csak elnyomni tudta a robbanás okozta fülzúgást. Alexis lassan eltolta magát a földtől és könnyes szemmel kereste a nyomozó tekintetét, de Kate csak a földre meredt. Egyelőre nem tudta befogadni a tényt, hogy teljesen másként történt minden. Csak remélte, hogy nem minden… „Az én hibám. Miattam változott meg minden” – nyelt egyet, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Végre felnézett és Alexis vádló tekintetével találta szembe magát. Egy járőr állt meg a lány mögött és talpra állította. Valaki Kate hóna alá nyúlt és őt is felsegítette. Alig lehetett átlátni a bank bejáratánál gomolygó füstfelhőn, amin éppen akkor kommandósok hatoltak át.

-          Maradjon itt vele! – utasította Beckett a mellette álló járőrt és közben Alexis-re mutatott.

-          Rendben, asszonyom!

Kate a kocsija csomagtartójához rohant, kivette a golyóállómellényét és mit sem törődve azzal, hogy tárva nyitva maradt az autója a kommandósok után sietett. Menet közben vette fel a mellény, de az ajtónál tovább már nem jutott. Egy gépfegyveres férfi az útját állta.

-          Nem mehet tovább! – nyújtotta ki a kezét a férfi.

-          Rendőr vagyok, engedjen!

-          Nem mehet be! Senki sem élte túl, a helyszínelőkön kívül senki nem mehet oda!

A nyomozó elengedte az útjában álló férfi kezét, nem próbált bejutni, csak bambám meredt a kommandósra.

-     Mi?

-     Idő előtt robbantak a C4-esek. Mindenki meghalt.

Beckett nem hitt a fülének. Biztos volt benne, hogy ez nem történhet meg vele. Lehunyta a szemét és összeszorította az ajkait. „Ha ez egy rémálom, akkor éppen ideje lenne, hogy véget érjen! Gyerünk már!” – megrázta a fejét.

-          Hátul keresték már őket? Hátul lesznek! – lökte félre Beckett a férfi feltartóztató karját.

-          Nee, asszonyom, álljon meg… - de mit sem törődve ezzel, Kate berohant az épületbe.

Egyenest az értékmegőrzők felé vette az irányt, ahol elvileg lenniük kellett volna, de odaérve csak egy csukott rácsos ajtót talált. Senki nem volt bent. Tisztán emlékezett, hogy egy éve hogyan történt. Castle ott ült bent, mellette pedig Martha. Még arra is tisztán emlékezett, milyen megkönnyebbülés töltötte el, amikor meglátta szerelmét. Most viszont… most az egész világ omlott össze benne és ő pont a leomló törmelékek alatt állt.

-          Asszonyom, ki kell, hogy jöjjön innen! – az ajtóban álló férfi a kelleténél erősebben a nyomozó vállaira tette a kezét és magával húzta kifelé.

-          Várjon! – kiáltott fel Kate, amikor lábával egy ismerős tárgyat rúgott arrébb. – Kérem!

A kommandós megtorpant egy pillanatra, na nem Kate kérése végett, hanem mert egy kolléga megállította. Ez alatt tudott a nyomozó lehajolni és tudta magához venni az órát. Castle óráját.

A gépfegyveres férfi egészen a bank előtti lépcső aljáig kísérte a nyomozót, aki még mindig nem hitt a szemének és csak az órát szorongatta. Azonban amikor meglátta a nem messze álló Alexis-t, kövér könnycseppek folytak végig az arcán. A lány is sírt, és így lépett oda a nyomozó mellé.

-          Éppen ígérni akartál valamit! – közölte vádló, de elcsukló hangon.

Kate nagy levegőt vett, hogy ne törjön ki belőle a sírás. A könnyeit így sem tudta visszatartani, de összeomlani nem akart mindenki szeme láttára.

-     Bíztam benned! – emelte fel a hangját a lány. – Ahogy apa is! De átvertél…átverted, mint mindig!

-     Alexis…

-     Tudta, hogy hallottad a vallomását! – vágta Kate arcába Lex.

De Beckett ezt már tudta, hiszen az óta már együtt is van a lány apjával. Megbocsátott neki. Viszont igazából csak most kezdett rájönni milyen súlya is volt annak, ami tett. És milyen szerencsés, hogy Castle akkor megbocsátott neki… vagyis, hogy átélte milyen, amikor megbocsát neki és együtt vannak. Most pedig ez az egész kicsúszik a kezei közül. Sőt, mi több! Elveszítette a férfit, és fogalma sem volt, hogy most mihez kezd majd.

-     Nem mondasz semmit?! – kérdezte Alexis megrökönyödve. A tudatalattija terve szerint minden haragját Kate-re szerette volna irányítani. – Emlékezz erre minden alkalommal, amikor tükörbe nézel!

Beckett úgy érezte a szíve megszakad. Visszagondolt arra a napra, amikor a lövés történt és azt kívánta – „Bárcsak megmondtam volna neki már akkor, hogy én is szeretem...”

If Only - II. video

Video a 2. fejezethez:

Zene: Florence & the Machine - No light

If Only - I.

Kate soha nem csinált ilyet. Eddig még a gondolatát is mélyen alulinak tartotta, és mélyen megvetette azokat az embereket, akik kémkedtek a párjuk után. És hol marad a bizalom? - kérdezte ilyenkor. Most mégis itt ült a Lanie-től kölcsönkért kocsiban, és Castle-t követte. Gyűlölte magát érte, de nem tudta hova tenni a férfi elmúlt napok béli viselkedését. Tudni akarta az okát, még ha az...  „Még ha az...” - Nem tudta befejezni a gondolatot. Soha nem hitte volna, hogy lesz egyetlen olyan férfi is, aki miatt ennyire bizonytalannak érzi magát. Talán ez volt a másik dolog, ami legalább annyira zavarta, mint az, hogy Castle titkolózik előtte. Kate tartotta a követési távolságot, majd látta, amint Castle lassít és leparkol egy üres helyre. "A francba" - káromkodta el magát, amikor észrevette, hogy a kénytelen lesz elhajtani az író mellett, mert a közelben nincs még egy szabad hely. Két dologtól tartott. Egy, hogy a férfi észreveszi, kettő, hogy míg talál egy szabad helyet, el fogja veszíteni szem elől. Bár ha jobban belegondolt lehet, még azzal járna a legjobban, hiszen akkor nem kéne magyarázkodnia.

Hagyta, hogy az előtte lévő piros Volkswagen több méterrel lehagyja, majd gázt adott, és fejét behúzva, még véletlenül sem nézve az író irányába, elhajtott a férfi mellett.

A visszapillantóból látta, hogy Castle - közjátékból semmit észre nem véve - kiszállt az autóból, bezárta azt, majd a kulcsot zsebébe süllyesztve elindul a legközelebbi épület felé. Az egyik ajtó nyílt, majd csukódott, és egy nő libbent ki rajta és Castle nyakába vetette magát. Kate teljesen megfeledkezett arról, hogy épp a forgalomban van, és továbbra is megbabonázva bámulta a visszapillantót. Látta, ahogy Castle legalább olyan lelkesen viszonozza a köszönést, és szorosan magához öleli a nőt.

Tátott szájjal figyelte az eseményeket, és közben egész testében megfeszült, miközben le sem vette a szemét a háta mögött zajló eseményekről. Észre sem vette, hogy önkéntelenül több gázt adott, és már nem tehetett semmit. Csak a csattanást hallotta, érezte, ahogy teste enged a fizika törvényeinek, és csak a légzsák mentette meg attól, hogy teljes erőből nekicsapódjon a kormánynak. "Ó, hogy..." - akarta volna mondani, de nem maradt rá ideje, mert a mögötte érkező autó sem tudott már fékezni, és beleszállt.

-          Ezt nem hiszem el... - csapott a kormányra dühösen. „Hogy fogom én ezt kimagyarázni Lanie-nél?!” És ezt csak tetézte, hogy a mögötte turbékoló gerlepár még csak figyelemre sem méltatta a balesetet, és egymást átölelve belépett a világossárga épületbe.

***

Kate kortyolt egyet frissen elkészített kávéjából, miközben végig a liftet figyelte. A baleset óta nem látta Castle-t, pedig már jó néhány óra eltelt azóta. Megvolt a helyszínelés, és a jegyzőkönyv is elkészült, sőt még Lanie-vel is beszélt, aki – miután megtudta mire kellett barátnőjének az autója - szóba sem állt vele. Amit teljesen meg is értett. "Több mint, négy óra. Hol lehet?" - kérdezgette magától, de egyáltalán nem akart belegondolni, hogy vajon mit csinálhat... pontosabban csinálhatnak ennyi ideig.

-     Szóval Mary anyja azt mondja, hogy nem vett észre a lánya halála előtti időszakban semmi különöset... Kate?! - nézett fel jegyzeteiből Kevin - Figyelsz te egyáltalán?

-     Tessék - rázza meg a fejét Beckett - Hogyne persze. Mary nem viselkedett furcsán. A barátai mit mondanak? - A lift ismét nyílt, és kilépett rajta a mosolygó író.

-     Még nem kérdeztem.

-     Akkor itt lenne az ideje, nem gondolod? - a válasz kissé érdesre sikeredett, és nem foglalkozott társa csodálkozó tekintetével sem. Ehelyett a kezébe nyomta az üres csészéjét, és egyenesen Castle felé indult.

-     Szia - nyomott egy puszit somolyogva Castle a nő arcára.

Beckett kényszeredetten viszonozta az üdvözlést. Két érzés viaskodott benne. Egyrészt dühös volt, másrészt szégyellte magát. Jelen pillanatban fogalma sem volt, melyik áll nyerésre.

-     Milyen napod volt? - kérdezte. Nem volt könnyű, de nem támadt azonnal a férfinak.

-     Semmi különös... Bár ami azt illeti - itt Kate szíve nagyot dobbant - Láttam ma egy tömegbalesetet. Valamelyik féleszű nem figyelt, és belehajtott az éppen piros előtt ácsorgó piros Volkswagenbe. Ráadásul a mögötte lévő sem volt jobb. Simán beleszállt a zöld Fordba.

-     Az a féleszű én voltam - szűrte a fogai között Beckett, miközben az asztala felé indult.

-     Mondtál valamit? - kérdezte Castle, aki nem hallotta a csípős megjegyzést - Egyébként mi történt veled? - simított végig a nő homlokán, ahol egy óriási kék folt éktelenkedett.

-     Semmi - Castle felhúzta a szemöldökét, így jobb híján kénytelen volt valami hihető magyarázatot kitalálni - Mary barátja menekülni próbált, és jobb híján lekapott egy zöldséges standról egy almát, és hátrahajította. És amilyen mázlis napom van, pont eltalált.

-     Oh... - lépett közelebb a férfi, és óvatosan megpuszilta a fájó részt. Kate behunyta a szemét. A férfi közelsége mindig így hatott rá.

-     Szóval?! - Kate nem tudta hogyan fogjon bele - A véletlen úgy hozta, hogy én is láttam azt a balesetet - és hogy zavarát elrejtse, mélyen belekortyolt a kávéjába, amit az író néhány perccel korábban tett le az asztalára.

-     Igen?! - Beckett nem tudta, hogy csak képzeli, vagy tényleg zavarba hozta a férfit - Hogy kerültél arra felé?

"Ezt én is kérdezhetném" - de visszanyelte, és e helyett csak annyit mondott:

-     Épp Mary barátját üldöztem.

-     Ja, az almás pasast - válaszolta Castle, de közben egy hihető magyarázaton törte a fejét.

Már napok óta egy dolgon járt az esze, és ma végre megvalósult az álma. Rennie segítségével sikerült két jegyet szereznie ugyanarra a hajóútra, mint amelyiken Kate kedvenc együttese is utazni fog, hogy kipihenjék legutóbbi turnéjuk fáradalmait. Amikor New York-ban volt a koncert, Kate - bár volt rá jegye - nem tudott elmenni, mert épp egy ügy kellős közepén volt.

Szerette volna meglepni Beckettet, és már mindent előre megtervezett. Egy hét múlva indulnak majd, és mindent elrendezett Gates-szel és persze Espo és Ryan is segített elintézni ezt-azt, hogy Kate semmilyen körülmények között ne mondhassa le az utat. Úgy tervezte, hogy az indulás előtti este avatja be szerelmét. Ismerte már annyira a nőt, hogy tudja, mindent el fog követni, hogy ne kelljen pihennie, és dolgozhasson. Nem akart neki időt adni, hogy átgondolja a dolgokat, és végül tényleg találjon valami kifogást. De most mit mondjon? A nő arcát fürkészve azon járt az esze, hogy vajon véletlen volt-e a kijelentés, vagy látott valamit.

-     Szóval?

-     Mit szóval? - kérdezett vissza Castle, bár most már egyértelmű volt, hogy a kijelentés tudatos volt.

-     Castle ne szórakozz velem! - csapta le az asztalra olyan erővel a kávét, hogy bár a poháron volt a szokásos tető, mégis jókora mennyiség kilöttyent az ott heverő legutóbbi ügy aktáira.

-     Miért tenném? - játszotta tovább szerepét, nem érezve, hogy túlfeszíti a húrt.

Kate most már tudta, a düh győzött.

-     Képzeld mit láttam, pontosabban kit láttam egy világossárga ház előtt, miközben a pasast üldöztem?! - rövid szünetet tartott, várta, hogy Castle végre színt valljon. De láthatóan arra hiába várt - Téged. Egy szöszi társaságában.

-     És még csodálkozol, hogy azaz alma eltalált?!

-     Tessék?!

-     Máskor talán nézz az orrod elé, és akkor... - poénnak szánta a dolgot, de félresikerült.

-     Csak ennyit tudsz arra mondani, hogy együtt láttalak egy szőke cicababával. Akivel láthatóan nagyon mélyrehatóan ismerhetitek egymást.

„Cicababa” – Castle a gondolatra elmosolyodott. Egy kérdés fogalmazódott meg benne. „Vajon most lőjem le ki volt az, vagy elég lesz később is?” Azonban Beckett tekintete valami teljesen mást tükrözött, amire a férfinek lehervadt a mosoly az arcáról. „Nem bízik bennem… a legkevésbé sem…” – gondolta és ezzel be is szállt a játékba.

-     Feltételezem, akkor már mindent tudsz - nem akart sem védekezni, sem magyarázkodni. Úgy érezte, ennyi idő után kijárna neki a bizalom. Viszont Kate egyáltalán nem úgy viselkedett.

-     Igen - Beckettet egyre inkább frusztrálta Castle nyugodtsága.

-     Gondolom, akkor nincs is miről beszélnünk?

-     Meg sem próbálod megmagyarázni?

-     Ha azt mondanám, hogy Rennie - Kate elkerekedett tekintetére megismételte - Igen Rennie-nek hívják! Csak nem arra számítottál, hogy letagadom?

Kate egy pillanatra nem jutott szóhoz. Jobban belegondolva, fogalma sem volt, mire számított.

-     Tehát ha azt mondanám - Castle nem zavartatta magát Kate zavarát látva - hogy Rennie és köztem nem történt semmi. Elhinnéd?

Beckett habozott. Hiba volt.

-     Na látod?! Pontosan ez a probléma!

-     Én nem...

-     Épp elég, hogy haboztál. Nem bízol bennem - egy pillanatig ő is habozott. Nem tudta, színt valljon-e. Végül döntött - Tudod, sohase hittem volna, hogy odáig süllyedsz, hogy követni kezdesz!

Látta a zöld Fordot, és azonnal felismerte. Espo mesélt neki a jobb első ajtón lévő horpadásról, amit még egy igen szenvedélyes éjszaka okozott, miközben az autóban behatóan megismerték egymást Lanie-vel. Elfelejtették behúzni a féket, amit csak a közeli fa bánt.

Kate elhűlt, és közben részben a szégyentől, részben pedig az egyre magasabbra csapó dühe miatt pipacsvörös lett.

-     Te tudtad?! - hüledezett - És amikor összeütköztem az előttem lévő autóval, még csak oda sem jöttél?

-     Láttam, ahogy kiszállsz, és hogy nincs semmi bajod - válaszolta magától értetődően Castle - Egyébként pedig nem akartalak zavarba hozni.

-     Annyira figyelmes vagy - csak úgy sütött a gúny a hangjából.

-     Ugye?! - Castle-t se kellett félteni - De most komolyan! Ennyire nem bízol bennem?

-     Mint látható, joggal! - a férfi kérdőn nézett rá, mire folytatta - Nem vagy hajlandó hihető magyarázatot adni, hogy mit kerestél ott azzal a nővel. Ezek után mit vársz, mire gondoljak?

-     Szóval neked mindig, mindenről tudnod kell, ugye?! - a férfi még mindig nyugodtnak látszott, pedig egész bensője forrt.

-     Igen, ami kettőnket érint, arról mindenről tudnom kell. - tudta, belesétált, de már késő volt.

-     Gondolom, ez csak rám vonatkozik, és te kivétel vagy alóla. Mert ugye te egy évig még csak meg sem említetted, hogy mi mindenre emlékszel - a férfi szeme csak úgy szikrázott.

Beckett ledöbbent. Amióta együtt voltak, még soha nem beszéltek erről. Mindketten úgy tettek, mintha az meg sem történt volna. De most a régi sebek újra felszínre kerültek.

-     Az...

-     Más volt - fejezte be a nő helyett a mondatot Castle - Persze tudom. Mert ugye akkor te az érzéseimmel játszottál, míg én...

-     Miért te most csináltál? - vágott vissza a Kate. Mint már élete során oly sokszor, most is úgy vélte, hogy a legjobb védekezés a támadás - Gondolom nem arra készültél, hogy meglepj valami széppel.

-     Pedig ami azt illeti - nyúlt a belső zsebébe Castle, és előhúzta a két hajójegyet - éppen arra készültem - és az asztalra dobta őket - A jövő héten akartam átadni, de már mindegy. Elveszett a varázs.

Kate erre tényleg nem tudott mit mondani. Ráadásul érzései a skála minden fokát megjárták. Egyszerre volt döbbent, szégyellte magát, és persze teljesen le volt fagyva.

-     Tudod, azt hittem - folytatta Castle - hogy idővel elnyerem a bizalmad. De ma rá kellett döbbenem, hogy csinálhatok bármit, te soha nem fogsz úgy bízni bennem, mint ahogy én benned. Azaz feltétel nélkül. Így viszont... - a férfi mély levegőt vett - ...nem lehet közös jövőnk. Nekem nincs szükségem egy olyan nőre, aki azért lohol mindig a nyomomban, hogy azt lesse, mikor fogok végre hibázni. - a tekintetéből csak úgy áradt a fájdalom. - Tudod Kate, lehet jobb, ha most elmegyek. - azzal megfordult, és a lift felé ment.

-     A jegyeket pedig megtarthatod - fordult még vissza, mielőtt belépett volna az ajtóba. - használd belátásod szerint.

Kate még mindig lefagyva állt, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Még csak észre sem vette, hogy két társa nevetgélve lépnek mellé, és azt sem, hogy Espo felkapja az asztalon heverő jegyeket.

-     Ááá, a híres hajójegyek - hallotta valahonnan nagyon messziről - én azt hittem, hogy csak a jövő héten adja át Castle. Pontosabban, amikor ma délután felhívott, hogy Rennie végre megszerezte őket, még azt mondta, hogy csak akkor adja oda.

***

Beckett fel-le járkált a nappaliban. Már mindent eltervezett magában: amikor Castle belép, nem hagyja szóhoz jutni sem, rögtön bocsánatot kér tőle. „Bízom benne... Bíznom kell benne...” – mondogatta magában. A telefonját szorongatta a kezében és percenként nézte, hátha ettől elkezd csörögni. Este tizenegy lévén fogalma sem volt, merre járhat Castle. A férfi sosem maradt el estére, hiszen ha gyilkosság volt, akkor együtt dolgoztak, ha más elfoglaltsága volt, mindig szólt. Most viszont, mióta elment az őrsről még csak nem is beszéltek. „Vajon a nővel van?” – futott át a kérdés Kate agyán, mire önkéntelenül megrázta a fejét. Pontosan erről beszélt Castle is, hogy nem bízik benne. „De akkor hol van már?”

Eltökélt szándéka volt, hogy megvárja a férfit, amíg haza nem ér. Leült a bőrkanapéra, de lába fel-le járt idegességében. Bosszúsan fújt egyet. Újra megnézte a mobilt a kezében, kioldotta a billentyűzárat és tárcsázott. Hallotta, hogy a vonal másik végén felveszik a telefont.

-          Lanie! Lanie, kérlek, ne tedd le! – hadarta Beckett mielőtt barátnője újra rávághatta volna a telefont. Tudta, hogy barátnője nem az autó miatt haragszik ennyire, hanem, hogy nem mondta el mire készül.

-          Egy jó okot mondj! – szólt bele bosszúsan a doktornő.

-          A legjobb barátnőm vagy.

-          Igen? És akkor nem voltam az, amikor Castle után eredtél az én autómmal, végül pedig totálkárosra törted? Akkor épp mi voltam, Kate? – förmedt rá a nyomozóra barátnője.

-          Ne haragudj, Lanie! – kért ezredjére is bocsánatot Beckett. – Annyira sajnálom!

-          Nem tőlem... Castle-től kell bocsánatot kérned...

-          Tudom. Tőle is...

-          Figyelj, Kislány – Kate némiképp elmosolyodott a megszólításra, hiszen ha barátnője így hívja, akkor annyira már nem haragudhat rá – én tudtam az egészről, ha elmondtad volna, mire kell a kocsi, akkor foggal-körömmel lebeszéllek róla... de így, semmit sem tehetek már. Mi a fenéért nem mondtad el?! Hisz kérdeztem! Nem érdekel a kocsi, tudod jól... de őszintén, én is csak remélem, hogy Castle megbocsát...

Kate csak hallgatott. Pontosan tudta, hogy Lanie-nek igaza van. Ha lehetett tovább fokozni a lelkiismeret furdalását, akkor most egész biztos, hogy betetőzött.

-          Még nem ért haza – bökte ki némi hallgatás után, mire barátnője csak sóhajtott.

-          Dühös és csalódott. De haza fog menni.

-          Nagyon elszúrtam, Lanie... – Lanie nem láthatta, de Kate szemébe könnyek gyűltek.

-          Kate, ne csinálj úgy, mint egy tini, aki most először szerelmes! A bizalom az alapja mindennek, te is pontosan tudod. – Lanie újra csak sóhajtott egyet, majd nyugodtabb, kedves hangon folytatta. – Az a férfi, aki négy évig vár egy nőre... nem fogja megcsalni az első szőkével, akit meglát.

Kate újra csak hallgatott. Tudta, hogy barátnője minden szava úgy igaz, ahogy van és most pont erre volt szüksége.

-          Köszönöm, Lanie – mondta fáradtan.

-          Ugyan mit, Kislány?

-          Hogy nem csaptad le a telefont – mosolyodott el a nyomozó.

-          Na, menj és feküdj le. Castle majd hazamegy és megbeszéltek mindent.

-          Rendben.

***

Beckett hajnal háromkor még mindig ébren volt. A bal oldalán feküdt és a világító digitális órát nézte, ami éppen 03:01-re váltott. Az éjjeliszekrény szélén észrevette Castle otthon felejtett óráját. A férfi még sehol sem volt, így kinyújtotta a kezét és a tenyerébe zárta a tárgyat. „Bárcsak visszafordíthatnám az időt...mindent másképp csinálnék.”